A magyar álom

Mocsai Lajos lett a Magyar Rektori Konferencia társelnöke az elkövetkező két évre, ami régóta esedékes lépés volt az egykori kiváló kéziedző rakétaként felívelő pályáján, egyben kiváló bizonyítéka annak, hogy a NER a képességek birodalma. Persze nem a szó régi, avíttas értelmében.

Mocsai kiváló kéziedző volt, aztán rátalált a magyar álom, amely az amerikaival ellentétben nem egy ember önmagáról szőtt álmát jelenti, hanem a legfőbb kegyúrét, aki az illetőt hajlandó a saját álmába fogadni, ily módon mintegy a teremtményévé tenni. A lényeg, hogy az edző a 2014-ben a Testnevelési Főiskolából az ő munkája révén is egyetemmé vált intézmény rektora lett 2015-ben, igaz, ehhez az ő álmodója törvényt kellett, hogy módosítson, amely a tisztséget már nem köti tudományos fokozathoz. Aztán díszdoktora lett a saját nem létező tudományos teljesítményének, majd az államfő egyetemi tanárt, tehát professzort csinált belőle. 65 évesen le kellett volna mondania a rektorságról, de egy újrajavított törvény ezen is segített. Ne csodálkozzunk mindezen, egy álomban minden lehetséges.

Innen már csak egy lépés volt a Magyar Rektori Konferencia társelnöksége. Az elnök most még Borhy László lett, az ELTE rektora, aki kétségkívül lassabban érő fajta, egy letűnt világ embere, aki önmagát mondhatni, még maga teremtette meg hosszú, aprólékos, vagyis kevéssé hatékony módon, hiszen végül csak ugyanoda jutott, mint Mocsai: előbb a doktori szigorlattal piszmogott, aztán a PhD értekezését védte, ahogy tudta, majd az MTA doktora lett, hétköznapi nyelven nagydoktor. A két fokozat között Borhy 8 évet vesztegetett el, plusz az egyetemen töltött esztendők. Tiszta időpocsékolás.

Persze akadhatnak gáncsoskodók, akik azt mondják, hogy a szakma azért mégis csak szakma, és nem a kegyúr játékszere, hanem Észak-fok, titok, a világ aljasságaival szembeni végső menedék, összességében pedig becsület dolga. Ergo a Mocsai-féle karrier tűrhetetlen, megalázó, és vért kíván. Ugyanezek a személyek emlékeztetnek arra, hogy a rektorok például kiálltak a gender szak megszüntetése ellen, és a Közép-európai Egyetem magyarországi működése mellett, bár a megoldást a nálunk szokásos és álságos középen állás jegyében javasolták, vagyis a kormányt és az egyetemet is arra kérték, hogy a nézetkülönbségeket szakmai konzultációkon rendezzék, mintha egyenlő eszközökkel rendelkező felekről lett volna szó, és mintha a kormányt bármilyen szakmai érv érdekelte volna. Bódis József, a korábbi elnök szóvá tette, hogy az egyetemekre vezényelt kancellárok nem partnerek. A rektori konferencia 2013-ban kinyilvánította, hogy szabad rektorválasztást akar, és elutasítja, hogy a 2011-ben bejelentett új rendszer szerint a jelölt személyéről ne a szenátus, hanem a fenntartó döntsön.

Mármost a fentiekből minden igaz, viszont ugyanabban az évben Balog Zoltán miniszter minden tiltakozás ellenére a Miskolci Egyetem egyetlen jelöltjét sem terjesztette fel kinevezésre. A Debreceni Egyetemen két jelölt volt, az egyik a szavazatok kétharmadát kapta, a másik a 33 százalékát. Balog az utóbbit vitte a köztársasági elnök elé. Ugyanez történt Kecskeméten is. 2015-ben a Semmelweis Egyetem rektorjelölő választásának eredményét érvénytelenítette Palkovics László akkori államtitkár. 2018 nyarán a miniszter maga döntött négy egyetem vezetőjéről. És így tovább...

A rektorok korábbi közleménye azt jósolta, hogy ha nem a legnagyobb támogatottságú, elfogadottságú jelölt kapja a megbízást, az morális válsághoz vezet.

És milyen igaza volt az akkori konferenciának, szemben a maival, amelynek már egészen más a fekvése, mint volt a korábbinak. Ma már sok minden nem fáj annyira. A morális válság sem, a szakma sem. Ma már a kegyúr álmába befogadottak vannak többen. Az is csak kicsit fog sajogni – sőt egy sor egyetemnek szava sincs ellene –, hogy az új alapítványi rendszerben a politikai kuratórium dönt majd minden fontos kérdésben, az egyetemek szenátusai legfeljebb egy-egy közép-ázsiai kényúr díszdoktori címéről dönthetnek, persze csak jelképesen.

Mocsai Lajos ebben a közegben már fel sem tűnik. Ráadásul ő sosem esküdött fel semmiféle Észak-fokra, meg titokra, hiszen nem is tudja, mi az, tehát el sem árulhatta. Ebben a történetben vele van a legkevesebb baj. / Szénási Sándor