Kemény beszólással ért véget a szerelem és május 1.

A felvonulást nem szerettem, de magát a május elsejét igen. A majálisra rendszeresen kimentem május elsejéken a Városligetbe. Csajozni, persze. Szerelmesnek lenni az orgonaillatú tavaszban.

2018. május 1., 12:41

Szerző:

A felvonulást nem szerettem – de magát a május elsejét igen.

Nem azért utáltam felvonulni (na, ez így nem is igaz, nem utáltam, csak…), mintha kötelező lett volna. Én soha nem dolgoztam olyan munkahelyen (pedig 1956-ban kezdtem, érettségi után), ahol előírták volna a kivonulást. Nem kétlem, lehettek olyan intézmények (minisztériumok, tanácsok, pártbizottságok meg mit tudom én, még micsodák), ahol tényleg kötelezték a dolgozókat – a Rákosi-kor után is – a felvonulásra.

Azt tudom, hogy a kerületi pártszervezetek kiadták a helyi vállalatoknak, üzemeknek, hány embert várnak tőlük május elsejére. Azok meg nyilván enyhe kényszert is alkalmaztak: tessék felvonulni. A vicc is azt mondta – persze a vicc mindig igazságtalan, olykor gonosz –, hogy

„május elseje a kikelet és a hazaszeretet ünnepe. Mindenkinek ki kellett vonulnia, pedig haza szeretett volna menni.”

Mindennek ellenére 1952-ben (nyolcadikos voltam) azért felvonultam. De nem lelkes öntudatból, hanem mert pár nappal korábban valaki megsúgta, hogy Cs. Erzsinek az összes Rózsák terei srác közül én tetszem a legjobban, s mert lányokkal szemben akkor még eléggé önbizalomhiányos srác voltam (most meg talán ismét: a gömbölyödő pocakom és fájós térdeim okán); és azt is, hogy Erzsi felvonul a sulival május elsején.

Magára a vonulásra nem emlékszem. Mentünk, megálltunk, mentünk, megálltunk. Közben bömbölt a hangszóró. Ezt utáltam a legjobban: a folytonos megállást és egy helyben topogást, akkor is, később is. De utána megtaláltam Őt, és persze rögtön beleszerettem. Arra a napra.

Még nem rockegyüttesek adtak akkor szabadtéri koncertet, nem diszkózene szólt, hanem kört alkottak a fiúk-lányok, és középről valaki párt keresett magának, akivel aztán karon fogva körbezakatolt, miközben mindenki azt énekelte: Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat, én a legszebb lányok közül téged választalak. Egy a jelszónk, tartós béke, állj közénk és harcolj érte.

Közben, míg a körön belül pattogtunk, ránéztem… A szemébe. Mint liba a Jóistenre. Én tetszem? Egy lánynak? Igazán még nem történt ilyen az életemben, pedig már majdnem tizennégy voltam.

Később megkértem, jöjjön velem körülnézni a ligetben. Már esteledett, a lámpagyújtogató elkezdett gondoskodni a világításról. Akkor még ugyanis gázlámpák (is) voltak a Lizsé parkjaiban. A lámpákban volt egy úgynevezett „harisnya”, amiből a fény jött. A lámpagyújtogató kampós botjával felnyúlt, megrángatott valamit (gondolom, szikrát csiholt), és a harisnya átizzott, elkezdett fényleni.

Én is fénylő tekintettel néztem Erzsire, s azt mondtam kicsit habogva, nehezen:

– Te is tetszel nekem. Már régen – és jó, hogy gázlámpa volt csak fölöttünk, nem láthatta, mennyire elpirultam.

– Mi? Hogy is?

– Megsúgták – feleltem akadozva –, hogy az összes fiúk közül a Köves Jóska tetszik neked…

– Ja, és az te vagy? – nézett rám ártatlan barna szemével. – Én azt hittem, hogy az a szőke srác…

Ennyit a népszerűségről.

Nem is vonultam fel aztán egészen az ötvenes évek végéig. De a majálisra rendszeresen kimentem május elsejéken a Városligetbe. Csajozni, persze. Szerelmesnek lenni (egy picit) az orgonaillatú tavaszban. Igen, orgonát lopni a lányoknak a környező kertes házakból, a Cházár Andrásból, az Abonyiból. Ezek – jó időben – ilyenkor már mind tele voltak illatozó-pompázó virágokkal. És akkor a dal is erről szólt: Lila orgonák, oly dús a lombotok, egy szép barna lányt de elbújtattatok…

Hány kellemes este, mennyi látnivaló (néptáncosok, énekesek, komikusok a szabadtéri színpadokon – és lányok, ha csak arra az egy estére is. Ne tessenek félreérteni: kézen fogva, szerelmesen, legfeljebb egy-két csók, és semmi folytatás, csak emlék). Kamaszkor.

