Fluor Tomi: Utálom, hogy a politika elveszi az emberek elől a levegőt

2018. június 7. 07:06 - szerző: Cseri Péter

Piros robogóval érkezik, Karácson Tamásként mutatkozik be. Nem csak most nekünk, mindig mindenkinek. Érdekli a politika, de nem adná az arcát egyetlen pártnak sem. Csak trollkodtam egyet. Szomorú lenne, ha még ennyi sem férne bele – mondja. Interjú.

– Nem tudom eldönteni, hogy kötelességtudó vagy lázadó típus.

– Mindkettő. Kifejezetten rossz gyerek voltam, az ellenőrzőm tele volt beírásokkal. Viszont ha anyukám azt mondta, hogy este nyolcra haza kell mennem, akkor 19.59-kor otthon voltam. Alapvetően szabálykövető ember vagyok, de ha egy szabályban nem tudom felfedezni a logikát, ha értelmetlennek tűnik, akkor képtelen vagyok betartani. Fellázadok.

– Ez lenne a belső szabadság?

– Abban az értelemben igen, hogy bármikor kész vagyok konfliktust vállalni az igazamért. És ez elég sűrűn fordul elő. Gyerekként is ilyen voltam, pedig számtalanszor megtörtént, hogy egy-egy konfliktusban szép lassan kihátráltak mögülem a többiek, aztán ott maradtam egyedül. Ilyenkor sem futottam el soha.

– A belső szabadság nevében a tantárgyak között is szelektált?

– Igen. A reál tárgyakat nem szerettem, nem is voltam belőlük jó, sokat kellett korrepetálásra járnom. Vicces, hogy Fluorként pont a kémiát utáltam a legjobban, viszont a történelmet, a nyelvtant és különösen az irodalmat komolyan vettem, gyerekkoromtól rengeteget olvasok.

– Manapság mit, ha egyáltalán jut rá ideje?

– Figyelek rá, hogy jusson. Általában három-négy könyvet olvasok egyszerre. Sokfélét. Mindig van szépirodalom, nagy kedvencem Grecsó Krisztián és Závada Péter. Általában mindig olvasok valamilyen pszichológiai tárgyú kötetet, de érdekelnek a marketinggel, reklámmal foglalkozó szakkönyvek is, amilyeneket például Seth Godin is ír.

– Miért érdeklik?

– Mert minden összeér mindennel. Hetven százalékban annak köszönhetem a sikereimet, hogy a különböző zenei projektjeimben hatékonyan alkalmazom, amit a pszichológiából és a marketingből tanultam.

Fotó: Bazánth Ivola

– Nem a zenén múlik a siker?

– Jó zene nélkül nincsen siker, de ahhoz, hogy valami átütő legyen, a csomagolásnak is első osztályúnak kell lennie. Pontosan tudni akarom, hogy mitől válik egy termék prémiummá, milyen elemek hatnak a közönségre, és azokat igyekszem tudatosan alkalmazni. Minden apróságnak jelentősége van, még az is számít, hogy koncerten egy adott szám alatt milyen színű fénnyel világítjuk meg a színpadot. A zenekari Facebook-oldalt úgy alkottuk meg, hogy előtte tanulmányoztam, milyen szavakat-kifejezéseket használnak a prémium borok csomagolásán, számos elemet tudatosan emeltünk át onnan az oldalunkra. Pusztán azért, hogy azt a hatást váltsuk ki: a Wellhello egy felső polcra való minőség.

– Tényleg úgy beszél, mint egy marketingszakember, de azért furcsán hangzik, hogy a Wellhello minőségi termék.

– Elsősorban szerelem, másfelől viszont tényleg egy termék. De ha belegondolunk, minden és mindenki az, pláne a mai világban, kár finomkodni.

– Sejtettem, hogy tudatos előadó, azt azért nem, hogy ennyire. Pláne azok után, hogy szabad szájú underground rapperként kezdte a pályáját.

