A Down-szindrómás fotómodell megmutatja, hogy a valódi szépség az önazonosság

Eljön az a pillanat, amikor kénytelen vagy szembenézni az előítéleteiddel. Ezen gondolkodom, amíg Bajrami Netta fotós alkotásait nézem. Elfordulhatnék, de már késő. Már befészkelte magát a fejembe a Down-szindrómás gyönyörű fotómodell. Vagy a sztómazsákos fiatal nő, aki fehérneműben is vállalta a fotózást, hogy megmutassa, van élet és van nőiesség még egy ilyen komoly beavatkozás után is.

 

2024. január 30., 08:20

Szerző:

Bajrami Netta fotós képei alapjaiban rengetik meg a szépről alkotott fogalmainkat. Hitrendszerek borulnak, előítéletek válnak köddé. Ám nem ettől fontosak ezek a fotósorozatok, hanem attól, hogy motivációt adnak mindazoknak, akik eddig nem mertek vagy nem tudtak szépséget találni egy vitiligós bőrben vagy egy Down-szindrómás arcban.

Milyen megfontolásból kezdtél olyan projekteket fotózni, aminek a célja a társadalmi érzékenyítés?

Mint sok kezdő fényképész, én is a divatfotózással indítottam a pályámat, mert az érdekes volt, ám egy idő után kiüresedett számomra az egész. Tartalmasabb alkotásokat szerettem volna létrehozni. Örökérvényű témákat kerestem, ami nem csak egy hullám, amire fel lehet ülni, hanem ami meg is marad értékként.

Ezek rendkívül magasztos szándékok, de azért a kisördög súgja a kérdést. Érintett vagy valamelyik projektedben? Ez adta a kezdő lökést?

Nem tudom, hogy szeressem vagy utáljam ezt a kérdést (Felnevet). Sokszor megkérdezik.

Tapasztalataim szerint az ember nem megy mélyére olyan komoly kérdéseknek, mint amik a te képeid témái, ha nem tapasztalja valamilyen formában, a családján vagy a saját életén keresztül azokat a társadalmilag megosztó helyzeteket, amiket lefotózol. Tehát mégiscsak jogos a kérdés.

Igen, persze Felfedem a nagy titkot, hogy nem vagyok érintett benne, de igen, jó lenne egy olyan társadalmat építeni, ahol az emberek mernek és akarnak empatikusak lenni. Nekem is az empátiám, beleérző képességem az, ami ezek felé a témák felé tereli a figyelmemet. Tehát nem valamelyik családtagom vagy a saját tapasztalatom miatt csinálom ezt, hanem egyszerűen oda kell figyelni másokra.

(A képre kattintva megnyílik a galéria,)

Mi alapján választod ki a témáidat?

Intuitív módon választok, figyelem, hogy mi jön szembe. Persze a megvalósításhoz az érintett alanyok bátorsága is kell. Mondok erre egy példát. Nagyon régen szeretnék albínó gyerekeket fotózni, vagy albínó felnőttet, de egyszerűen nem találtam olyat, aki el is vállalná.
Hogyan találkozol a modellekkel, akiket lefotózol? Te nem szociofotókat készítesz, hanem divatfotókat olyan emberekről, akik nem tipikus alanyai annak, amit ma a közvélekedés szépnek vagy divatosnak tart. Hogyan alakul ki például az a szemlélet, hogy úgy fotózd le ezeket a nőket, mintha szupermodellek lennének?

Mindannyian azok! A Down-szindrómás lányt például egy alapítványon keresztül ismertem meg. Mivel neki gyámja van, tőle kellett engedélyt kérnem, és a fotózáson is jelen volt az anyukája. Mindenképpen nőt szerettem volna lencsevégre kapni, és ahogy megláttam Annáról a képeket, nekem egy nagyon nőies nő ugrott be. Nagyon nőiesnek találtam annak ellenére, hogy ő Down-szindrómás, és próbáltam úgy megmutatni őt, hogy ne dokumentarista fotó legyen, hanem egy picit a divat és a „maiság” világába ültettem át a portréit.

