A szanaszét tört Amerikának alig van esélye az újraegyesülésre
Az amerikai híradósok könnyezve olvassák a híreket, a politikusok nyíltan ordítanak, és elhangzanak egymás ellen olyan vádak, amilyeneket tíz éve még meggondolatlanságnak tartottak volna az újságírók és a politikusok is. A szexbotrányok kapcsán sokan már azt a következtetést vonták le, hogy a férfinem kollektíven bűnösnek tekinthető. A szörnyű Las Vegas-i tömeggyilkosság után kijelentették, hogy aki nem akar szigorítást a fegyvertartásban, annak a lelkén szárad a meggyilkoltak vére. Aki az elnököt támogatja, az szintén ezekhez hasonló negatív ítéletekben részesül.
A túlfűtött retorika, a meggondolatlan ítélkezés annak az identitás- és törzsi politikának az eredménye, amely lassan teljesen átitatja az amerikai közéletet és politikát.
Az amerikai demokrácia alapja mindig a kompromisszum volt. Az egyetlen út a sikerhez, ha a két oldal párbeszédbe kezd. Az ország egyik legrosszabb elnökének tartott Andrew Johnson például híresen rossz tárgyaló volt. Az Abraham Lincoln meggyilkolása után alelnökből 1865-ben államfővé váló férfi állandóan azt állította, hogy politikai ellenfelei őt is meg akarják gyilkolni. Az egyik legjobb elnöknek tartott, de legalábbis a konzervatívok között bálványozott Ronald Reagan népszerűségének viszont az egyik fő oka az volt, hogy rendre átnyújtotta a kezét az embereket elválasztó vonalak felett, és tárgyalópartnert látott mindenkiben.
A mai amerikai közéletben viszont elmérgesedett a beszéd. A politikai ellenfeleiket nácizó, fasisztázó politikusok önmaguktól veszik el a kompromisszum lehetőségét, és teszik életképtelenné a Kongresszus működését. Persze korábban is előfordult már, hogy elmérgesedett a viszony a képviselők között. Az amerikai állam hajnalán a második elnököt, John Adamst ellenfele hermafrodita karakternek nevezte például. Ami azonban súlyosabb következményekkel fenyeget, az az, hogy a beszéd megfertőződése csak mellékterméke az identitáspolitikának. A fő termék a társadalmi rétegek közti törésvonalak elmélyülése, olyan társadalom kialakulása, ahol az emberek az egyént nem a cselekedetei alapján ítélik meg, hanem a politikai, ideológiai, faji, vallási hovatartozása szerint.
Az Egyesült Államok társadalmát gyakran ábrázolják olvasztótégelyként, amelyben a világ minden sarkából érkező emberek egységes identitást nyernek. Az amerikai alapértékeket, az individualizmust, a kemény munkát és az egyenlőséget az angolszász protestáns telepesek fektették le, évszázadokra határozva meg az ország értékrendjét. Az egyenlőség viszont a feketék és a sokáig törvényekkel távol tartott távol-keleti bevándorlók számára azonban csak a 20. század közepétől érkezett el. A polgárjogi mozgalom a hatvanas években kiharcolta a faji megkülönböztetés eltörlését. S bár a rasszizmus továbbra is probléma, a törvények már nem teszik lehetővé a rendszerszerű megkülönböztetést.
Sok politikus érdeke, hogy a kisebbségek valós és valótlan elnyomásuk felszámolóiként lássák őket. Kollektív áldozattudat létrehozásával jogi harcosnak tüntethetik fel magukat, míg ellenfeleiket bűnösnek. A különböző kisebbségeket különböző módokon nyomták el az idők során, s még versengés is van közöttük azért, hogy az ő ügyük kerüljön valamely párt platformjára. A szociálpszichológusok ezt a jelenséget áldozati vetélkedésnek nevezik.
Az áldozati piramis legalján vannak a fehér férfiak, akik minden áldozati csoport fő ellenségei. A szexuális zaklatásokat leleplező metoo-kampányban több neves ember szájából elhangzott a „minden férfi bűnös” mondat.