– Hányszor megkapom, hogy elárultam az egykori önmagamat, hogy régen szidtam a médiát, most meg benne szerepelek. Nem érzem, hogy bármit is elárultam volna, az underground előadókkal, akikkel annak idején együtt kezdtem, ma is jó barátságot ápolok. Tudatosan pozicionáltam át magam az undergroundból a mainstreambe, ez óhatatlanul változásokkal járt, ennyi az egész. A mostani szövegeimben már valóban nincs káromkodás, de hazugság sincs.

– Mégis nagy a különbség! A korai rapszövegei kifejezetten durvák voltak, a Gecigránátot például egyetlen rádió sem játszhatná le.

– Ez igaz, de azok a szövegek nem voltak őszintébbek, mint a mostaniak. Mindig azt írom le, ami aktuálisan történik velem. Kamasz rapperként igazából bulinak fogtam föl, hogy szabadszájú lehetek. A Gecigránát például úgy készült, hogy egyik szombat este jól berúgtam, és részegen felvettem videóra, hogy mit szövegelek. Másnap én döbbentem meg a legjobban, hogy mi lett belőle. Játék volt. Trollkodás. Szerintem az nem probléma, ha harmincévesen már nem tartom poénnak, hogy szétkáromkodjak egy dalt.

– Nyilván az őszinteségproblematikába van becsomagolva az a rosszallás is, hogy akkor csóró rapper volt, ma pedig menő előadó.

– De nem az a természetes, hogy ha valaki zenélni kezd, előbb-utóbb a csúcsot célozza meg?

– Akkor igen, ha kemény munkával jut el oda.

– Ezzel kapcsolatban aligha érhet szemrehányás. Átlagos családban nőttem fel, 16 éves koromig egy fehérvári lakótelepen laktunk. Ha akartam magamnak egy magnót vagy egy zenei alapot, meg kellett dolgoznom érte. Beléptem egy diákszövetkezetbe, oda mentem melózni, ahova lehetett. Szórólapoztam, voltam tejüzemben, kenyérgyárban, tévéhátlapot csomagoltam, irodát meg konditermet takarítottam. Előfordult, hogy kekszeken ugráltam.

– Mit csinált?

– Az egyik helyen állati takarmányt kellett készíteni lejárt szavatosságú kekszek ledarálásával, de rájöttünk a haverokkal, hogy sokkal gyorsabban megcsináljuk, ha nem daráljuk, hanem széttapossuk. Hülyén nézhettünk ki, ahogy órákon át ugráltunk a kekszeken. A lényeg, hogy abban nőttem fel: ha előbbre akarsz jutni, keményen kell melózni. Amikor 2009-ben feljöttem Pestre, de még nem voltam sikeres előadó, a munkában is feljebb léptem: diszpécserként kis- és középvállalkozásoknak próbáltam mikrohitelt eladni. Az is jó lecke volt.

– Miért nem szerzett diplomát? Például marketingből.

– Mert az érettségi után minél hamarabb zenélni akartam. A diploma soha nem izgatott, számomra nem az a fontos, hogy legyen egy papírom, hanem hogy folyamatosan tanuljak, képezzem magam.

 

Karácson Tamás

előadó, szövegíró 1987-ben született Várpalotán.

Kilencéves korában a családjával Székesfehérvárra költözött, és már középiskolásként is számos dalt írt. Pályáját underground rapperként kezdte, 17 évesen megnyerte az Animal Cannibals zenekar Mikrofonmánia című tehetségkutatóját. Az országos népszerűséget 2010-ben már hip-hop előadóként Éder Krisztiánnal (SP) közös dala, a Partyarc hozta meg számára, de igazán egy évvel később, a Mizu című dalával robbant be a zenei életbe. 2011-ben tarolt a díjátadókon: övé lett az év videoklipje, a Viva Comet gálán az év legjobb új előadójának választották. Művésznevét többször is megváltoztatta, először Fluorid, később Fluor Filigran néven zenélt, majd megmaradt a Fluornál. Az elmúlt négy évben az egyik legsikeresebb hazai formációban, a Csöndör Lászlóval (Diaz) közösen alapított Wellhellóban zenélt. 2016-ban mutatták be a #Sohavégetnemérős című játékfilmet, amely a Wellhello dalai által inspirált történetekből állt össze.