Ez tabudöntögetés a részedről?

Azt gondolom, igen.

Mi a célod vele?

Az, hogy legyen más, hogy ne csak egyféle legyen a divat. Lehet másképp is divatot csinálni. Miért ne lehetne ezekből az emberekből is divatot csinálni?

A sztómazsáknál is az a cél, hogy divatot csinálj abból, hogy megmutatod azt, milyen az élet egy nagyon komoly műtét vagy betegség után?

Abból lehet divatot csinálni, hogy a nőiesség nem veszik el. Ha megnézed a sztómazsákos sorozatot: magassarkúban, csilivili szoknyában van a nő. Megmutatja, hogy attól függetlenül, hogy te ilyen komoly beavatkozásokon estél át, nagyon is tudsz nő és ember maradni, és nyugodtan lehet így élni. Hogyha úgy gondolod, akkor fel is lehet vállalni. Fehérneműben is megmutattuk ugyanezt. Azt gondolom, hogy ha látják ezeket a történeteket az emberek, könnyebben nyitnak az elfogadás irányába. Azt szeretném, hogy kialakuljon az interakció a másság felé, legyen az szellemi vagy fizikai.

Az alkotó számára is példakép a Down-szindrómás lány

Hogy lehet megmutatni a szellemi másságot?

Például ahogyan Annánál, a Down-szindrómás lánynál tettük. Ő fizikailag rendben van, csak kapott egy bélyeget magára, hogy „Down”. Ezzel együtt mégis teljes életet él. Menyasszony, diplomája van, dolgozik, jön-megy, sportol, éli az életét. Számomra ez példaértékű.

Hogyan jutnak el az emberekhez a képeid?

Leginkább online felületeken, van Instagram fiókom. Offline módon pedig a kiállításokon.

Hol látható kiállításod?

Márciusra tervezek egy kiállítást, amit még egyeztetünk az érintett helyszínnel. Volt egy kiállításom a Fekete kávézóban, az Astorián. Akkor egy végtaghiányos modellel dolgoztam, és az élőzenés kiállításnak az volt a célja, hogy segítsük az önelfogadást. Azoknak is jó lenne segíteni, aki épp élik az adott témát, hogy fogadják el magukat úgy, ahogy vannak. Zsócit, a végtaghiányos lányt az utcán láttam meg bevásárlás közben. Odamentem hozzá, és képzeld, teljesen meghökkent, hogy én őt szeretném lefotózni, mert látok valami szépséget és értéket benne. Meg volt hatva.

Úgy hangzik, mintha terápia lenne az alanyaid számára a fotózás.

Végeztem egy művészetterapeuta képzést és workshopokat vezetek. Az önelfogadás és a nőiesség fontos tematika, ebben próbálok segíteni.

Nőknek vezetsz csoportokat?

Egyelőre igen. Nagyon szeretnék fiúknak is, de egyelőre ők kevésbé nyitottak.

Hogyan zajlik egy ilyen művészetterápiás foglalkozás?

Kiscsoportos létszámmal dolgozom, mert fontos, hogy intim közeget teremtsek. Rajzos feladatokkal kezdünk, hogy lássam, mi van a csoporttag lelkében, mi az ügye, mit hozott. Aztán elküldöm őket egy kicsit fotózni, akár Polaroiddal, akár telefonnal, hogy fotózzanak le kettő, nem több, kettő olyan dolgot, amit szeretnek magukon. Végül kollázsokat alkotnak, megcsinálják az új saját önmagukat, a legvégén pedig összegezzük, hogy mit tanult meg magáról, volt-e bármi új felfedezés. Körülbelül 3 órás egy ilyen foglalkozás.

Hol tartod a foglalkozásokat?

