Tamás Ervin: Bocs
Volt egy eset, amely nagyon belém ragadt. Megírásának többször nekiveselkedtem, mert úgy gondoltam, hogy a történet valahogy kiemelkedik a sok más hasonló közül, már csak szereplői okán is. Mégsem tudtam megemelni, tipikussá tenni, hogy aki elolvassa, az átérezze, hogy mi benne az arcátlanságnak, a nagyképűségnek, az akarnokságnak és a ferdítésnek olyan elegye, amely a jelen kurzus nélkülözhetetlen jellemzőjévé vált. Aztán rájöttem, nincs mit felemelni, az epizód úgy, ahogy van, alkalmas a behelyettesítésre, továbbgondolásra.
Palkovics László miniszter és az Akadémia harcászati gyakorlata hónapok óta tart, élesedik, eszkalálódik. Látszólag csak az anyagi források kezeléséről van szó, de mindenki előtt világos, az egyetemi autonómia fokozatos felszámolása után az Akadémia függetlensége a tét. A kormány eközben két kézzel szórja a pénzt, alapít múlt- és jövőértelmezési kereteihez inkább alkalmazkodó intézeteket, zömmel tékozlóan, nívótlanul, feleslegesen.
Bizarr szituáció, hiszen Palkovics maga is akadémikus, szakmai múltja előtt le a kalappal, ebben a világban azonban rajta kívül is sokan cáfolnak rá előéletükre, vesznek magukra olyan tulajdonságokat, amelyeken még a hozzájuk közel állók is csodálkoznak. Ne tippeljünk, hogy mi lesz az ütközet vége, sejtheti, aki figyeli a többit. Mindenesetre akár akarták, akár nem, lassacskán személyessé vált az ügy, a miniszter és az MTA elnöke arcát adta az „elvi konfliktusnak”. Ebből kifolyólag az eseményeket emberi pengeváltások kezdték színezni, amelyben Palkovics László aduászként húzta elő sérelmét, mely szerint Lovász László még egyszer sem kereste fel őt hivatalában, míg ő már többször is elzarándokolt az Akadémia székházába. Érdekes, hogy ezt egy ekkora tudású, sarzsijú ember figyeli, számontartja, sőt szükségesnek véli közreadni, mint szerénysége, megegyezési szándéka bizonyítékát, holott ez semmit sem bizonyít, vagy éppen az ellenkezőjét. Ahány ház, annyi ízlés, legyintettem, amikor is jött a világhírű tudós válasza. Lovász egy másik interjúban elmondta, járt ő Palkovicsnál, a fogadószobában a megbeszélt időpontban várt rá, az irodájába tényleg nem jutott be, mert a miniszternek közbejött valami, a titkárnő újra és újra elnézést kért, mígnem az Akadémia elnöke elunta, és távozott.
Ismétlem, nem világot rengető az eset, de megdöbbentő. Mert Palkovics nyilván emlékezett erre a közjátékra, mégis habozás nélkül tudós kollégájának fejéhez vágta, hogy csak ő fáradt el hozzá, viszontlátogatás nem történt. Képes volt tehát azt a nyilvánvalóan kínos intermezzót az útból félresöpörni, amelyről ő tehetett, s aminek tudatában a hatalmi gőg csimborasszója saját verzióval előhozakodni, önteltnek beállítani a másik felet.
A miniszternek esze ágában sem volt magyarázkodni, pláne elnézést kérni. Igen, így történt, válaszolt lakonikus rövidséggel, tehát nem járt az irodámban.
Isten őrizzen az esethez mélyenszántó kommentárokat fűzni, levezetni a normális emberi kapcsolatok közötti roncsolódást, amikor már az elemi jó modor is hiánycikk a folytonos győzni akarás mámorában. A közélet ezernyi példával szolgál arra, hogy minél magasabb a rang, annál inkább szégyen a vereség, és a pardon szó kimondása már az. Karrierek múlhatnak azon, hogy az elegáns, megengedő gesztust puhányságnak értékelik-e odafent, hamar liberálisnak mutatkozik az, aki szakmai minimumokban, minőségben gondolkodik, ahelyett hogy a szekértáborok mindent felülíró logikáját követné, s holmi polgári attitűdöt a feje fölé tartva próbál átevickélni az aknamezőn. Palkovics ok nélkül pörkölt oda vitapartnerének, aki az őt ért méltánytalanságot, udvariatlanságot szóba sem hozta volna, ha nem kap egy maflást.
Ezek a szavak persze nem illenek a két magasan kvalifikált ember koccanásához, s vitájuk tétje is jóval nagyobb annál, mint hogy ezeket a magatartásbeli különbségeket boncolgassuk. Nem ez a lényeg. Csakhogy mégis. Példák sora bizonyítja, hogy ebben a miliőben a bizalom könnyen elpárolog, az érvek és a tények másodlagossá válnak, a két fél akkor is távolodik egymástól, ha kényszeres mosollyal kijelentik, hogy álláspontjaik közeledtek. A legkisebb, legártatlanabbnak tűnő meccseket is tusra kell játszani, ez a parancs. És alappillére annak a politikai kommunikációnak, amelyet sokan oly nagyra tartanak, mellékesen kárait évtizedek múlva is nyögni fogja az ország.
Holott néha elég volna annyit elmormolni: bocs.
