Találkozás egy (másik) fiatalemberrel

Jókedvű voltam, sok mindent elfelejtettem, körülményesen fölvettem a páncélmellényt, és nekivágtunk – gyalog! – az Andrássy útnak. A védőim diszkréten hátramaradtak egy kicsit. Én szép és drága feleségem mosolygott rám a könnyfátyol mögül, én hajdan szép kedvesem, aki, íme, megengedte, hogy szeressem. A magam módján.

A fiatalemberrel a Duna-parton találkoztam, hat óra felé. Elment mellettünk, már alkonyodott akkor, nem vettem észre. Vagy húszlépésnyire lehetett, mikor hátulról megpillantottam. Egyszerre elhallgattam, és zavart nyugtalanság fogott el. A karcsú derék egy rakodóhajó hátteréből vált ki élesen, de mégis, azt hiszem, a lépéseiről ismertem rá. Kicsit kopottak a ruhák. A kezében valami jelvényt vitt. Húsz vagy huszonöt éves talán... még haboztam, nem mertem elhinni... el akartam fordulni, de egyszerre éles nyilallás vonaglott át a szívemen, és utána oly heves dobogás fogott el, hogy meg kellett álljak. Egy mozdulatát láttam meg, amint a nyelvét kidugta és végignyalta önmagát, ó jaj, rettenetes, ez volt a nyelv, még a száját is felismertem, amit a Kisrabló étteremben...

A feleségem csodálkozva nézett rám, és én hebegve mondtam:

– Várj rám... ez utasítás… beszélnem kell ezzel a fiatalemberrel...

És otthagytam őt, és előresiettem. Nemsokára aztán meglassítottam a lépteimet. Már alkonyodott. A fiatalember nem fordult meg. Tudta, hogy mögötte vagyok. Nyugodtan ment tovább, egy hajókötélkőnél megállt, a csendes Tisza-szobor felé fordult, s nézett át messze, a Parlament felé. Borzasztó zavarban voltam, a torkom köszörültem. Melléje álltam, hogy észrevétessem magam. Lopva a száját néztem, mely fiatalabb és keskenyebb volt még, mint az enyém. A szeme nagyobb és világosabb, csillogóbb. Ó, ő volt az. És a zászló a kezében, a régi Kossuth-címeres... amit a szekrényem fiókjába tettem és elfelejtettem... Nehéz, szorongó izgalom volt ez.

– Hát... nem látsz? – mondtam végre halkan.

– De igen – mondta, de nem fordult felém.

Zavartan hallgattam. Aztán elszégyelltem magam. Nevetséges. Egy huszonéves fiatalember! A találkozás különös, de fel kell találjam magam. Elfogulatlan leszek. Örüljön, hogy alkalma volt meglátni engem.

– Azonnal megismertelek – mondtam hangosan –, amint elmentél mellettem.

– Tudom – mondta.

– Hát mért nem jöttél oda? Nem vagy kíváncsi rám?

Nem felelt. Ideges lettem.

– Jó, tudom, milyen tartózkodó és konok vagy. De látod, ennek semmi értelme... Hidd el, rájöttem, hogy semmi értelme... Majd elmagyarázom neked... Magad is belátod majd, hogy nem maradhattam tartózkodó... De hát miért nem nézel rám... Jó, hát most pocakom van... Ötvenhét éves vagyok... De furcsa vagy. Haragszol rám?

Nem felelt. A szája keserűen összehúzódott.

– Eh! – mondtam. – Ez a nagyszerű hallgatás! Jó, jó, emlékszem már... Hát aztán? Örökké nem csinálhatja azt az ember. Né, még talán szemrehányásokat teszel. Ugyan kérlek, a nagy hallgatásod nem olyan nagy dolog... Nem látom, hogy sokat használt neked... A ruhád nagyon szánalmas, édes fiam. És sovány vagy. Már engedj meg, nem tudnék ilyen farmert felvenni... Na, mi az! Sírj egy kicsit, kapsz egy krajcárt!