Mindig máshol, így mindig az Instagramon teszem ki az eseményt vagy a Facebookon. Tavasszal, nyáron szeretnék a szabadban lenni. Szívesen tartanék foglalkozásokat a Normafánál, vagy más természeti környezetben.


Melyik fotó-projekt állt hozzád a legközelebb?
A Te is vakon követed a divatot téma, amely során a vakok öltözködési szokásait térképeztem fel a divat szempontjából. Vagyis hogy mit jó számukra viselni. Például jó, hogyha a ruhán nekik valami, amit tapogathatnak, így meg tudják különböztetni azt, hogy melyik nap mi van rajtuk. Mivel nem látják, sok hasonló felsőnek nincs értelme… Ebből projektből a Trafóban volt kiállítás, egy Braille-nyomtatott anyag került ki, így a látók és a nem látók is informálódhattak.

Most mi foglalkoztat?

A szegénység, amit lehet nyugodtan asszociatívabb értelemben venni. Mi a szegénység valójában? Ki a szegény? Vagy hogy ki a gazdag, miben gazdag? Ezt meg lehet mutatni fizikai formában is, de nem ez az egyetlen aspektusa. Neked mi jut az eszedbe arról, hogy szegény valaki?

Ahány ember, annyiféle válasz van erre.

Igen, és ez tök jó szerintem.

Hogy lehet az érvényes választ lefotózni?

Ez az, amin még gondolkozom. A saját válaszomat fogom nyilván lefotózni.

Mit gondolsz, a te témáid offline vagy online érvényesülnek inkább? Hogy segíti ez a technológiai világ a céljaidat?

Jobban szeretek egy kiállítást létrehozni, mert akkor van interakció. Látom az arcát, ahogy megnézi a képet. Hallom fél füllel, hogy mit súg össze a barátnéjával. Elkapok egy-egy mondatot. Ha az Instát görgeted, akkor nem látlak, nem tudom, hogy mi jut eszedbe a képről. Nem feltétlenül azért nem lájkol valaki, mert nem tetszik neki a kép, hanem mert egyszerűen nem szokott hozzá a szeme.

Hogy lehet hozzászoktatni az emberek szemét a marginalizált társadalmi ügyekhez?

Úgy, hogy egyre többször találkoznak vele, és akkor kénytelenek lesznek szembenézni azzal, hogy vannak a perifériára szorult emberek. Ők kis közösségben élnek, mint például a vakok. A magyar társadalom nem támogató. Hozzá kell szoktatni őket, hogy igen, van olyan, hogy egy amputált lábú lány fel mer venni egy szoknyát. Miért ne venné fel a tüllszoknyát?

Azt hinné az ember, hogy egy vitiligót vagy szeplőt ma már elfogadnak, mégis megjelennek nálad a képeken.

Cintia, a nagyon szeplős leányzó, sokat ír erről az Instagramján, hogy rengeteg megaláztatásban volt része a szeplői miatt. Csak egy példát mondjak: megbeszéltük a fotózást, kint az utcán, és előbb ért oda, mert vidékről jött, és beült egy kávézóba. Leült mellé egy férfi, és amikor ránézett, megkérdezte tőle, hogy ugye ez nem fertőző, majd pedig otthagyta. Ez Cinti számára egy mindennapi tapasztalat. Egy éve fotóztam, vagyis ez 2023-ban megtörténhetett Magyarországon. Szerintem ez iszonyú gáz.

Segítesz az embereknek újraértelmezni a szépség fogalmát?

Abszolút.

Mi a szépség?

Szerintem az, ha valaki rendben van magával, ha elfogadja magát. Szerintem ott kezdődik a szépség, és ebből a szempontból, lássuk be, nagyon kevés szép ember van. Tudom, hogy az ideál folyamatosan változik, de nézd meg a vitligós lányt. Nem érdekli, hogy milyen foltos a teste, jól érzi magát, és ez látszik is a képeken. Azt tartom szépnek, ha valaki önazonos.

(Kiemelt képünk: Down - szindróma. Fotó: Bajrami Netta Fédra)