Változás! Már szerdától hozzájuthat az újságárusoknál a legfrissebb 168 Órához!

Ablonczy Balázs, a Trianon 100 vezető történésze: Az emberek öncsaló módon fogékonyak a legendákra

2020. június 6. 20:00 - szerző: Buják Attila

Trianon valóban igazságtalan volt – mondja Ablonczy Balázs, a Trianon 100 kutatócsoport vezető történésze. Szerinte ennek az ügynek már régen szakkérdéssé kellett volna válnia, de ma is intenzív érzelmeket vált ki.

Szinte az összes közhelyet hallottuk Trianonról, ami száz év alatt a magyarok tudatában feltorlódott. Ami a svájciaknak Tell Vilmos almája vagy a Milka csoki, a dánoknak a kis hableány, a svédeknek a „svéd modell” vagy az ABBA – hogy hasonlóan kis nemzetekkel példálózzunk –, az a magyaroknak Trianon. Utólag nehezen érthető a bénultság, ami az országot 1918 őszén béklyózta.

Pedig már akkor világos volt, hogy a fegyveres ellenállásnak lett volna létjogosultsága, és talán lett volna értelme is – egyes ellenséges hadseregekkel szemben bizonyosan. A későbbi kisantant országok szereplői nyilván érezték, jobb eséllyel pályázhatnak a békekonferencián nagyobb területre, ha kész helyzetet teremtenek. Ez lemérhető a nyugatról induló invázió időzítésén. 1919. január 18-án nyílt meg a párizsi békekonferencia, a csehszlovák csapatok nagyjából ugyanekkor érik el a területi rendezés előtt célul tűzött vonalat, ami a későbbi határokkal nagyjából azonos.

A kitűzött célt nem volt nehéz kitalálni, mivel Magyarország jövőjét előzetes konzultációkon már 1916-ban tervezgették.

Az egy dolog, ki milyen vonalakat rajzol egy kávéházi asztalon, másik dolog, hogy mi a diplomáciai tárgyalások tárgya. A létrejövő megoldásnál jóval vadabb elképzelések is közkézen forogtak. (Lásd Masaryk terveit a Nyugat-Dunántúlon áthúzódó csehszlovák–szerb korridorról.) 1917 végén, 1918 elején indul az a tervezési folyamat, amelynek végeredménye a Monarchia felosztása. Ez persze nem menthet fel senkit az önvédelem felelőssége alól. Nyilván szerepet játszott az eredményben a Károlyi-kormány önámító, pacifista katonapolitikája, de legalább ennyire fontos tényező a magyar lakosság bénult passzivitása.

Fotó: Marton Meresz

Négy év után az ember kimászik a lövészárokból, haza akar menni, munkát akar találni, a család ügyeit akarja rendezni. Senki sem akart újra katonának állni. Károlyi „honáruló pacifizmusával” a magyar közvélemény Kemal Atatürk „életerős fellépését” szokta szembeszögezni.

A sikeres török területvédelemre való hivatkozásból sok minden ki szokott maradni. Törökország a Közel-Keleten hatalmas veszteségeket szenvedett. Elvesztette Szíriát, Palesztinát, a ma Iraknak nevezett területet, a Mekkába vezető szaúdi parti sávot. Ráadásul Ankarát támogatta Szovjet-Oroszország, a jövendő domináns hatalma. A törököknek nem három vagy négy ország haderejével kellett megküzdeniük. Az egyetlen számottevő ellenerő a görög hadsereg volt. A görög menekültkérdés a magyarhoz viszonyítva nagyságrendekkel súlyosabb. Csaknem másfél millió embernek kellett helyet biztosítani az akkor ötmilliós országban.

Milyen akusztikája van egy nem túl szívderítő emléknapnak a világjárvány közepén?

Fogalmam sincs. Történész vagyok, nem politikai elemző.

Pedig Trianon – a tudományos vonatkozások ellenére – mégiscsak politikai ünnep. Gyászünnep.

Persze, de az emlékezések szervezése nem a kutatók dolga. A Trianon 100 csoport 2016 óta működik. A tizenegyedik kötetet publikáltuk, négy-öt megjelenésre váró munka van még betárazva. És közben folyt a konferenciaszervezés, adatbázis-építés. Hogy ez hasznosul-e majd a közoktatásban, az emlékezetpolitikában, nem a mi dolgunk megítélni.