Most nézett rám először. Gúnyosan rám nézett, a szemembe. Aztán megint elfordult.

– Sokat beszélsz – mondta szárazan. – És mindig csak felolvasod a szöveget.

Megsértődtem.

– Ó! Ugyan! Nagyon tökéletesnek képzeled magad. Igenis, beszélek, mert vezetni akarlak... érted? Felolvasok, mert az biztonságot ad. Nem lehet tévedni. Az én helyzetemben. Végre jóval idősebb vagyok nálad... és én azóta sokat láttam... és sokat tapasztaltam... te majdnem gyerek vagy... mit tudod te...

Egyszerre elakadt a hangom, lehorgasztottam a fejem, és egészen halkan és kissé zavartan mosolyogtam, és halkan és zavartan zsebre tettem a kezem, és zavartan vigyorogva suttogtam:

– ...Hát mit tegyek?... hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Te is hatalmat akartál. Hát meglett. Hidd el, kérlek, úgy nem lehetett... én próbáltam... de igazán nem lehetett...

Most felém fordult. Elgörbült szájjal, gyűlölettel nézett rám.

– Hol a demokrácia? – kérdezte rekedten.

Zavartan dadogtam:

– Hát... mit tegyek... Megcsinálták... Merkel... …a franciák… még a szlovákok is… nem voltam ott... De hidd el, ők is elég szarul csinálták... egész szarul aránylag... lehet velük vitázni... És az is demokrácia, ami illiberális.

– Látom – mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett. – Hol az Európai Unió?

Lesütöttem a szemem:

– Valahogy benne vagyunk… Medgyessy elérte... Kérlek, hát nem volt időm... te tévedtél... nem lehet mindent... én akkoriban inkább Oxfordba jártam egyetemre...

– Úgy – mondta.

Aztán:

– Hol a garancia? Azt mondtad kilencvenben: a hatalmon nem lévőknek mindenkor teljes körű jogi garanciákkal kell rendelkezniük. Erre épül, és ebből a célból is építették föl az egész nyugat-európai politikai intézményrendszert. Hát akkor most mi bajod a nyugat-európai intézményrendszerrel?

– Kérlek alássan... igazán furcsa vagy... elszállt felette az idő… át kell alakítani… dolgozunk rajta... én is... de az nem megy olyan hamar... a családnak élni is kell.

Hadarni kezdtem:

– De látod... azért én igyekeztem... hogy legyen valami abból... amit neked megígértem… sokat beszéltem ám. Elég jó dolgokat mondtam... Nézd meg csak kérlek a maradék napilapokat ... a nevem ismerik... jó nevű vagyok... ahogy te akartad... és az emberek eléggé tisztelnek... Illetve tartanak tőlem. És látod, erős pártokat is szerveztem... ahogy te elgondoltad... nézd csak... itt van egy párt… elég menő...

Idegesen kapkodtam ki a zsebemből egyes számú tagkönyvemet, és mutattam neki.

– Nézd csak... elég jó...

Egyetlen pillantást vetett csak a tagkönyvre, nem nyúlt utána.

– Igen, láttam már – mondta kurtán. – Elég jó. Egyes számú. Jobb mint az ötös, nem?

Kinyújtotta a karját az alkonyodó láthatár, az elgörbülő hegyek felé.

– Semmivel se jobb. Az is te lettél. Hol a nagy egység a rettenetes uralkodók ellen és a gőgös istenek ellen, akik ott nyüzsögnek és vonaglanak a parlament padsoraiban?

Elpirultam.

– Hát, kérlek... azt nem lehetett... Azt nem lehet három választásban megcsinálni... Te tévedtél... rájöttem, hogy a polgári demokrácia nem is a megfelelő műfaj... és nem is tudnék elkészülni vele... Hanem mondtam erről egy csinos beszédet... valamelyik Tusványoson… minden fórum hozta... és tetszett... nekem… és azóta jobban tejelnek a híveim... Nekem…

– Hol az egyházellenesség? A térdre, csuhások?

– Nem én hódoltam be nekik. Ők hódolnak nekem. Tömény helyettesem a Tömjén.

