A váci börtönlázadás

„Tizenöt esztendő alatt nem fordult elő, hogy egyszerre 700-800 elítélt sztrájkolt volna!” – jelentette ki Földes László, akkoriban épp belügyminiszter-helyettes. Az ő feladatául jelölték ki 1960-ban a „rendrakást” és az elrettentő példa statuálását Vácott. A május 10-i parancsnoki értekezleten leszögezte: „Az ellenforradalom vagy a MÚK óta nem volt ilyen lehetősége az ellenségnek, mint ez az eset!”

Kisidősek, nagyidősek

1960-ra már „szakosították” a büntetés-végrehajtási intézeteket. A Gyűjtőbe az ötéves ítélet alatti „kisidősek” kerültek, Vácott a „nagyidőseket” őrizték. Márianosztra pedig az „osztályidegenek” átmeneti otthona lett, horthysta tisztek, csendőrök, rendőrök, papok, kulákok, úri elemek, valamint a maradék háborús bűnösök fészke, hogy ne mételyezzék a csupán „megtévesztett” munkás- és diákfiatalok lelkét. Ők – akárcsak a munkástanács-vezetők s a néphadsereg elítélt tisztjei, vagyis a forradalom legelszántabb, 10-15 évre, netán életfogytiglanra ítélt harcosai – mintegy másfél ezren a váci börtönben töltötték büntetésüket, s a különféle munkahelyeken (gomb- és asztalosüzem, vegyi labor, fordítóiroda) csoportosulva, a fellazult börtönfegyelem miatt egymással sűrűn érintkezve erős szolidaritást építettek ki – már-már tartós ellenszegülést.

Emiatt érthető, miért épp itt tört ki a fogolylázadás – mondja dr. Kertész Dezső, aki 1944-ben részt vett a Madisz szervezésében, 1954-től Békéscsabán, 1955-től Hódmezővásárhelyen katonaorvos, egészségügyi századparancsnok; a forradalom idején alakulatánál a katonai tanács elnökévé választották. 1957-ben hét év börtönre ítélték. 1962-ben szabadult, majd Csongrád megyében körzeti orvosként dolgozott. Nyugdíjasként a váci sztrájk nyomait, dokumentumait kutatja.

Szavaiból kiderül: épp ötven éve, 1960. április 1-jén jelent meg az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete a második „részleges közkegyelemről”, amely kimondta az internálótáborok megszüntetését, s amnesztiában részesítette az 1957. május 1. előtti cselekményekért hat évet meg nem haladó börtönbüntetésre ítélteket, s egyéni kegyelemben Déry Tibort, Donáth Ferencet, Jánosi Ferencet (a kivégzett Nagy Imre vejét), a főtiszt Váradi Gyulát, valamint Farkas Mihályt és fiát, Vladimírt.

Kertész Dezső szerint az érdemi döntés az utolsó utáni pillanatban, az MSZMP KB március 30-i ülésén született meg. Az éles vita felvezetéseként Biszku Béla belügyminiszter terjesztette be, s maga Kádár János védte meg a „határozati javaslatot”. Vita jobbára Farkasék szabadon bocsátása miatt kerekedett, bár akadtak, akik úgy vélték, „egyforma vihart fog kiváltani Déry és Farkas szabadulása is, mindkettőt meg kell majd magyarázni”.

Végül is kibújt a szög a zsákból: „Az egészet azért tesszük, mert minket erősít” – szögezte le Kádár, és érveivel el is érte, hogy a kb egyhangúlag szavazza meg javaslatát. Kertész szerint jellemző, hogy Kádárt és a pártvezetést a tagság várható reagálása sokkal jobban izgatta, mint a szélesebb közvéleményé, az pedig fel sem ötlött bennük, hogy az ’56-os politikai elítéltek maguk is „véleményt nyilváníthatnak” az ügyben.

Mégis megtörtént. Kertész megítélése szerint kisebb részben volt oka az amnesztiával kapcsolatos túlzott várakozás. Inkább maga a hatalom: a párt, a belügy és a büntetés-végrehajtás idézte elő a váci megmozdulást, ellentmondásos döntéseivel és intézkedéseivel.