A tudomány elefántcsonttornyában ülnek. Mit értünk emlékezetpolitika alatt? Minél gyakrabban hallani a szót, tartalmilag annál zavarosabb.

Nevezzük a politikában alkalmazott történettudománynak. De nem ülünk elefántcsonttoronyban, ezt népszerűsítő történelmi cikkek sora, csaknem száz ismeretterjesztő előadás vagy a közösségi médiás erőfeszítésünk is igazolhatja.

Van olyan szegmense a történetnek, amely a mai kutatás számára ismeretlen? Ön számos trianoni városi legendával foglalkozott.

A legismertebb a Clemenceau-legendárium, amely szerint a Tigris családi okból (a menye magyar nő volt) utálta volna a magyarokat, ami ebben a formában nem igaz. A másik, hogy hajózható folyónak nyilvánították volna a Ronyva- patakot, esetleg az Ipolyt.

A románok prostituáltakat béreltek a konferencia résztvevőinek. A könyökünkön jön ki.

Ezekről valóban írtam a Trianon-legendák című könyvemben. Amikor a szöveg első verzióján dolgoztam, 28 éves voltam. Úgy gondoltam, formabontó módon közelítek a történetíráshoz, ha elmondom, mi „nem volt” Trianon. Mostani könyvemben, az Ismeretlen Trianonban azt próbálom körülírni, „mi volt”. Egyébként bizonyos vélelmeket, legendákat képtelenség a történetírás eszközeivel a köztudatból kirobbantani.

Olyasmit a századik évforduló ürügyén is hallani, hogy Erdélyt Románia „száz- (ötven-, hatvan-) éves használatra kapta”. Ez már ’45 óta közszájon forog. Eljött tehát a visszaadás ideje. Nehogy már kimenjen a fejünkből.

Ez meglep, mivel én Hongkong 1997-es visszaadásához kötöttem. Az emberek öncsaló módon fogékonyak a legendákra. A nemzetközi szerződések nem szoktak lejárni.

Fotó: Marton Meresz

Egyik interjújában riporteri ösztönzésre kísérletet tett a felelősségmegosztásra. Nyilván van felelősség, mert a megálmodott új államok egy része abban a formában nem is létezik. Nem kevés vér, szenvedés árán szűntek meg.

A felelősséget nem lehet szortírozni. Több párhuzamos folyamat zajlott, melyek egy adott szituációban találkoztak. A felbomlás, ha csak ezt nézzük, bekövetkezhetett volna máshogy is, esetleg méltányosabb határokkal. Végül is arra juthatunk, hogy a mai magyar határok rajzát a nagyhatalmak ad hoc érdekei határozták meg. Hogy Nagyvárad ma hova tartozik, ahhoz a „magyar uralkodó osztályok” bűnös politikájának vajmi kevés köze van. Tény, hogy a korszak politikai garnitúrájának tudatát egyfajta illuzionizmus uralta. A 19. század utolsó évtizedétől úgy gondolták, véget értek a rekonstrukció évei, küszöbön áll egy expanzív korszak, melyben az országnak nagyhatalmi hivatása van. Ezt sok minden alá is támasztotta a GDP bővülésétől a technikai, oktatási modernizációig. Ma könnyen vagyunk okosak. Bécsnél vagy Berlinnél tovább a korszak magyar politikusai nem láttak.

Miközben Masarykék az Egyesült Államokban turnéztak. A ’18–’19-es politikai generációnak megvan a maga felelőssége.

Politikai irányzattól mentesen. Értelmetlen dolog Horthy, Kun Béla, Károlyi Mihály, Friedrich István felelősségét méricskélni. Van egyetemleges felelősség, ez persze nem oszlik meg egyenlően.

A revízió eszméjének érdekes szeletei vannak. Gyerekkoromban azt is mondogatták: az első és második bécsi döntés által létrejött területi viszonyok igazságosabbak voltak. Mellesleg a hongyarapítás, és főleg a határhúzó személye véglegesítette magát Trianont. Márai írta az erdélyi bevonulásról: „ajándék a végzettől”.