 

– Lehet, hogy régen is sokat dolgozott, de a Wellhello frontembereként a kemény munka sokkal több pénzt is hoz. Hogyan kezeli ezt a változást?

– Például úgy, hogy nem szórom a pénzt, nem költöm el hülyeségekre. Megtapasztaltam, mit jelent napi nyolc órában 2500 forintért melózni. Igyekszem félretenni, ingatlanba fektetni, arra jelenleg nincs időm, hogy a zenélés mellett felépítsek egy más jellegű vállalkozást, de tudom, hogy később benne lesz ez is a játékban. Nem hiszem, hogy a színpadon fogok megöregedni. Simán elképzelhető, hogy beszállok majd egy reklámügynökségbe. De akkor alulról kezdeném.

– Főzné a kávét?

– Annál azért feljebb, de a szakmai alapoktól. Onnan, ahol már ötletelni és csomagolni kell. Szerintem ebben erős vagyok, viszont ha nem járod végig a ranglétrát, aligha lesz belőled sikeres vezető.

– Az élet minden területén ilyen tudatos?

– Amibe belevágok, azt komolyan veszem. Nem adom föl az első problémánál. Az év legnagyobb szabású Wellhello-koncertjét, ami most pénteken lesz a Budapest Parkban, egy évig készítettük elő. Ezerféle engedélyt kellett beszerezni, 120 ember munkáját koordinálni. Általában is szeretek a részletekkel szöszölni, molyolni. Szeretem magam körül a rendet. Szeretek gondosan tervezni. A következő években például szeretnék kisfilmeket készíteni a saját írásaimból profi színészekkel. Aztán kinéztem magamnak néhány tehetséges fiatal zenészt, néhány éven belül velük akarok foglalkozni, felépíteni őket, megerősíteni az arculatukat. Ők még nem is tudják.

– Hogyan méri a szakmai sikert? Lájkokban, megtekintésekben?

– Azokban is. Meg abban, hogy mit mondanak nekem az emberek az utcán. A belvárosban lakom, robogóval járok, gyakran sétálok, rengetegen megszólítanak. Én meg szeretek beszélgetni. Izgalmas dolog belelátni mások életébe. Sokan a legbelsőbb dolgaikat is elmesélik, néha úgy érzem, mintha egy kis faluban élnék.

Fotó: Bazánth Ivola

– Néha úgy is fogalmaz, mintha csak a barátaival beszélgetne. Egyszer például azt nyilatkozta: inkább támogatja, hogy két azonos nemű örökbe fogadhasson egy gyereket, mint hogy egy kislány vagy egy kisfiú családi erőszak áldozata legyen „egy tök szar férfi-nő kapcsolatban”. Nem tart attól, hogyha a társadalmat megosztó kérdésekben markáns véleményt tesz közzé, azzal a rajongók egy részét eltaszíthatja?

– Nem foglalkozom ezzel. Miért kellene mindenben egyetértenem a saját közönségünkkel? Én csak elmondani akarom a véleményemet, nem pedig ráerőszakolni másokra. Örülök, ha bárki elgondolkodik azon, amit mondok, de nem kell elfogadnia az álláspontomat.

– Mennyire bosszantotta föl, hogy egy időre letiltották a Petőfi rádióban a Wellhellót, miután a Petőfi tévé élő adásában Soros Györggyel poénkodott?

