Több ezer ember látását adta vissza a magyar szemész, aki hároméves kora óta orvos akart lenni

2018. július 8. 15:52 - szerző: Cseri Péter

Hogy mit fog csinálni élete utolsó 25 évében (miután betölti a 75-öt), még nem tudja, de a következő két évtizedről elég pontos elképzelései vannak, például még sok ezer embernek akarja visszaadni a látását a Ghána északi részén található Tamaléban. A magyar-amerikai kettős állampolgár Simon Judit öt éve él a nyugat-afrikai országban, önként vállalt küldetését teljesíti, betegségeket kezel és szemműtéteket hajt végre a világ egyik legelmaradottabb térségében. Töredékét keresi annak, mint korábban a New Jersey-i praxisában, mégis úgy érzi, végre megtalálta az útját.

– Meddig marad Ghánában? – kérdezte az útlevélkezelő az accrai repülőtéren.

– Örökre – felelte Simon Judit.

A fekete bőrű, magas férfi végignézett a törékeny fehér asszonyon.

– Na persze – mosolyodott el, és szemével még elkísérte egy darabon a távolodó alakot. Egy percig sem hitte el, hogy az Amerikából érkező utas sokáig kibírná az egyik legszegényebb nyugat-afrikai országban.

Ez 2013-ban történt. Öt év persze kevesebb idő, mint az örökre, de Simon Judit ma is ugyanazt válaszolná az útlevélkezelő kérdésére, mint akkor. Csak most még magabiztosabban. Negyvenkilenc évesen költözött a Ghána északi részén lévő Tamaléba. A várost csaknem egymillióan lakják, a régióban nagyjából ötmillióan élnek. Ide már kevesen jutnak el a világ nyugati feléből, a civilizáció Accra és Kumasi magasságában nagyjából véget is ér.

Amikor a barátainak elmondta, hogy New Jersey-ből nemcsak átruccan Tamaléba, hanem le is telepedik ott, és a jövőben a szegény afrikaiak szemorvosa akar lenni, a legtöbben azt hitték, megőrült.

A legjobb barátnője finomabban fogalmazott: szerinte csak egyszerűen elérte a midlife crisis, az életközepi válság.

– Lehet, hogy így volt, de én inkább úgy éltem meg, hogy végre rátaláltam arra az útra, amit mindig is kerestem. Felszabadultam – mondja.

Fotó: Bazánth Ivola

Afrika nem hirtelen jött szeszély, hanem régi szerelem volt az életében. Gyermekkori. Ötödikes lehetett, amikor a budapesti iskolában egyszer azt kérdezte tőle az osztályfőnöke, hogy ki a példaképe. Fogalma sem volt, mit válaszoljon. Hazament, megkérdezte az édesanyját, milyen egy igazi példakép. Anyukája levett a polcról egy könyvet, Albert Schweitzer életéről szólt. Elolvasta. Amikor letette, már értette, mi az, hogy példakép. Tulajdonképpen azóta vágyakozott arra, hogy Afrikában élhessen és másoknak segítsen.

Az ügyvédi pálya egy percig sem izgatta, pedig szülei mindketten jogászok. Hároméves kora óta doktor akart lenni, bár kacérkodott egy ideig a matematikával és a csillagászattal is, végül mégis az orvosira jelentkezett. Egy meghatározó találkozás fordította a szemészet felé: Futó Gábor, a tatabányai kórház szemész főorvosa nyűgözte le szakmai és emberi kvalitásaival. Miatta ment az egyetem után Tatabányára, de a napi ingázás Pestről hamar lelohasztotta a lelkesedését.

– Valójában a perspektíva hiánya űzött el Magyarországról. Jártam egy tanulmányúton Izraelben, és azzal szembesültem, hogy 20-25 évvel vagyunk lemaradva a nemzetközi színvonaltól.

Láttam magam előtt, hogy hol tartok majd harminc év múlva, és ez egyáltalán nem hozott lázba. Meg akartam hódítani a világot.

Úgy tűnt, Amerika megfelelő terep a világhódításhoz. Szintén orvosként diplomázó férjével hamar megtalálta a helyét a tengerentúlon, az előírt vizsgák letétele után 1993-tól privát szemorvosként praktizálhatott New Jersey-ben. Ami az anyagiakat illeti, a család nagyjából tíz év alatt érte el a felső-középosztálybeli nívót. Hiába jutott fel a csúcsra, az asszonynak még mindig hiányzott valami. 2003-ban jött rá, hogy mi.