– Hol a kormányprogram, amit ellenzékben annyira követeltél a választás előtt? Ahogy ’93-ban, harmincévesen mondtad: „a kormányprogram ejtsen szót gondokról, problémákról, feloldandó feszültségekről. Ne közönséges győzelmi jelentés legyen”.

Komor hallgatásba merült, tekintete eltűnt. Akartam még mondani valamit, megmagyarázni, hogy milyen fiatal ő... de homályosan emlékeztem rá, hogy ilyenkor, mikor így néz, nem lehet őt zavarni. Egyszerre eszembe jutott a feleségem, és nyugtalankodni kezdtem.

– Kérlek... – mondtam –, jöjj velem, bemutatlak a feleségemnek. Ó, ennek örülni fogsz. Nagyon okos, engedelmes asszony... értékes, nagyszerű nő... látod... és én már csak ritkán nevelem... tisztel engem... látod... vagyok valaki... ahogy te akartad...

Most rám nézett, és a szemében végtelen gúny volt.

– Meghódítottad – mondta. – Ugyan! Ó, milyen büszke vagy rá! Te mentél hozzá és meghódítottad!... Ahogy most a királyi várat. A várkastély leszállt a hegyről, és ostrommal bevette a völgyet!... A tölgy meghódította a folyondárt, és szerelmesen körülcsavarta... Most mindenütt kivágatod a tölgyeket. Miért nem jön ide a feleséged? Jut eszembe: ő is várkastélyban akart lakozni? Hol az egyenlőség elve, amiért, azt mondtad, harcolnál?

Összehúztam a szemem.

– Ostoba vagy – mondtam. – Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad. Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok, és megismertem az életet. Mit tudsz te az életről! Téged mindenki kinevetne!

Egészen mellém állt, a szemembe nézett. Most láttam meg sűrű és barna haját.

– Nem akartam megismerni az életet... azt akartam, hogy az élet ismerjen meg engem... Igaz, engem mindenki kinevetne, és te nem akartad, hogy miattam téged kinevessenek... De te tudod, nézz a szemembe, merj a szemembe nézni!... te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi... és hogy nekem van igazam... és hogy nem nevetséges, amit én mondok... és már nagy vagyok… és még nagyobb leszek. enyém lesz Európa... te tudod, hogy nekem van igazam... te szegény... te kicsi... te senki... Merj a szemembe nézni...

Elhallgattam. El kellett fordulnom; a helyzet ostoba és kínos volt. Ő lassan távolodott el tőlem, aztán nem nézett többé rám, lassan, gondolkodva indult meg...

Percek múlva, halkan tudtam csak megszólalni:

– Hová mész? Maradj... – suttogtam.

De nem fordult már vissza. Csak a szavát hallottam még, távolról:

– Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mondd el nekik... szónokold el ezt a találkozást... és mondd meg, hogyan hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé...

Ezeket nagyon messziről hallottam már, és a karcsú alak vékonyodott, elfolyt, felemelkedett. Még néztem, azt hittem, hogy látom, de aztán rájöttem, hogy a meghódított Vár fölött a vörös égen egy vékony felhő lebeg csak.

A feleségem türelmetlen lett.

– Ki volt ez a fiatalember? – kérdezte.

– Egy régi ismerősöm – mondtam neki zavartan. – Kedves fiú...

– Igen – mondta a feleségem kicsit élesen. – Csak rossz modora van. Zsebre teszi a kezét… És miért nem mutatkozik be? Talán mert feltűnően hasonlít hozzád.

Aztán idejöttünk a pártirodába. Nehéz kedvemről lassan oszolt el a görcs.

A téma szép – mondtam magamban felvidulva. Holnap úgyis péntek van, kell valamit mondanom a rádióban. Beszéljek erről? „Találkozás egy fiatalemberrel...”

Hogy az ellenzéket sebezzem. Az ő múltjukról én nyugodtan beszélhetek. Maró gúnnyal, s akkor nekem már csak tompán fáj a seb. / Köves József