– Nem bosszantott föl, de nem tartottam túl elegáns lépésnek. A régi Petőfit, a magyar zenekarok paradicsomát nagyon szerettem, a mostani rádió már nem az én világom. Egyébként meg nem a forradalmat robbantottam ki, csak trollkodtam egyet. Nem is a Wellhello miatt aggódtam, hanem azért, mert emberek munkahelyéről van szó, amit akár el is veszíthettek volna, az meg nem poén, ha valakit miattam rúgnak ki.

– De hogyan akadályozhatta volna meg egy riporter vagy egy szerkesztő, hogy ön élő adásban viccelődjön?

– Az az igazság, hogy az élő adás előtt volt már egy felvétel, és akkor is belekiabáltam a kamerába, hogy Soros György. Valójában azt hittem, hogy az az élő adás. Amikor rájöttem, hogy az csak egy próba volt, már úgy voltam vele, hogy végigviszem.

– Óvatosabbá teszik az ilyen esetek? Megfontoltabban trollkodik majd a jövőben?

– Szomorú lenne, ha még ennyi sem férne bele.

– Mint a példa mutatja, néha a poénkodás belesodorhatja a politikába. Foglalkoztatják a közügyek?

– Egy-egy politikai-közéleti hír olyan szinten rá tud ülni a hangulatomra, hogy egész nap morcos leszek tőle. Nagy hírfogyasztó vagyok, sokféle hírportált olvasok, nem rejtem véka alá a véleményemet. Azt nagyon utálom, hogy a politika elveszi az emberek elől a levegőt, nem tudok úgy végigmenni az utcán, hogy ne ütköznék bele mindenféle gyűlöletkeltő plakátba. Napi szinten vitatkozom politikai kérdésekről, olykor a kiabálásig is elmegyek a véleményem védelmében. Ez korábban nem így volt. Kifejezetten foglalkoztatnak a magyarországi társadalmi mozgások.

– Akkor aligha lepte meg az áprilisi választások eredménye.

– Hát nem. Ellenzéki oldalon hiányzik egy karizmatikus figura, Orbán Viktor viszont egy ismert és eladható brand. Az emberek nem szeretnek váltani, általában azt emelik le a polcról, amit már ismernek és megszoktak.

– Ahhoz mit szólt, hogy tüntetészene lett a Wellhello? Tízezrek tomboltak rá az április végi ellenzéki tömegrendezvényen.

– Nagyon jólesett. Igazából az tetszett, hogy van érdeklődés az emberek részéről, hogy azért oda tudnak állni valami mellé az emberek, ha azt érzik, igazságtalanságok történnek. Egyébként szónoknak is felkértek, de azt elhárítottam.

– Nem volt mondanivalója?

– Nagyon is sok. De ma minden nyilvános szereplést pártpolitikai mezőbe helyeznek függetlenül a megszólalás tartalmától. Ki akarná a nevét, arcát adni bármelyik politikai pártnak? Egyikért sem mernék felelősséget vállalni. Van a piacon egy agresszív szereplő, amelyik folyton pofán vágja az ellenfeleit, azok meg úgy reagálnak, hogy hát, izé, ez a lépés jogilag kifogásolható. Csak akkorra már pofán lettek vágva. Az ellenzék elég töketlen, és akkor még finom voltam. Ha beszédet mondanék egy tömegrendezvényen, akkor – politikai állásfoglalás helyett – az alapvető emberi értékek megtartásának fontosságáról értekeznék. Például arról, mennyire nem tetszik, hogy azok, akik néhány éve még csak titokban mertek cigányozni vagy büdösbuzizni, ma a mellüket verve, nagy hangon és büszkén vállalják a rasszista nézeteiket.

– Ön még hisz a politikailag korrekt beszédben?

– Igen, pont annyira, mint abban, hogy bármit szabadon lehet bírálni és bármivel lehet viccelni. Ez ugyanolyan fontos jog, mint a píszí.