Ennek alapja, hogy a Nyugat posztmodern kritikáin felnőtt nemzedékek az egész nyugati kultúrát patriarchális rendszerként látják, amelynek bűnlajstroma végtelen. Nagy port kavart a 2017 végén a The New York Timesban megjelent véleménycikk, amelyben a szerző azt fejtegette, hogy a fiai barátkozhatnak-e fehér emberekkel, vagy ez Trump korában már lehetetlen.
A kollektív áldozattudat következménye a kollektív bűnösség állítása. Mindennek a következménye az identitáspolitika, amelyben az egyén elveszti jelentőségét, és egy csoporttal azonosítandó. Aki ezt elutasítja, azt a saját csoportja árulójának tekintik. Erre jó példa volt Hillary Clinton kampánya, amelyben a korábbi külügyminiszter, Madeleine Albright kijelentette, hogy a nőknek kötelességük a demokrata jelöltre szavazni, mert a pokolban külön helyük van azoknak a nőknek, akik nem támogatják a többi nőt. Elmosódik az egyén cselekedeteinek értéke, és a neme, a szexualitása, a bőrszíne, a származása lesz karakterének meghatározója.
Az Egyesült Államokban nemcsak az identitáspolitika mélyíti az emberek közötti szakadékot, hanem a törzsiség, a tribalizmus is. Ez a politika azt jelenti, hogy egy bármilyen párthoz tartozó ember saját politikai oldalára törzsként tekint, vagyis tegyenek a politikusai bármit, az mindig jó, s tegyen az ellenfél bármit, az mindig rossz. Ennek a hozzáállásnak a bemutatására remek példa a republikánus adócsökkentés. Az utcán megkérdezett, magukat demokratának tartó emberek helyeselték a törvénytervezetet, amíg azt hitték, hogy a demokrata Bernie Sanders programja. A törzsi gondolkodásmód nemcsak a politikai együttműködést akadályozza, hanem az emberek kapcsolatait is megmérgezi.
Az identitáspolitika és a törzsi hozzáállás együttese feszült, szinte elviselhetetlen médiakörnyezetet hozott létre az Egyesült Államokban. A televíziós csatornák is oldalt választottak maguknak a harcban, miközben pártatlanságukat hirdetik. Az identitáspolitika következményeként a médiaszereplők mindent megtesznek, hogy elkerüljék az internet általi keresztre feszítést. Így a politikai korrektség szélsőséges formáját gyakorolják, amelynek legjobb példája az volt, amikor
az ESPN sportcsatorna a konföderációs szobrok ledöntésének időszakában levette a képernyőjéről Robert Lee nevű riporterét, akinek egyetlen bűne az volt, hogy ugyanúgy hívták, mint a polgárháborúban a konföderációs seregek főparancsnokát,
és a csatorna úgy ítélte meg, hogy a neve sérti azokat az amerikaiakat, akiknek rabszolga felmenőik voltak. A riporter mellesleg ázsiai amerikai, a neve a legelterjedtebb kínai családnév angolosan leírva.
Sokan Donald Trump megválasztását teszik felelőssé a helyzetért, ám ő inkább csak következménye, mintsem a felelőse a szétválasztódásnak. Nem lehet csodálkozni, hogy fellázadtak azok a hagyományos értékeket képviselő, bármilyen nemű vagy színű amerikaiak, akik elutasítják az áldozati vagy a bűnösségi állapot kollektív voltát. A felfújt botrányok az egymással való kommunikáció megszűnésének következményei. Abraham Lincoln a polgárháború fordulópontján, gettysburgi beszédében feltette a kérdést, vajon fennmaradhat-e olyan ország, amely az egyenlőség és a szabadság eszméjéből született. Amerika akkor túlélte a szakadást, és újraegyesült. Most azonban ideológiai, nemi és etnikai vonalakon történt a törés. Kérdés, hogy az országnak, amely meghasonlik önmagával, mennyi esélye lehet az újraegyesülésre.
