Még egyszer a mecseki láthatatlanokról – pontosabban a képregényről

A 168 Órában az ismert pécsi kötődésű újságíró, publicista Ungár Tamás számomra teljességgel érthetetlen felháborodással ír a nemrég Pécsett megjelentett Mecseki láthatatlanok című Sarlós Endre–Pozsgai Zsolt-képregényről, melyet a pécsi városvezetés ajándékozott a város fiataljainak. Teszi mindezt egy kiváló emlékű pécsi történelemtanár és a pécsi pedagógiai élet egyik sarkköveként ismert és tisztelt Rajczy Péter ürügyén.

Most tekintsünk el attól, pécsi születésű alkotóként milyen elégtételt éreztem, amikor végre a pécsi 1956-os események egyik meghatározó történéséről és csoportjától végre lehetett beszélni. És ennek a termékét elsőként átadni ajándékként a meszesi iskola csillogó szemű fiataljainak, akik ebben az emberi értékekben egyre szegényedő világban nagy örömmel vették át az ajándékot és amely könyv azóta is nagy népszerűségnek örvend a fiatalok és a felnőttek között egyaránt. Ugyanis a képregény mint műfaj a reneszánszát éli szerte a világon, épp azért, mert ennek olvasása közben még használható az ember egyik legértékesebb képessége: a fantázia. A képek és a mondatok mögé odaképzelhetjük az egész Mecseket, a történeteket, magát a forradalmi alakulat életét. Nincsenek nagy digitális trükkök, marad a rajzművészet és az irodalom. Szebb ajándékot a városvezetés – szerintem – a hatvanéves évfordulón nem adhatott volna az ifjúság kezébe.

Mondom tehát, maradjunk a tényeknél. Ungár a történelmi hűséget kéri számon. Nos, a képregény alapvetően három dokumentumjellegű visszaemlékezésre épül, azt követi. Így Kubicza János, a forradalmi csapat vezetőjének naplóját, visszaemlékezését. Nagy József periratának anyagát, az ott elmondottakat (a pécsi gépkocsivezető végig kitartott a forradalom eszméi mellett, vallomásai is inkább lázadások, le is ülte utána a magáét, miután sikerült elkerülnie a halálbüntetést). És Hajdu Imre rendkívül tárgyszerű emlékezéseit.  Kubicza János naplóját maga Páva Zsolt polgármester adta a kezembe a felkéréskor.

Alapműnek tekintettem a Pécsett 1997-ben végre megjelenhetett első összefoglaló munkát a témáról, Romváry Ferenc–Rozs András kötetét, mely kiváló összefoglalása a visszaemlékezéseknek, dokumentumoknak és peranyagoknak.

A képregény cselekményvezetésben, a történések sorrendiségében, a szereplők tekintetében ezt az ezekből megismert eseményláncot követi. A csoport vándorlása, a vezetők cselekedetei, a harci események, a főszereplők személye, a történés eleje, vége, közepe nem tér el ettől. A helyszínek sem. Tehát aki kíváncsi arra, kik voltak azok a „mecseki láthatatlanok” – ebből a műből megtudja. Ha ezen tényekkel vitatkozni kíván Ungár Tamás, vitatkozzon a történészekkel, ne  velünk.

Ez ugyanis, ami megjelent, képes irodalom. Ebben törvényszerűen megjelennek a főszereplők magánéleti kapcsolatai, van benne szerelem, árulás, hűség. Testvéri kapcsolat, annak tragédiája és sok minden más. Amitől ez nem dokumentumgyűjtemény, hanem olvasmányos fikció. Történelmi alapokkal. Vannak viták, hogy mikor raboltak ki fegyverszállítmányt, valóban a szovjet városparancsnokot sikerült-e likvidálni a Mecsekkapunál és egyebek. Mi, alkotók azoknak hiszünk, akik ott voltak.

Valóban vannak olyan elemek a könyvben, melyek feltételezésekre épülnek, de írói értelemben sokat tesznek az események megismerése érdekében. Kétséges például, hogy valóban működött-e Sikondán, a szanatóriumban egy női csoport, amely élelemmel és kötszerrel látta el a forradalmárokat. És ennek a vezetője valóban egy pécsi egyetemi tanárnő volt-e. És még pár ilyen legenda. De a legendák az irodalom alapvető elemei, kedves Ungár Tamás, és ennek megértéséhez csak a legelemibb irodalomelméleti tankönyveket kell átlapozni.