Nyilván érdemes lett volna kipróbálni, működnek-e a győztesek etnikailag korrekt határokat célzó magasröptű elvei, amelyeket egy percig nem tartottak be. A bécsi döntések tragédiája ez. A nemzetiszocialista Németország támogatásával születtek, miközben etnikailag igazságosabb határokat rögzítettek, magyar–szlovák viszonylatban például bizonyosan.

Ha az ember Trianonra gondol, kár tagadni, munkál benne a gyász, a veszteségérzés. Ezen átüt valami furcsa viszolygás is. Idegenkedés a partikularitástól, a másodlagos, margóra szorult létformától.

Ez a kettősség vitathatatlanul jelen van. Trianon valóban igazságtalan volt, méltatlanul alázza meg, dobja áldozatul az Erdélyben nevelkedő magyar fiatalt. Magyarországon nem kell azzal a tudattal kelni, hogy mások, magyarok vagyunk. Nem fenyeget a folytonos veszély, hogy az embert legorombítják, ha nem románul vagy nem jó románsággal kér jegyet a buszon.

A müncheni szerződés világháborús traumája óta (a konfliktust Hitler a szudétanémetek elnyomásának eszméjére alapozta) a nyugatiak úgy menekülnek a nemzeti-etnikai sérelmektől, mint ördög a tömjénfüsttől. Egyetlen törekvésük a mindenkori status quo fenntartása.

Ez valóban így van. Utálják, ha számukra idegen helyeken áttekinthetetlen konfliktusokat látnak. A délszláv, koszovói háborúk újra bizonyították, hogy Közép-Európa borzalmas hely, ahol sokat dohányzó, bajszos férfiak Kalasnyikovokkal felszerelkezve hajkurásszák egymást. Jobb távol tartani őket Európától. Ez a nyugat-európaiak tudatába 1914 óta beleégett. Hiába vártuk, hogy Trianon ügyében legalább morális igazságot szolgáltatnak. Nyugat-Európában eléggé posztkolonialista módon beszélnek ezekről az országokról. Franciaországban a régió megnevezése ma is sokszor Pays de l’Est, a Kelet országai, ami harminc évvel a berlini fal leomlása után szomorú. Az ő szemükben ezek a keletiek borzalmas nacionalisták, lengyel vízvezeték-szerelőik, bolgár hidegburkolóik elveszik a tisztességes munkások megélhetését.

Mit hozott ez a száz év? Csökkent a magyarság szerepe, gyorsult az asszimiláció üteme?

Persze, a kisebbségbe kerülő nemzetek fogyatkoznak, zsugorodnak. Történelmi távlatból mégis elmondhatjuk, a 18. századi Magyarországon jóval kisebb volt a magyarok száma, aránya, mint ma.

Ezek az emlékművek arra jók, hogy megosszák az értelmiségi belvilágot. A szélesebb közvéleményt kevéssé érdekli, milyen szobrokat állítgatnak a városban.

A fiatalokat tényleg nem érdekli. Legalábbis így látom. Az a fajta vizuális térmegjelölés, amit gyakorlunk, hidegen hagyja az ifjúságot. De elismerem, fontosak egy politikai közösség életében.

Nekünk ez gyásznap, éppúgy, mint október 6. Ez is veszteség, panasz, önfelszámolás.

A szervezők nem annak szánták. Az összetartozást akarták erősíteni. Egyébként megjegyzendő, a szomszédos országok történeti tudatában Trianon viszonylag jelentéktelen pont. Ha román vagy szlovák történészekkel találkozunk, el is mondják: náluk ez nem jelentős ünnep, a december 1-jei gyulafehérvári határozatok vagy a turócszentmártoni nyilatkozat fontosabb. Trianon epizód számukra, a győzelem 1918-as aktusát tetőzi be. A magyar szemlélet közjogias, a szomszéd népek inkább népfelszabadító teológiákban gondolkodnak. A magyar revízió idegesíti őket, de nem kapcsolódik számukra Trianonhoz.

Van egyáltalán esély arra, hogy a Trianon-kérdés letisztuljon, érzelemmentesebbé váljon?

Ha komoly emberekre hallgatunk, Trianonnak már szakkérdéssé kellett volna válnia. De ma is intenzív érzelmeket vált ki határokon innen és túl, és ez nyilván nem véletlen.