Tamás Ervin: Stadlerünk

2017. november 20. 11:21 - szerző: Tamás Ervin

Olvasom, hogy a múlt héten saját könyvének dedikálásán agyvérzést kapott a kilencvenes évek vadkeletének ikonja, bombasztikusabban fogalmazva, a pénzcsinálás alkimistája, Stadler József. Ő volt az, akit hajdanán még a közgazdaság-tudományi egyetemre is meghívtak előadni, akkora hiány volt a földközelben szerzett vállalkozói ismeretekből és az ehhez kapcsolódó srégségekből. Mint tudjuk, Bács megye Osztap Bendere Leonardo da Vinci Utolsó vacsoráját is szerepeltette adóbevallásában, hogy az áfát elszámolhassa érte, szóval volt mit előadnia a hallgatóságnak és ezzel majdnem párhuzamosan a nyomozóknak. Akasztót is ő tette rá a magyar futball térképére, szintén az adón megspórolt pénzen hozta tető alá szerény stadionját, amely azóta az enyészeté. 2011-ben még a nevezetes festménynek is lába kelt, bár e tárgyban újabb áfa-visszatérítésről nem tudni.

A pajkos Stadler József kissé olyan nekünk, mint a könnyeden bankokat rabló Ambrus Attila, stiklijei – ha nem voltak kárvallottjai – mosolyt csaltak a szegények ajkára, néhány más úton kisemmizett, csalódott polgártárs amolyan Rózsa Sándorként tekintett rá, a jég hátán megélő, mindent forintra váltó iskolázatlan juhász példája azt sugallta, holnap mi is nekifoghatunk.

Fotó: Stadler József/Facebook

Stadlert azonban mégsem nevezhetjük a vállalkozó sikeres prototípusának, hiszen újra és újra meglakolt ötleteiért, szemfülessége rendszeresen a bíróságokon ért véget, rutinos ügyvédek serege sem volt képes kihúzni a slamasztikából. Bár imponáló, ahogyan börtönben szerzett nyavalyái ellenére nem vesztette el kedélyét, kezdeményezőkészségét, dumáját – de hol van már ő korunk hősétől, a pénzcsinálás alkimistájától? Arcán azért a barázdák mélyebbek, életvitele sem repíti őt horvátországi villák, jachtok közelébe. Ebül szerzett pénzét már nincs kutya, amelyik megugatná, a 21. század hazai karriertörténetei állva hagyták szegényt. Elnéző mosolyt fakasztó egykori trükkjei ezen a palettán nevetségesek, lerí róluk a kisstílűség és a hajdan vélt merészség is oda. Úgy kerül lomtárba, mint az akasztói pálya a puccos stadionok árnyékában.

Cége eleinte főként belföldi kereskedésből élt, mintegy ötezer boltot látott el, és mindennel foglakozott, amiben fantáziát látott. Volt idő (1993), amikor tízezer kamionnyi Stadler-áru hagyta el az országot. Nem csoda, ha a csecsenek elrabolták, és százmilliót fizetett a szabadulásáért, hogy azután sorozatos adócsalása következményeként beomoljanak cégei, ő pedig a börtönben lehessen fogoly. 2005-ös újabb szabadulásának azonban már megadta a módját, körmös pacallal, rétessel, arcképével díszített vörösborral várta háromszáz vendégét. A következő, tavalyi búcsú már nem sikeredett olyan fényesre: egy nagybeteg, keserű ember hagyta el a cellát.

De téved, aki azt hiszi, hogy a magyar vadkapitalizmus is zárófejezetéhez érkezett. Sőt vonata az utóbbi években expressz sebességgel futott be a nagyállomásra, útján maga a vasúttársaság és a hozzá kötődő klientúra államilag szentesített, fejlettebb módon vonzotta magához a javakat, sínen van minden, amihez korábban a Stadlerek földszintes agyafúrtsága kellett. A simli legalizálása pedig alaposan megváltoztatta a nagyságrendeket, a vételek és eladások mögött egész ágazatok bekebelezése zajlik, hogy azután törvények, rendeletek megalkotásával a legkülönbözőbb szubvenciók, hitelek, pályázatok szabjanak kockázatmentes fejlődési irányokat a bennfenteseknek, akik ezért viszontszívességek útján hűségükről biztosítják a még bennfentesebbeket. A közpénzek szédítő körforgásába komoly vagyonokat felmutató külföldi barátok is besegítenek, nem csoda, ha ezen a talajon már nem ereszthetnek gyökeret Stadlerek – és itt senki ne a motorvonatokat gyártó multira gondoljon.

Az egykori „csodatévő juhászt” a menők napjainkban nem megmosolyogják, hanem kinevetik. Vidéki könyvtárakban idős bácsik lapogatják a vállát, hallgatják kalandjait, nosztalgiáznak vele kicsit, Józsi bácsi pedig azzal dicsekszik közönségének, hogy van már olyan ügy is, amelyben ő a felperes, sérelmeit sorolja, de azért látszik rajta, hogy a hosszú évek óta tartó alperesi lét megviselte, a jogerős ítéletek pláne. Kevés olyan vállalkozóról tudunk, akit minden alkalommal elkaptak, mindenért meglakolt, nem volt mögötte protektor, alatta hatalmi háló, és még szenvedélyéből, a futballból sem tudott hasznot húzni, holott hát… Stadler József kicsiben kezdte, nagyban akarta folytatni, de valami mindig közbejött, és rabruhában láttuk viszont. Mintha mások helyett is minduntalan őt öltöztették volna be. Persze hogy megesett rajta a szívünk.

Most meg ez a stroke. A híradások szerint a kórházban próbálják stabilizálni állapotát. Azt beszélik, hogy éppen a savanyúságbizniszbe készült beszállni. Drukkoljunk neki.