Ungár Tamás a szemünkre hányja, hogy Rajczy Pétert szerepeltetjük mint a mecseki láthatatlanok egyik tagját. Ez nem így van, de az ebből fakadó félreértés az én bűnöm. A periratokban ugyanis többször előkerül egy bizonyos „Rajczi” nevű forradalmár, aki egyáltalán nem biztos, hogy azonos a kiváló emlékű pécsi pedagógussal. Magam azonban a Nagy Lajosba jártam. Ismertem Rajczy tanár urat. Nem csak ismertem, szinte minden diákkal együtt rajongtunk érte. Történelemszemléletéért. Őszinteségéért. És sok minden másért. És azt is tudtam, hogy 1956 környékén aktívan vett részt a forradalomban. Itt válaszút elé kerültem, meghagyom-e a Rajczi nevet vagy nem. Úgy döntöttem, hogy igen. Legyen ott szimbolikusan egy Rajczi abban a  forradalmi környezetben, legyen ismerős ott ez a név akkor is, ha nem a történelemtanárt, hanem valaki mást takar, akinek pontos személyét nem sikerült kideríteni. Rajczy tanár úr rokonai sem tartják elképzelhetőnek, hogy a Mecseken lett volna abban az időben. De! Ma is vállalom,és kötelességemnek éreztem, hogy a forradalommal kapcsolatban ennek a nagyszerű embernek a neve fennmaradjon. És amikor a meszesi iskolai bemutatón erről beszélhettem, akkor a diákok megismerhették Rajczy Péter nevét. És ezzel leróttam a hálámat mindazért, amit tőle kaptunk. Ezt elmondtam a fiának is, aki megértette, és úgy tűnt, örül, hogy apja neve megörökítésre került egy képes irodalmi műben, mely Pécsről szól. Ha ez Ungár Tamás számára probléma, oldja meg saját körein belül. Én ezt nem javítom.

Az újságíró többször felháborodik azon, hogy „közpénzből” készült a könyv. Az egyik legszebb magyar forradalom évfordulójára született, kifejezetten az ifjúságnak szánt kötet miből készüljön, ha nem közpénzből?! Mi éri meg annyira, mint gyermekeink, unokáink számára megfoghatót adni a helyi történelem egyik addig szándékosan homályban hagyott történéséről? Miért ne lehetne, hogy büszkék legyenek itt élt elődjeikre?! Ez a közpénz elherdálása, kedves Ungár Tamás?!

Forrás: Pécsma.hu

És most elérkeztünk a valódi problémához. 1958-ban a pártvezetés nagyon sokat áldozott arra, hogy befeketítse a mecseki láthatatlanokat, hogy meghamisítsa a történéseket, és miközben a forradalmárok vagy emigráltak, vagy bíróság előtt álltak,  vagy börtönökben sínylődtek – tehát a pártvezetés kiadott egy könyvet róluk. Elképesztő nagy példányban, és azt igyekezett minden pécsi családhoz eljuttatni, a legtöbbnél ma is ott van a polcon. Ebben a „regényben” a forradalmárok a komlói börtönből szökött köztörvényes bűnözők, akik öltek, fosztogattak, nőket erőszakoltak meg, felgyújtották az Üdülőszállót, agyonlőtték azokat, akik haza akartak menni. Egy végtelenül aljas, hazug propaganda. És ez a kép élt erről a forradalmi csapatról évtizedekig a pécsiekben. Nézzed csak meg, kedves Tamás, ki írta akkor azt a regényt nem kevés (két Mecsek-oldali ház megvásárlására elég) honoráriumért? Mi lett ebből az „íróból” később? Miért nem ezen háborodsz fel utólag? És miért kellett várni 1997-ig, hogy erről a történetről egyáltalán egy összefoglaló tudományos mű születhessen? Hogy mentették át „szellemi örökségüket”  a rendszerváltás után országosan és Pécsett is azok, akik tevékenyen részt vettek a hazugságok terjesztésében és szellemi értelemben megnyomorították a pécsiek egy részét, azokat, akiknek nem volt meg a kellő információjuk az objektivitáshoz?

