Rakusz Lajos: Történelmi lecke
1995-ben San Franciscóban, a Fairmont Hotelben gyűlt össze a világ ötszáz legbefolyásosabb embere, hogy megvitassák a 21. század kilátásait. A globális agytröszt egyetértésre jutott abban, hogy a század végére „a munkát keresők mindössze egyötöde fogja megtermelni mindazt az árut, nyújtani mindazt a nagy értékű szolgáltatást, amelyet a világ társadalmai igényelnek”. A következményekről folyt nagy vita, riasztó fejlődési pályák fogalmazódtak meg. „Az elbizonytalanított középosztály polgárai már most is az idegengyűlöletben, a szeparatizmusban és a világtól való elzárkózásban látják boldogulásuk útját.”
„Nem a már valóban nyomorgók azok, akik lázadnak. Sokkal inkább a lecsúszástól való félelem jelent – mégpedig kiszámíthatatlan – politikai robbanóanyagot.”
(Hans-Peter Martin–Harald Schumann: A globalizáció csapdája. 1997.)
Napjainkra kezdenek valóságossá válni egyes jóslatok. Az alapvető változás két tényezővel hozható kapcsolatba. A globalizációval és az informatika viharos térnyerésével, a digitalizációval. Vannak, akik negyedik ipari forradalomról beszélnek, amely a mindennapjainkat formálja. A közgondolkodásba azonban ezek a fogalmak még nem épültek be, és ez hiba.
A magyar gazdaság kiváló pozícióban van abból a szempontból, hogy jelen vannak termelési és szolgáltatási értékláncok. A világ globalizált országai között a tizenegyedik leginkább globalizált gazdasága miénk, Európában csak heten előznek meg bennünket. (Valójában persze magyar globális cégek nincsenek, a helyzet a magyar ipar és mezőgazdaság elkótyavetélésének hozadéka.)
A globalizáció alapja, hogy a kapitalista társadalmakban egyes vállalatok gyorsabban növekednek, mint az országuk, és külföldön létesítenek leányvállalatokat. Az elmúlt évtizedekben a cégbirodalmak hálója jött így létre a világban, és további új lehetőségeket teremtett a digitalizáció. A vezetés minőségi változáson ment át, hiszen egy központból úgy lehet irányítani sok ezer kilométerre levő vállalkozásokat, mintha azok egy ipartelepen lennének. Alapvető termelési tényezővé lett a tudás. A modern állam feladatai között az oktatás, az innováció menedzselése került az első helyre. A tőke számára ugyanis lassan a tudás sokkal fontosabb, mint az olcsó munkaerő.
Mi is elindultunk ezen a úton. A javuló PISA-eredmények 2010 előtt már jelezték az oktatási rendszer javuló eredményességét. A rendszerváltás nehéz évei után a tudomány, az innováció terén is megindult a fejlődés, pedig az induló helyzet igen viharos volt. 1985-ben kutatásra és fejlesztésre a nemzeti jövedelem 3,4 százalékát fordítottuk, de ez gyorsan a töredékére zsugorodott. A magyar tudományos közösség teljesítménye jó darabig mégsem követte ezt a csökkenést. Az egymillió dollárnyi egyetemi és akadémiai K+F ráfordításra jutó nemzetközi publikációk számát tekintve (107) hazánk kutató közössége a hatékonyság terén 1999-ben még világelső volt. 2005-ben aztán ez az adat már rosszabb volt, de még mindig közelítettük az EU átlagát. Fontos fejlemény volt 2004 után, hogy kiépült egy nemzeti innovációs rendszer, amelynek néhány éves működése az OECD által vizsgált teljesítménymutatókban ismét növekedést jelzett.
Márka Szabolcs és Márka Zsuzsa2010 után az úgynevezett munkaalapú társadalom meghirdetése, az oktatási rendszer elbutítása, az innovációs rendszer támogatásának visszafogása, a befogadó intézmények felszámolása és kizsákmányolóvá alakítása
az ország versenyképességének példátlan visszaeséséhez vezetett.
A Word Economic Forum 138 országra kiterjedő vizsgálata szerint 2001-ben még a 29. legversenyképesebb ország voltunk, innen zuhantunk 2016-ra a 69. helyre. Kormányzatunk innovációs teljesítménye a 116. helyet jelölte ki számunkra, mindjárt a 115. Kambodzsa után és a 117. Burundi előtt. Néhány példa. A kormány nem kímélte a Magyar Tudományos Akadémiát. Szervezeti átalakítás címén elűzte a Várból és a Rózsadombról az ottani, valóban értékes ingatlanokban működő intézeteket. Vincze Imre akadémikus a Magyar Tudományban nemrég megjelent cikkében jelzi, hogy 2012–2013-ban jelentős sokk érte a társadalomtudományok, az élettudományok, valamint a matematika és a természettudomány területén dolgozókat. Az érintett hét intézet kutatóinak fajlagos publikálása 2012-ben 40 százalékkal csökkent, s a következő három évben is csak 10 százalékos javulást tudtak elérni.
A brüsszeli kezdeményezésű szegedi lézerközpont projektdokumentációját a szakértők időre elkészítették, hogy a kormány időben, 2011 márciusáig dönthessen. Ez azonban botrányos módon csak 2012 novemberében történt meg, s csak az EU-n múlt, hogy nem vonták vissza a felkínált lehetőséget.
A 168 Óra szeptember 14-i száma bemutat két nagyszerű magyar kutatót, Márka Szabolcsot és feleségét, Márka Zsuzsát, a Columbia Egyetem tanárait. A század egyik legnagyobb kísérleti eredményéhez, a LIGO együttműködés sikeréhez járultak hozzá. Amit hangsúlyozni kell: az ELTE, az Atomki és a Szegedi Egyetem kutatói is részesei voltak ennek a most Nobel-díjjal is elismert munkának. Az pedig igen szomorú, de szerencse is egyben, hogy mint a házaspár mondja:
„Már a PhD megszerzése után haza akartunk jönni, de sajnos úgy tűnt, itthon nincs ránk szükség.”
Az elmúlt hét év a digitalizáció elleni lépésekről, az ország felzárkózásának ellehetetlenítéséről szólt. De a remények még valósak. A magyar tudomány még mindig világszínvonalú. Az, hogy a magas tudástartalmú exporttermékek terén a Massachusetts Institute of Technology (MIT) világranglistáján még ma is a kilencedik helyet birtokoljuk, esélyt ad a felzárkózásra. Esélyt, ha véget vetünk az ifjúság elbutításának, és az oktatás abszolút prioritást kap. Ha a kormány tudományellenességét felváltja egy finn típusú nemzeti innovációs rendszer létrehozása. Az az adottság, hogy gazdaságunkban a tőkeerős multinacionális cégek a meghatározók, azt is jelenti, hogy a digitalizáció náluk gyors lesz. Ha azonban az oktatás, az innováció terén erre nem készülünk fel, a cégek az országot olyan tempóban hagyják majd el, ahogyan az IBM távozott a székesfehérvári ipari parkból. Ez a magyar gazdasági összeomlást okozná. Lépni kell, amíg nem késő.