– Egyik nap érkezett egy kör-e-mail, amelyben egy New Jersey-i orvos házaspár önkéntes munkára jelentkező szemészeket keresett egy mexikói misszióba – idézi fel a sorsfordító időszakot. – Azonnal válaszoltam, hogy megyek. Utóbb kiderült, a New Jersey-ben praktizáló 360 szemészorvos közül egyedül én reagáltam a levélre. Csak annyit tudtam, hogy szürkehályog-műtéteket kell majd végeznem egy rendkívül elmaradott térségben, de hogy milyen körülmények között, arról fogalmam sem volt.

Az élmény egyszerre volt sokkoló és felemelő. Korábban el sem tudta volna képzelni, hogy létezik a szegénységnek és az abból fakadó tudatlanságnak az a foka, amit a civilizációtól elzárt, dél-mexikói Ocotepec nevű faluban megtapasztalt. Orvost alig látnak arrafelé,

ha valaki megbetegszik, akkor vagy magától kigyógyul a bajból, vagy meghal.

Szemésszel még soha életükben nem találkoztak a helyiek Simon Judit érkezése előtt. Ő hozta el számukra azt az élményt, hogy szemüveggel visszakapható a látás élessége, szürke hályog nélkül pedig nem vakoskodik tovább az ember. A körülmények – a higiénia és a legalapvetőbb orvosi műszerek hiánya – évszázadokkal korábbi állapotokat idéztek.

– Mégis megbabonázott az a néhány hét. Az, hogy egyetlen műtéttel új életminőséget lehet adni egy másik embernek. Hogy hatalmam van. Hogy magamra vagyok utalva. Hogy viszonylag kis erőbefektetéssel óriási dolgokat lehet elérni. És a tudat: ha én nem vagyok ott, akkor nincs helyettem senki más – sorolja.

Ekkortól kezdve rendszeresen eljárt orvosi missziókba: Afrikába, Ázsiába, Közép-Amerikába. A legjobban a ghánai küldetés tetszett neki, feléledtek benne a gyerekkori Afrika-álmok. A családja elkönyvelte, hogy anya talált magának egy remek kikapcsolódást, hadd vezesse le az egész évi stresszt a missziókban. Csakhogy Simon Juditot egyre jobban vonzotta ez a másik világ, már nemcsak néhány hétre akart kiszakadni az amerikai jólétből (unalomból), hanem új életet akart kezdeni. Eldöntötte, ha fiai elvégzik a középiskolát, otthagyja a civilizációt, és áttelepül Ghánába. Akár jönnek vele a családtagjai, akár nem.

– A fiúk maradni akartak, a férjem pedig csak annyit kérdezett, van-e operaház Tamaléban. Hát az nincs, feleltem. Ezzel el is dőlt a kérdés. Elváltunk, és 2013-ban felszálltam a repülőre.

Tamaléban minden másképp van, mint New Jersey-ben. Az amerikai városban nagyjából tízezer lakosra jut egy szemész,

Észak-Ghánában ketten látnak el ötmillió embert.

A tamalei oktatókórházat a ghánai állam tartja fenn, Simon Judit bérét az egészségügyi minisztérium állja. Havonta 1200-1300 dollárt keres, tizedannyit, mint a tengerentúlon. Ez a pénz Afrikában elég a megélhetéshez, ahhoz viszont kevés, hogy évente néhányszor Amerikába vagy Magyarországra utazzon. Épp ezért spórolt korábban éveken át, az erre félretett pénze szerencsére csak lassan fogy. Nem aggódik, ha netán mégis túlköltekezne, legfeljebb visszamegy néhány hónapra New Jersey-be, újra feltölteni a kasszát.

Ha bírná, akár éjjel-nappal dolgozhatna: évente csupán ezer beteget tudnak megműteni, harmadát annak, amennyire szükség lenne, részben emiatt folyamatosan nő a várólista. A valós helyzet még ennél is súlyosabb, a legszegényebbek közül ugyanis sokan egyáltalán nem mennek el szemorvoshoz, maradnak a falusi varázslónál, benne jobban megbíznak, mint az idegen asszonyban. Mint bármelyik orvosban. Bár a tamalei kórház csupán 440 ágyas, a hagyományokhoz való ragaszkodás és a félelem miatt még sincs teljesen kihasználva az intézmény. Mivel oktatókórházról van szó, Simon Juditnak szinte minden vizsgálatnál, beavatkozásnál előadást is kell tartania az orvostanhallgatóknak, a rezidenseknek, az ápolóknak. Annyira megszokta már ezt, hogy akkor is fennhangon beszél, ha netán egyedül végez el egy műtétet. Megköveteli, hogy a műtéteket a beteg hozzátartozói is végignézzék a kórházban, és utána vigyék haza a hírt,

nem igaz, hogy a kórházban kiveszik az emberek szemét.