Hatvan év kellett ahhoz, hogy irodalmi mű születhessen ebből a ragyogó pécs-mecseki történetből. Szégyen, hogy ennyi. De nem az én szégyenem. Azoké, akiknek ez érdekükben állt és akik ezen érdekek kiszolgálói mind a mai napig.

És egy nagyon fontos dolog, kedves Tamás: Sarlós Endre, a kiváló, Szigetváron élő rajzművész nem „illusztrátora” a könyvek, ugyanis ez képregény. Ahol a rajzok a főszereplők, és ezek a nagy műgonddal megmunkált alkotások dominálnak. Több mint fél év mindennapi, egésznapos munka egy ilyen. Nagyobb tiszteletet vagy legalább szakmaiságot egy ilyen megjegyzéshez.

Nem csodálkozom azon, hogy nem látsz tisztán. Egy ideje a média olyan területén tevékenykedsz, ahol állandó a sárdobálás. És bizony, ha az ember sarat dobál, őt is megdobják. Adott esetben a szemére is sár kerül. És képes vakon dobálózni tovább, ahelyett hogy kitörölné a szemét.

A város ezen ajándéka az utóbbi évek egyik legtisztább, legemberibb, legőszintébb tette.

Nem hagyom, hogy bárki belepökjön.

Pozsgai Zsolt

– – –

Ungár Tamás erre adott válaszával a vitát lezártnak tekintjük.

A sarat nem én dobálom, a röpködő sár nem az én látásomat rontja

Nincs a cikkemben felháborodásnak nyoma sem. Egyszerűen csak közöltem: Páva Zsolt, Pécs polgármestere a könyv kiadójaként írt előszavában azt ígéri, az olvasók megismerhetik a mecseki láthatatlanok történetét, ezzel szemben Pozsgai Zsolt képregénye egy fikciós mű, aminek alig van köze a valósághoz, inkább mintha mítoszt akarna teremteni. Továbbra is félrevezető szerzői hibának érzem, hogy Rajczi Péterből láthatatlant csinált az író, a tényeket ilyen durván megváltoztatni tiszteletből sem szabad. (Itt jegyzem meg, hogy a tanár úr „i”-vel írta a nevét, ezt mások is elvétették már, a múltkor magam is, elnézést kérek érte.)

A láthatatlanokról – természetesen – lehet fikciós regényt írni, de ha megtesszük, ne akarjuk azt hiteles történelmi munkának feltüntetni. Se az előszóval, se a címmel. A mecseki láthatatlanok kifejezés egy fogalom Pécs-Baranyában, ha ez a regény címe, akkor ott elvárható a hitelesség. A kőszívű ember fiainak 1848–49 az egyik „főszereplője”, de Jókainak aligha jutott eszébe, hogy ez az évszám legyen a címe a regénynek.

1992-ben cikket írtam a láthatatlanok történetéről a Népszabadság Hétvége mellékletébe. Előtte találkoztam olyanokkal, akik ott voltak a Mecseken (egyikükkel, Nagy Józseffel szinte baráti kapcsolatom volt), beszéltem azzal az orvossal, akit a Hunyadi úton lelőtt magas rangú szovjet tiszthez mentősként riasztottak, és szóra bírtam a láthatatlanok vezetőjének, Gazdának a volt feleségét. Olvastam Kubicza János memoárját is. És – persze – olvastam azt a könyvet, amit 1958-ban jelentettek meg a láthatatlanokról. Leírtam róla, hogy a politika megrendelésére készült, hazug könyv. Amúgy az is egyfajta mítoszteremtési kísérlet volt (a forradalmárok befeketítése volt a cél). Azt is állampénzből finanszírozták és azt is ingyen, ajándékba osztogatták. Pozsgai leveléből olvasom, hogy az ’58-as könyv szerzője anyagilag milyen jól járt. Ez már csak így van: aki együttműködik a politikai mítoszteremtőkkel, azt megfizetik.

Ungár Tamás