Bagó mulatsága – 4. rész

A hagyományos, szegény családoknál az asszonyok egyik feladata az, hogy az állatok élelmezését moslékgyűjtés vagy kukázás formájában biztosítsák. Ebből kifolyólag hús gyakorta, ám friss zöldség vagy gyümölcs szinte soha nem kerül az asztalra. A gyerekek egészségtelen táplálkozásához a kóla, a csipszek és az édességek is hozzájárulnak. Ezek sokszor kirohadt fogsort és gyakorta szembetegségeket is okoznak. A valódi probléma nem a mennyiségbeli, hanem a minőségi éhezés.

„Túl az élet útjának felén” (Dante), a szélső ponthoz közeledve, a romák, akik amúgy köztudottan átlagosan mintegy tíz-tizenöt évvel rövidebb ideig élnek, mint a magyar emberek, mindenképpen igyekeznek elkerülni, hogy idős hozzátartozóik magukra maradjanak. Párizson számos olyan öreg lakik, aki a saját házában él, akárcsak az idős magyarok sokasága, ám hozzájuk gyakorta beköltözik egy vagy két unokájuk, vagy unokahúguk, távolabbi rokonuk. Ezek az idős emberek gyakorlatilag alig mozdulnak ki a közvetlen szomszédságukkal együtt kialakított életterükből.

A halál pusztító erejével pedig a természeti népek technikáit használva néznek szembe. Stuárt Misi barátunk (Michael Stewart antropológus, cigánykutató, aki doktori disszertációját e telepen gyűjtött tapasztalatai alapján készítette) a hetvenes évek elején részletesen leírta a telep életét bemutató Daltestvérek című könyvében a gyakori virrasztások egyikének történetét. Párizson elhunyt egy egyedülálló férfi, akinek az egész telepen nem volt vér szerinti rokona. Igen szegény ember volt, ráadásul néhány évvel a halála előtt le is százalékolták. Azóta a helyi gyárban dolgozó volt asszonya kereste neki a betevőre valót. Ám nem bírt nyugton maradni, és időskora ellenére ócskavas-kereskedelembe fogott. Ám amikor meghalt, arra sem volt pénz, hogy úgy temettessék el, mint ahogy egy igazi „romnyikot” illene. A több éjszakán át tartó virrasztás romnyik módon történő meghálálása ugyanis sokba - az asszony többhavi fizetésének megfelelő összegbe – került volna. És akkor hol van még a temetés költsége? Végül a roma tiszteletadási kötelezettségnek tökéletesen megfelelve úgy oldották meg a dolgot, hogy minden egyes családtól pénzt kértek. Így tudták a „testvérüket” közösen eltemetni (amaro phral).

A mulatságónak nevezett összejövetel virrasztáskor sem maradhat el. Ez a kifejezés a mulatni igéből származik, ám a romák szóhasználatában mindazon társadalmi eseményekre utal, amikor a közös ünneplések, evészetek, ivászatok és éneklések alkalmából megosztják a vagyonukat „a roma testvéreikkel”. A mulatságó napokig is eltarthat. Nincs pontos definíciója annak, hogy mi számít mulatságónak. Még egy távolabb fekvő kocsmáig megtett út is lehet az, kiváltképp, ha énekléssel is összekapcsolódik. A legnagyobb mulatságókat keresztelőkor (bolimo: szó szerint forduló) és a közösség férfi tagjainak érkezésekor vagy eltávozásakor rendezik. Ilyenkor összegyűlik Párizs valamennyi férfiembere. A lakodalmak a legnagyobb mulatságók. Ám ezeket bijávnak és nem mulatságónak nevezik, mert ezen kivételes alkalmakkor a nők is jelen lehetnek.

