Háborút hirdetett Orbán Viktor, az utcai harcos

Orbán Viktornak öt nap gondolkodási idő kellett ahhoz, hogy ráleljen az általa helyesnek vélt útra a váratlan és sokkoló hódmezővásárhelyi eredmény után: múlt pénteken, szokásos rádióinterjújában megemelte a választás tétjét, és kijelentette, „egyszer lehet elrontani, és ha elhibázzuk, bevándorlóország leszünk”. Szerinte ugyanis mindaz, ami a hagyományosan jobboldali elkötelezettségű Hódmezővásárhelyen történt, afféle parlamenti előválasztás volt, minta, amelynek következménye, hogy április 8-án is „csak egyetlen ellenzéki jelölt lesz számos vagy talán az összes választókerületben”. Azt mondta ugyanakkor, hogy sokáig nem gondolta volna, hogy a Jobbik és például a DK összefog, és közösen lép fel egy polgári nemzeti kormánnyal szemben. „Zajlanak és már létre is jöttek bizonyos paktumok, vagyis mindenhol lesz egy bevándorláspárti jelölt” – mondta.

Orbán Viktor ezzel minden valószínűség szerint túlértékelte az ellenzék mentális állapotát és valódi lehetőségeit, mert a valóban új távlatokat nyitó időközi választás óta mindössze annyi történt, hogy valamennyi ellenzéki szereplő kifejezte azt a szándékát, hogy megállapodjon valamelyik másik ellenzéki szereplővel, de aztán önmaguktól is elhatárolódva minden maradt a régiben, vagyis a nyilvánosságban nem változott semmi. Ennek ellenére tagadhatatlanul vannak arra utaló jelek, hogy a színfalak mögött folynak valódi egyeztetések arról, kinek hol lehet valódi esélye, és e forgatókönyv alapján mely párt hová csoportosítsa át az erőforrásait, de értesüléseink szerint egyelőre a szereplők nem titkolják a konkrét eredményeket – azok egyszerűen nincsenek. Persze ez önmagában még nem is lenne elegendő: az ellenzéknek egy esetleges összehangolt indulás esetén meg kellene küzdenie azzal, hogy kevés idő maradt fölépíteni a jelölteket, nem úgy, mint Hódmezővásárhelyen a helyben már eleve ismert és elfogadott Márki-Zay Pétert. Ebből pedig az következik, hogy valódi és már jó ideje jelenlévő, azonosítható politikai tartalom és mondandó nélkül

az ellenzéknek nem marad más esélye, mint abban bízni, hogy az Orbán Viktor és kormánya elleni düh a szavazókörökbe vezeti a választók többségét.

Ez első ránézésre nem adna okot a túlzott optimizmusra, de Orbán Viktornak, úgy tűnik, ennyi is elég: már-már közhelyszerű, hogy a Fidesz elnöke mennyire „érzi a magyarok lelkét”, s ha ez igaz, elképzelhető, hogy most is ráérzett az ott lappangó, ellene irányuló dühre, ami azért veszélyes, mert kiszámíthatatlan.

A kiszámíthatatlanság Orbán Viktor legnagyobb ellenfele. Ez vezette odáig, hogy míg pár héttel ezelőtt még arról értekezett, hogy „ellenzékváltó hangulat van”, addig most kijelöli a konkrét ellenfelet, s fölvázolja az esetleges bukás rémét is. Hódmezővásárhelyből ugyanakkor valóban lehet arra következtetni, hogy ellenzékváltó hangulat alakult ki, hiszen Márki-Zay nem pártember, de arra is, hogy az ellenzékváltó hangulatnál erősebb a kormányváltó harag. Akárhogyan is, Orbán Viktor soha semmit nem mond véletlenül, s ahogy arra Lakner Zoltán rámutatott, ezúttal kinyilvánította politikája lényegének, a centrális erőtér gondolatának kudarcát, hiszen a hármas politikai teret kétosztatúvá egyszerűsítette, a bal és a jobb (szélsőjobb) ellenzék – a valóságban e formában semmiképp nem létező – összeolvasztásával. Ebből a valóságérzékelésből csak és kizárólag az következik, hogy Orbán Viktor nem az ellenzéktől tart, hanem attól, hogy a szóban forgó pártok eszközzé válnak a kormányváltást akarók kezében. Vagyis a választók akár pártszimpátiájukat feladva is hajlandók lehetnek rájuk adni szavazatukat Orbán bukásának reményében.

