Amikor őfelsége kormánya megígérte a zsidó nemzeti hazát

Arthur Balfour brit külügyminiszter 1917. november 2-án Lloyd George miniszterelnök által aláírt levelet nyújtott át Londonban Lord Walter Rotschildnak, a cionista mozgalom képviselőjének. A kormányfő kinyilvánította: „Őfelsége kormánya jóindulatúlag tekint a zsidó nemzeti haza megteremtésére Palesztinában, és minden tőle telhetőt megtesz e cél elérésének elősegítésére, miközben világosan kell látnunk, hogy semmi sem csorbíthatja a Palesztinában létező nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait, illetve a bármely más országban élő zsidók jogait és politikai státusát.”

Egy hónappal a levél átnyújtása után brit csapatok foglalták el a több mint négyszáz évig török uralom alatt állott Jeruzsálemet. Még 31 évnek kellett eltelnie azonban, amíg a zsidó állam iránt utóbb egyre kevésbé lelkesedő felszabadítók kivonultak onnan, vagyis akkor már a segítségükkel létrejött Izraelből.

Sokan vélték úgy száz évvel ezelőtt, hogy a Balfour-deklaráció néven ismertté vált levél logikusan illeszkedett a filoszemitizmust is magában foglaló hagyományos brit tolerancia örökségébe. Hiszen korábban volt már a birodalomnak zsidó származású miniszterelnöke Benjamin Disraeli személyében kétszer is, és addigra már néhány gyakorló vallásos zsidó politikus is szolgált a kabinetben, például Edwin Montagu, az indiai ügyek minisztere, aki egyébként a cionizmus és a deklaráció heves ellenzője volt.

A történelmi levél mindenesetre aligha született volna meg, ha a cionista mozgalom nem gyakorol nyomást a befolyásos brit zsidóságra támaszkodva, és főleg ha Londonnak nincsenek az óvatos általánosságban megfogalmazott deklaráció mögött nagyon is konkrét stratégiai céljai, és ne várta volna ettől a gesztusától is világháborús győzelmi esélyeinek az erősödését.

1903-ban mutatták be Theodor Herzlt, a cionizmus Budapesten született atyját Joseph Chamberlainnek, a gyarmati ügyek miniszterének. Herzl azt javasolta a briteknek, hogy az oroszországi pogromok elől menekülő zsidók Cipruson vagy a Sínai-félszigeten, a tengerparti El-Arís táján települhessenek le. Egyiptom elutasította a tervet, mire Balfour újabb lehetőséget javasolt, mégpedig Ugandát. Herzl el is fogadta, követőinek nagy többsége viszont nem. Fontos szerepet játszott az ügyben Háim Weizmann, aki később a Cionista Világszervezet élére is került. Ő a század elején Oroszországból menekült el, kiváló biokémikus, később pedig Izrael első államelnöke volt. Robbanóanyagokkal kapcsolatos találmányai a világháború kitörése után új hazája, Nagy-Britannia számára igencsak fontosak voltak. Így került kapcsolatba Winston Churchill-lel, a hadiflotta ügyeinek akkori miniszterével, majd Lloyd George-dzsal, aki a lőszergyártás ügyeiért felelt a kormányban. Herbert Asquith miniszterelnök a cionisták terveiről hallva a postaügyek miniszterétől és későbbi belügyminiszterétől, Herbert Samueltől tájékozódott. Ő történetesen zsidó bankárcsalád sarja volt, a Rotschildok rokona, és pozitívan nyilatkozott a kérdésről. Nem elhanyagolható, jóllehet kevéssé ismert tényező volt a döntésben a palesztínai zsidók Nili nevű titkos kémszervezete, amely az első világháború éveiben, önkénteseinek életét is feláldozva, páratlan szolgálatokat tett a briteknek a térségben.

Nahum Szokolov a Cionista Világszervezet legfőbb szervének, a Kongresszusnak volt a főtitkára, aki a francia kormány és XV. Benedek pápa támogatását is megszerezte az ügyhöz, így szélesebb támogatással megszülethetett a levél. Lloyd George úgy vélte, hogy a nyilatkozat sokat segíthet abban, hogy Oroszország és különösen az Egyesült Államok, tekintettel nagy zsidó lakosságukra, fokozottan támogassák a háborús erőfeszítéseket. Sőt a nemzeti önrendelkezés példája ösztönözheti a kelet-közép-európai kisebbségek, vagyis az Osztrák–Magyar Monarchia ellenfeleinek mozgalmait is.