A mulatságó az ideális állapot. A roma identitás legfontosabb eleme, büszkeségük legfőbb forrása. Mert ők a gázsókkal szemben, akik erre alkalmatlanok, készek akár mindent odahagyva részt venni ezeken ünnepeken. Ám a mulatságók alkalmából arra is készen kell állniuk – és ezt pontosan tudják –, hogy egymással mindenen készségesen megosztozzanak. Lássunk erre egy példát. Bagót behívták katonának, és felvirradt a bevonulás előtti utolsó nap. Másnap a hajnali vonattal kellett indulnia, de nem úszta meg egy kis mulatságó nélkül. Délre Mari megsütött két kacsát, a csirkékből paprikást csinált. Bagó a szomszédjával már korán reggel felkereste az egyik helyi szeszfőzdét, ahol rengeteg pálinkát vett. Azután bement a városba, egy darabig elbeszélgetett a férfiakkal a piactéren, majd hazament, és a délelőtt hátralévő részét az apósával és a nagyapjával töltötte az árok partján. Délután szundított.

Amúgy a mulatságót a dolgok szokásos rendjéből a cigány férfiak teljes elkülönülése emeli ki. Ugyanis a macsó stílusú elkülönülés akkor teljesedik ki igazán, amikor nagy mulatságókra gyűlnek össze a férfiemberek. A mulatságókon énekelt dalok általánosságban a roma élet fontos pillanatairól szólnak. A szomorúságról, az árvaságról vagy a börtönről, a cigány anyák fájdalmáról az elváláskor, arról, hogyan kezelik, győzik le a nyomorúságukat evéssel és ivással javítva testvéreik kedvét. Mesélnek a vásári alkukról, persze a fájdalmaikról, és arról is, hogy a cigány nők hogyan csalják meg a férjeiket. Ilyenkor a férfiak gyakorta belekontráznak, közbekiáltanak a másik énekébe, és szinte mindig az élet „nagy szomorúságát” (bari briga) emlegetik. A „dalnokok” gyakorta elsírják magukat, és a hallgatóság is könnyekre fakad.

„A legtöbb ének dallama négysoros, ereszkedő, egy oktávnál nagyobb hangterjedelemmel, dúr vagy moll hangnemben. Teljesen egyszólamúak, noha a mulatságón többnyire nem szólóban, hanem közösen énekli őket a férfiak egész csoportja. Ritmikájuk kötetlen, parlando rubato, azaz az élő beszédet követi, és persze tele vannak tűzdelve csak félig elénekelt közbevetésekkel.” A romák a saját dalaikat lassúaknak nevezik (loki gyili), és ezzel az előadásmód visszafogott stílusára utalnak.

Gyakorta volt olyan benyomásunk, hogy a mulatságókon az énekléssel túllépnek egyéni mivoltukon, és spirituális dimenzióba kerülnek. Ezáltal bocsáttatnak el a vég nélküli küzdelmek való világából.

Stuárt Misi szerint ezeknek a daloknak az éneklésekor a férfi „magáévá teszi” a dalt, ugyanakkor a „dal is magáévá teszi a férfit”. Az által, hogy az előadó ilyenkor „igaz beszédben” nyilvánul meg, egyúttal „igaz romává” (csácso rom) vagy „igaz testvérré” (csácso phral) válik.

A keresztelő pedig azért különleges esemény, mert két különböző helyen és két különböző dimenzióban zajlik. A romnyikokra kizárólag az a fele tartozik, ahol még a pap is jelen van. Ők csak a templom körül álldogálnak. A keresztelő igen rövid. A legtöbb roma nem ismeri az idevonatkozó mondatokat. A cigány asszonyok a templomban egymásra fröcskölik a szentelt vizet, majd odahaza a lakásukat is teleszórják vele. Majd egészséget és tisztaságot (T’aveszszasztyi taj vuzsi!) kívánnak egymásnak. Úgy tartják, hogy a csecsemőt ez védi meg a tisztátalantól (bivuzso).

Szemben a csúnyának (zsungale) nevezett idegenekkel, az újszülöttet, amikor visszatér a paptól, egyszerűen csak gyönyörűnek (sukar) nevezik. / Demszky Alma – Demszky Gábor