A harag nagyságának (nyolcezer plusz szavazó Hódmezővásárhelyen!) felismerése pár napnyi teljes kommunikációs zavart okozott, amelynek a leglátványosabban a Fidesz köré gyűlt propagandisták estek áldozatul. Ők eleinte zavartan intettek a túlzott kampánytól, óvón emelték fel ujjukat, mert nem hallgathatják el, hogy valahol utat tévesztett a szeretett kormány, hogy aztán önfeledten merülhessenek el ismét kedvenc s Orbán Viktor által újból szentesített jelszavaikban a már ismerős terepen, hol helye nincs a megbánásnak: a sorosozásban, a migránsozásban, a liberálisozásban. Orbán Viktor ugyanis ezt az utat választotta, a totális harcot. Feledve Balog Zoltán egykori „túltoltuk a biciklit” feddését, úgy döntött,

nincs az a bicikli, amit túl lehetne tolni, hiszen ő egy másik politikai iskolát járt ki, ő utcai harcos.

Találó önmeghatározás, és Orbán tudja, ez a harcmodor nem a védekezésre, hanem a támadásra épül, hiszen a védekezés a gyengeség jele. Azt kellett mérlegelnie, hogy kritikusan szembenéz-e a hódmezővásárhelyi eredmény alapján kudarcosnak ítélhető, mindent egy ellenségképre felfűző kommunikációjával és politikájával – nála a politika gyakorta a kommunikáció szolgálatába szegődik –, vagy azt még inkább erősíti. Az első esetben talán megpróbálhatta volna visszaszerezni azoknak, a magukat konzervatívnak vallók szavazatait, akik a Fidesz ellenében egy polgárt emeltek hatalomba Hódmezővásárhelyen, de erre már egyrészt kevésnek tűnt az idő, másrészt nem fér a miniszterelnök karakterébe. Amit tökéletesen leír mindaz, amit a felcsúti kisvasút kapcsán mondott: ha továbbra is bírálják a teljesen fölösleges beruházásért, akkor meghosszabbítja egészen Lovasberényig. Vagyis nem érdekli, hogy ki és mit vár el tőle – legyen az akár a legközvetlenebb környezete –, azt csinálja, amit akar, ha pedig bírálják, még inkább bekeményít.

A döntés tehát nem is lehetett kétséges, és nem lephetett meg igazán senkit: Orbánnál a visszavonulás a gyengeség jele, a gyengeség a kudarcé, a kudarc beismerése pedig további teret nyújthat az ellene irányuló ijesztő haragnak. Ezért totális mozgósításba fogott, amihez kellett ellenségkép is, a már ezerszer lesajnált ellenzéké, még azon az áron is, hogy ezzel föladja kormányzásának attribútumát, a centrális erőtér gondolatát. Így aztán aktivisták tízezrei lepték el az utcákat, még harsányabban dübörög a Soros-kampány, és a választás egyetlen kérdéssé egyszerűsödött, amelynek egy még egyszerűbb kérdést kell felülmúlnia: a bevándorláspártiak kontra bevándorlásellenesek ügye áll szemben az Orbánnal vagy Orbán nélkül kérdés szintén komoly súlyával.