Nyolcvan százalék

Spontán vagy szervezett akció volt-e, netán a hatóságok provokációja, hogy „cserébe” szigoríthassák a politikai elítéltekkel szembeni bánásmódot? Kertész doktor a tényeket sorolja. Az első csajkát az április 7-i reggeliosztásnál a kőművesbrigád egyik tagja vágta ki a „trepnire”, s nyomban követte példáját tizenhat társa azzal, hogy nem vette át a reggelit. Délutánra az asztalos- és lakatosműhelyben hetvenen tagadták meg a munkát.

A börtönparancsnokság kezdetben még tárgyalt a sztrájkolók küldötteivel, aztán türelmének fogytával a „Doberdóra” és a magánzárkaosztályra vitette a zendülőket, de ennek hatására – a pincezárkába hurcolt társakkal való szolidaritás jegyében – már a foglyok nyolcvan százaléka tagadta meg az étkezést, olyanok is, akiket Déry „kisétálása” nem buzdított volna erre. Ha egy zárkában akár egyetlen ember is önérzetesen elkötelezte magát a tiltakozás mellett, senki sem maradhatott ki a közös demonstrációból.

Se levél, se csomag

Persze kapkodó, sőt hisztérikus volt a reagálás. Noha aligha feltételezhető Kertész doktor szerint, hogy a megmozdulással az épp akkor tartott párizsi csúcstalálkozót akarták volna megzavarni, az megállja a helyét, hogy a bezártság állapotában többen is légvárakat építgettek: hátha kijut a világba az éhségsztrájk híre, közelebb hozva egy általános amnesztia és szabadulás időpontját. De a váci „erődemonstráció” híre nem jutott a falakon túlra. A magyar közvélemény nem szörnyülködött. A világsajtó sem harapott rá.

– Az általános amnesztia, amely még akkor is sokakat hagyott a rácsok mögött, csak 1963 tavaszán érkezett el, mert a hatalom a váci megmozdulásból megértette s tanulságként leszűrte, hogy három év alatt sem sikerült az ’56-os elítélteket megtörnie, tovább él a forradalom és az ellenállás szelleme. Alighanem ez volt a sztrájk legfontosabb eredménye – szögezi le Kertész doktor.

A nagy többség néhány nap után abbahagyta a sztrájkot, hiszen a demonstrációt véghezvitték, szabadulásra, netán egyéb látványos sikerre pedig amúgy sem számíthattak. Akadtak persze, akik nem engedtek az ’56-ból, s addig éheztek, amíg fizikailag bírták (például a nemrégiben elhunyt Hegedűs László), majd ők is visszatértek a körletbe, s minden elcsitult.

Április 20-ig, amíg a „papírmunka” tartott.

Akkor éjszaka zárkájukból rángatták ki a „főkolomposokat”. Voltak, akik órák múlva már a BM Gyorskocsi utcai vizsgálati osztályán találták magukat (hogy fogolylázadás szervezéséért ismét bíróság elé állítsák őket); mások a szigorúságáról hírhedt márianosztrai fegyintézetben kötöttek ki (Bibó István, Göncz Árpád, Kertész Dezső, Mészáros Gábor orvos); a harmadik legnépesebb csoportot pedig Sátoraljaújhelyre „száműzték”, fűzőláncra verve: köztük volt Mérei Ferenc, Széll Jenő, Marián István, Péterfi Miklós, Dénes János, Zsámboki Zoltán. Valamenynyien egyéves összkedvezmény-elvonásban részesültek: se levél, se látogató, se csomag. A váci börtönben maradók „jutalma” hat, illetve három hónapos megvonás volt.

Tizenkét év

Három hónappal később aztán a váci politikai elítélteket átszállították a Gyűjtőbe; az év végére oda kerültek a máshová száműzöttek is. A váci parancsnokot s több beosztottját is leváltották, néhányat az őrszemélyzet tagjai közül korrupciós vádakkal állítottak bíróság elé: ezzel Vác megszűnt politikai börtön lenni.

„A váci éhségsztrájk az 1956-os forradalom tüzének utolsó fellobbanása volt” – vallotta meggyőződéssel néhai dr. Radó György főorvos, a Nagy Imre körüli pártellenzék tagja, aki 1953-tól a Központi Honvéd Kórház parancsnoka, 1956-ban a kórház forradalmi bizottságának elnöke volt, s tizenkét év börtönbüntetésre ítélték.