Az arabok csak utólag próbálták módosíttatni a döntést, de sikertelenül. Volt persze mire hivatkozniuk. A britek kezdettől támogatták a törökellenes nacionalizmust. Az arabok pedig a világháborúban tevehátas kommandóikkal, Thomas Edward Lawrence, az Arábiai Lawrence néven elhíresült brit kém vezetésével hatékonyan segítették őket a török kiszorításában. Husszein bin Ali mekkai serif és emír, az Ottomán Birodalom ellen vívott úgynevezett arab felkelés vezetője írásos ígéretet is kapott, hogy viszonzásul a brit birtokok kivételével az egész térséget felölelő Kalifátus élére kerül. Ebből ugyan lényegében semmi nem lett, de a zsidókéhoz hasonló londoni lobbizás alkalmasint meg is akadályozhatta volna a cionisták sikerét. Husszein fia, Fejszál Szíria és Irak királya lett. Szíriáé azonban csak pár évig, mert az országgal, valamint Libanonnal és más területekkel egy titkos brit–francia–orosz egyezmény alapján a franciák háborús erőfeszítéseit jutalmazták. Érdekes, hogy mindezek ellenére voltak befolyásos arab politikusok, akik támogatták a Balfour-nyilatkozatot, mert abban reménykedtek, hogy a zsidó bevándorlás segíti az egész térséget a török uralom tespedése utáni gazdasági felemelkedésben és az Európához való közeledésben.

A deklaráció nyitva hagyta azt a kérdést, mi lesz Palesztina sorsa a háború után. London mindenesetre azt várta, hogy a stratégiailag fontos területet hosszabb távon is az ellenőrzése alatt tudja majd tartani, és ez aztán, igaz, véres áldozatok árán, sikerült is.

Palesztina 1922-től hivatalosan is brit védnökség alá került. Eközben zsidók és arabok összecsapásai a kezdetektől követték egymást, Jeruzsálem muftija pedig felkelést hirdetett a brit megszállás és a fokozatosan növekvő izraeli bevándorlás ellen. Egy brit bizottság 1937-ben először próbálkozott Palesztina megosztásával, az araboknak szánva a terület nagyobb részét, ám azok ezt elutasították. Az ellenállást látva és az arabokra gyakorolt német propaganda hatásától félve a britek az 1939 és 1944 közötti időszakra 75 ezerben maximálták a zsidó bevándorlók számát. A tilalom a háború utáni évekre kifejezetten szégyenletessé vált, amikor a holokauszt túlélői kerestek menedéket. Ezreket internáltak a britek Cipruson. Jól ismert az Exodus nevű hajó drámája: 4500 utasával nem engedték kikötni Haifában, vissza kellett térnie Európába, utasainak többségét Lübeckben szögesdróttal körülkerített lágerben tartották fogva. A válasz a cionista Irgun nevű félkatonai szervezet fegyveres harca volt a britek ellen, olyan tragédiákkal, mint a King David szálló felrobbantása, amely 91 halálos áldozattal járt.

1948. május 14-én kiálthatta ki végül David Ben-Gurion Izrael független államát. Fél évvel korábban tárgyalta az ENSZ közgyűlése a javaslatot, hogy Palesztina területén önálló zsidó, mellette pedig önálló arab állam jöjjön létre, míg Jeruzsálem kerüljön nemzetközi ellenőrzés alá. Nagy-Britannia nem volt a megosztás híve, és a szavazásnál tartózkodott. Az arab országok elutasították a javaslatot, majd annak kétharmados többséggel való elfogadása után hét órával megtámadták az izraeliek településeit. „A tragédia az, hogy bizonyos fokú kölcsönös toleranciával lehetett volna az országot közösen birtokolni vagy meg lehetett volna osztani – és ez még most is lehetséges” – írta a deklaráció századik évfordulója alkalmából küldött üzenetében egy Rotschild-leszármazott.