Fotó: FORTEPAN / ANGYALFÖLDI HELYTÖRTÉNETI GYŰJTEMÉNY

Aztán ötvenhét május elsején tüntetőleg nem mentünk a felvonulásnak, a Ligetnek a környékére sem. Gabi barátom akkor már kiszabadult a börtönből (disszidálási kísérlet), az ő vezényletével vonultunk át öten, barátok, Budára. Kirándulni szerettünk volna, és nem bántuk, hogy esőre fordult, így legalább kevesen mennek ünnepelni a Kádárékat – gondoltuk, de nagy volt a csalódásunk, amikor másnap hallottuk, hogy több százezer ember ünnepelte a forradalom leverőjét. (Akinek később magunk is hurráztunk, és lelkesedtünk, amikor Varsóból hazajövet kiállt a Hruscsov-barátság mellett, a megpuccsoló Brezsnyevvel szemben. Akkor is tömegek hurrázták a pályaudvar előtt.)

De ugorjunk vissza a május elsejékhez.

Gyülekezőhelyen laktunk, a Péterfy Sándor utcában. Zászlók lobogtak, lufik táncoltak, transzparensek várták az indulást a falakhoz támaszkodva. És szólt a zene. A béketábor legyőzhetetlen. Mennydörgés vad lángja lobban. Sződd a selymet, elvtárs. Gábor Áron rézágyúja. Ajkunkon vidáman új nóta csendül. Völgyvidéken és hegygerincen át… Egy idő után már sok volt a zajból, elindultam – elindultunk – előre. Bethlen tér, Landler Jenő utca (nekem akkor is István út), Dózsa György út. Mindenütt tömeg, és nem állítanám, hogy nem lelkes, vidám tömeg: gyerek a nyakban, lufi gyerekkézben, sör apakézben. Csak zaj és tolongás. Nem volt ínyemre.

De a Ligetben mindig ott voltam. Egy május elsejének délutánján (talán ’58-ban) ismerkedtünk meg P. G.-vel együtt egy Elena meg egy Radinka nevű lánnyal. Mindketten nagyon vidámak voltak (Radinka neve amúgy is azt jelenti: vidám), ahogy sétáltunk, folyton összenevettek.

Amúgy Elena nagyon törve beszélt magyarul, amit mi mondtunk, úgy látszott, Radinka fordítgatja neki, ezért is az állandó össze-összesuttogás. Ez hosszan így ment, közben megjártuk a Vidám Parkot, befizettük őket is ide-oda, csónakáztunk a tavon, csókolóztunk, szerelmünket, kedveskedéseinket Radinka tolmácsolta, s ezen nagyokat vihogtak. Radinka gömbölyű volt, és szemüveges, Elena karcsú, szőke és – akkor úgy láttam, s ma is így emlékszem – nagyon szép. Késő este hazakísértük őket a Dohány utcai Continental szállodába. Pont a sarokszobában, a Tarka Színpad (akkor, azt hiszem, így hívták) fölött laktak, köztük és a színházbejáró között félkör alakban esőtől védő kis előtető húzódott. Ügyesen bejutottunk a lányok szobájába (akkor még a recepciósok nem nézték el az ilyesmit, dúlt a szocialista erkölcs), ahol bevallották, hogy játszottak velünk, fordítva volt, mint gondoltuk éreztük: Elena perfekt magyar volt, magyar családnévvel, leszámítva az -ovát, Radinka még törve sem beszélt magyarul. Végül: nevettünk. Az egészen. Hogy mi mennyire hülyék voltunk.

Már szó volt arról, hogy távolmaradásunkkal tüntettünk Kádárék ellen. Persze ezt csak mi öten vagy hatan tudtuk, vettük észre. Később megbékéltünk Kádárékkal, s ha nem is marha nagy lelkesedéssel (és én nemszeretem módon) egyszer fölvonultam kollégáimmal, talán ’62-ben, könyvesekkel, és utána a Könyvklubban laza buli volt, igen: virslivel és sörrel. Na, az jó volt.

Még jobb volt, hogy egyszer (már a hetvenes évek közepe felé) a tribünről láthattam a hömpölygő tömeget. Na nem a dísztribünről, hanem a közelében felállított alkalmi falelátók egyikéről. M. Misi kollégám korábban a Népfrontnál dolgozott, ő szerzett tribünjegyet többünknek.

Bevallom, ezt szerettem. Nem kellett vonulni, megállni, döcögni, vonulni, megállni. Csak nézni. És sörözni: mert a lelátó háta mögött büfé volt.

De utána már nem kerestem lányokat a majálison. Velem volt a feleségem is.