Orbán, ez politológusi közhely, egybe akarja terelni négy éve még bő kétmilliós szavazótáborát. Ám valójában ennél is többet szeretne, megnyerni a Jobbik fonák színeváltozása miatt elbizonytalanodottakat a kulcshelyszíneken: legutóbb Miskolcon, ahol visszataszító módon nyilatkozott a cigányságról, rögtön egy kalap alá véve őket a bevándorlókkal, a vélt terroristákkal. Lapzártánkig a Fidesz „díszcigánya”, a korrupciós vádak miatt a nyilvánosság elől bujkáló, de a Fidesz-lista 17. helyével megjutalmazott Farkas Flórián nem adott ki emiatt tiltakozó nyilatkozatot. Kérdés, hogy Orbán egyrészt nem értékeli-e túl ezeknek az általa elérhetőnek vélt bizonytalanoknak a számát, illetve hogy valóban annyira bizonytalanok-e a Jobbik szélsőjobbos arcában hívők, mint ahogy azt első ránézésre feltételezni lehet. Az viszont immáron vitathatatlan, hogy Orbán Viktor nemcsak a politikát másította kétosztatúvá, hanem a társadalmat is újból az ők és a mi ellentétére húzta rá, kedve szerint osztogatva, kinek-kinek melyik szerep jut: a cigányság most, pechjére, az „ők” kategóriájába került.

Kérdés az is, hogy e nagy igyekezet nem üt-e vissza Orbánra. Az ellenzék ugyanis bízvást – és igazsága teljes tudatában – építhet arra a félelemérzetre, amely jellemzője a kormány működésének, és ami táplálja a kormány elleni haragot: ha egy város a Fidesznek nem tetsző döntést hoz, mint Esztergom Tétényi Éva polgármesterré választásával, akkor megbüntetik. Ha a földrajzi nevekről döntő bizottság nem ért egyet azzal, hogy a Ferihegyi repülőteret Liszt Ferencről nevezzék el, akkor tagjait kirúgják a munkahelyükről. Ha egy képviselő végzi a dolgát, és demonstratív módon föltart egy táblát a parlamentben, megbüntetik. Ha egy újságíró kérdezni akar egy képviselőtől, akinek nem akaródzik válaszolni, megbüntetik. Ha a Népszabadság szúrja a kormány szemét, bezárják. Minden az osztogatásról és a fenyegetésről szól, s ebben a közhangulatban már az aktivisták utcai jelenléte is a fenyegetést szimbolizálja.

Az utcai harcos múlt pénteken, szokásos rádióinterjújában nem fújt visszavonulót, épp ellenkezőleg, háborút hirdetett. Nem lehet kétség afelől, hogy mostantól ez Orbán Viktor politikájának lényege: konszolidációnak helye nincs. Valójában nincs is mit konszolidálni.

A legfőbb területeken, azokon, amelyek generációk sorsáról döntenek, nincs visszaút.

Az oktatásban nincs konszolidáció, mert ahhoz az elmúlt nyolc év alapdöntéseit kellene felülvizsgálni. Az egészségügyben nincs mit konszolidálni, mert elvesztegettek nyolc évet a leépülés megállítása helyett. A szociális szféra romokban, a szegénység újratermelődése már megakadályozhatatlan, a fiatalok kivándorlása megállíthatatlan, az ellopott vagyont pedig senki nem akarja és magától senki nem is fogja visszaadni. Orbán Viktor tudja, hogy a rendszer konszolidálhatatlan, mert csak rá épül: őrá szabták a külpolitikát, rá a társadalompolitikát, rá az oktatást, rá a gazdaságot. Ő maga a rendszer. A rendszer működtetéséhez pedig erő kell, a kétharmad ereje. Ez számára a választás valódi tétje.

Orbán Viktor előremenekül. A hódmezővásárhelyi választás eredménye megijesztette, s ellentámadásba lendült. A kérdés az, hogy a vele szemben állók tudják-e, amit az igazi utcai harcosoknak el kell sajátítaniuk a túléléshez: az ellenfél lendületét a saját javukra fordíthatják.