Merthogy a falvakban ez a szóbeszéd járja. Mindig van mellette tolmács, mert a helyieknek – akiknek 85 százaléka írástudatlan – csak egyharmada beszél angolul. Tamaléban a hálapénz fogalmát nem ismerik, a háláét igen. Sokszor kap ajándékot a betegektől, pont úgy, mint régen odahaza egy falusi háziorvos: tojást, gyöngytyúkot, kakast, ruhát.

Azt mondja, bár számos kényelmetlenség éri Afrikában, mégis sokkal jobbnak érzi az életminőségét. Szereti az állandó forróságot, örül, hogy kivonulhat a fogyasztói társadalomból. Utálja a pazarlást. Imádja viszont, hogy itt tizedannyi adminisztráció is elég a munkához, mint a tengerentúlon. Mozi és színház ugyan nincs, de étterem többféle is akad, a világ összes fontos konyhája előfordul a városban. Hetente háromszor kimegy a teniszpályára, ahol mindig talál partnert egy kis ütögetéshez.

– Alig költök valamire. Kocsim nincs, mindenhova biciklivel járok. Itt nincsenek bevásárlóközpontok, a piacon szerzek be mindent, de oda is főleg a bejárónőm jár vásárolni. Ő is főz rám, már megtanítottam neki a paprikás csirkét, a palacsintát meg a gyümölcslevest. A kedvemért megcsinálja a magyaros kaját is, igaz, ő nem lett a rabja. Én sem a ghánai étkezésé, ami elég unalmas, jórészt ugyanazt a háromféle ételt variálják.

A férfi társ egyelőre nem hiányzik neki. Huszonöt évet élt házasságban, most jól érzi magát egyedül. Azt nem hiszi, hogy egy helybélihez bármikor is férjhez menne, túlságosan nagynak érzi a kulturális különbségeket. Pedig akár még második vagy harmadik feleség is válhatna belőle, ezen a környéken ugyanis jórészt muzulmánok élnek. Rengeteg barátot szerzett az elmúlt években, amikor legutóbb elkapta őt a malária, néhány óra alatt huszonöten látogatták meg, hogy mielőbbi gyógyulást kívánjanak a lázas betegnek. Errefelé ugyanolyan közel vannak egymáshoz az emberek, mint régen a magyar falvakban. Annyi minden hiányzik a civilizáció vívmányaiból, hogy szükségük van egymás segítségére, teszi hozzá.

A kulturális különbségek enyhítéséért ő maga is sokat tesz, vasárnaponként például magánfilmklubot vezet a ghánai érdeklődőknek. Van egy projektora, azzal vetíti le az internetről letöltött filmeket. Ilyenkor kiselőadást is tart a nézőknek Woody Allenről, Kuroszaváról, Koltai Lajosról, Enyedi Ildikóról.

– Muszáj. Amikor megmutattam nekik Chaplintől A diktátort, kiderült, még nem is hallottak Hitlerről. A Sorstalanság előtt a haláltáborokról tartottam egy bevezetőt, mert nem ismerték a holokauszt fogalmát.

Magyar emberrel egyébként korábban még nem találkoztak, azt mondták, nem is hallottak előttem ilyen nációról. Amikor elmondtam, hogy Puskás Öcsi is magyar volt, akkor módosítottak: én vagyok a második. A focit ugyanis imádják. De harmadik magyart tényleg nem találtunk.

Simon Juditnak van egy távlati terve is: szeretne felépíteni egy szemklinikát Tamaléban. Egyelőre az üzleti tervek kidolgozásánál tart. Az biztos, hogy egy gyógyszertár és egy szemüvegbolt is kellene mellé, hogy rentábilisan lehessen működtetni. Külső segítségre nem igazán számíthat, az elmúlt években számos egykori kollégája látogatta már meg Ghánában, de egyikőjüket sem varázsolta el úgy Afrika, mint őt. Simon Judit viszont remekül érzi magát a bőrében. Persze nem csak az accrai reptér útlevélvizsgálóját érdekelte, meddig marad Ghánában, azóta is rendszeresen megkapja ezt a kérdést a helyiektől.

– Azt szoktam mondani, hogy az életem első 25 évét Magyarországon töltöttem, a második 25-öt az Egyesült Államokban, a harmadik 25-öt Ghánában tervezem, az utolsó 25-re pedig még nincsenek terveim. Egy ghánai kollégám szerint akkorra fölösleges is tervezgetnem, úgyis a föld alatt leszek. Én? Ugyan már!