Az önámítás mechanizmusa

Egyik ismerősöm szájából hangzott el a pánikszavazás kifejezés a választási eredmény nyilvánosságra kerülése után. Amennyire az ellenzék veresége várható volt, olyan meglepő a kétharmad a Fidesz számára is. Mi ez? A háborús pszichózis hatása?

Kollektív pánik létezik a politikában, de a mostani választás, nyugodtan állíthatom, minden volt, csak nem pánikszavazás, függetlenül attól, hogy szerepet játszott benne a visszataszító propaganda, az orosz narratíva, amire sokan ráharaptak. Az ellenzéki vereséget nem a háború idézte elő, hanem a helyzetből fakadó számítás.

Mi volt ebben a számítás?

Az ösztön és a józan ész azt diktálja, hogy mérlegeljem, kiről tudom elképzelni, hogy koherens döntéseket hoz majd. Ha ezt nézem, teljesen mindegy, szimpatizálok-e a kormányzattal. Rájuk fogok szavazni, mivel a kihívóról nem feltételezek minimális kompetenciát sem. Ha megnézzük, miként állt össze az ellenzék, épeszű ember nem hihette, hogy képesek kormányozni. Még akkor sem, ha annyi rosszat gondolunk – joggal – a mostani kormányzatról. Ha minden mellékszempontot lehántunk, akkor is világos, hogy kormányképes erő a jobboldal volt. A kétharmad talán nem logikus, ezen még vitatkozhatunk. De nincs értelme. Nyilvánvaló volt, hogy a nehézkesen összecementezett ellenzék képtelen kormányképes alternatívát fölmutatni. Pedig lett volna erre öt hónapjuk.

Akkor mire kellett az Orbán által kiszórt választási pénz, azonkívül, hogy inflációt gerjeszt, destabilizálja a gazdaságot, növeli az adósságot, megalapozatlan vágyat kelt.

Orbán választás idején mindig ideges,
a hatalmát félti, beijed. Világos volt, hogy erkölcsileg milyen romboló a Putyinhoz és a háborúhoz fűződő viszony. Osztogatás nélkül is győzött volna. Ettől függetlenül az, hogy a többség Orbánra szavazott, racionális döntés volt.

Az ellenzékre szavazó fővárosiak ezek szerint nem láttak tisztán?

A fővároshoz fűződő viszonynak legalább húszéves története van. Aki a magyar politikát kicsit figyeli, látta, Orbán nagy fáradsággal, energiát nem kímélve kialakított egy kőkemény polgárháborús viszonyt, amellyel a hatalmát stabilizálhatja. Ez rettenetes állapot. Azok a rétegek, csoportok, amelyek erről tájékozottabbak, s nem csak a kormány által uralt médiát figyelik, állást foglaltak ebben a kérdésben is. A budai kerületek lakossága a kormánypárttól választásról választásra távolodott. Nyilván voltak, akik úgy gondolták, a polgárháborús állapotnál egy kétbalkezes, ügyetlen kormány is jobb. Eszerint szavaztak. Mert a hideg polgárháború minimum egy generációra hazavágja a társadalmat.

Ez nem túlzó állítás?

Szerintem nem. Ha ilyen helyzetben tör ránk a válság, kiszolgáltatott helyzetbe kerülünk. Márpedig a háttérben válságok garmadája szerveződik. A gazdasági válság jelenléte most is nyilvánvaló. De ez még romolhat. Ennek a kormány politikája éppúgy megágyazott, mint a fenyegető világgazdasági klíma. A dolgot segíti az is, hogy az elmúlt bőséges esztendőkben nem a termelő ágazatokat, nem az innovációt bővítettük, hanem a presztízsberuházásokat erőltettük. Ezt megfejeli a világhelyzet, a változatlanul jelen lévő járvány és a legsúlyosabb:
a háború. Fokozatosan torlódnak a hatalmas bajok.

Logikusnak látszik, hogy a rendszer, bár tarolt, a győzelmébe is belebukhat?

Paradox módon ezek a fenyegető dolgok épphogy erősítik, nem gyengítik a NER-t. Az emberek úgy gondolkodnak, nem választom a bizonytalan jót a biztos, de ismert rossz helyett. Minél nagyobb a baj, annál jobban ragaszkodunk a megszokott rosszhoz.

Térjünk vissza a szavazáshoz. Egészen különös volt az utolsó három nap hangulati tolódása. Mintha akkor lódult volna a helyzet a kétharmad felé.

Nehéz ezt hitelesen szétszálazni. Van egyfajta dinamikája annak, hogy az optimizmussal telített miniszterelnök-aspiráns kiválasztása után előnyös helyzetével az ellenzék nem tudott mit kezdeni. Önmagától roggyant meg. Kevéske erejüket kicsinyes vitákra pazarolták. A pozitív hatást, amit az előválasztás megalapozott, fokozatosan eltékozolták. Elismerem,
a háború hozzájárult a zuhanáshoz. Az erőt mutató kormányt segítette. Mégsem ez döntött.

Dobálóztunk a számokkal mi is. Én azt mondtam, az ellenzéknek tizenöt százaléknyi esélye azért még van.

Semmi esélyük nem volt. Tökéletesen éretlenek voltak. A magyar választási rendszer a klasszikus kétpárti szisztémát erősíti. Ha nincs erős, kiforrott ellenzéki párt, kormányváltásra nincs semmi esély. Ütőképes ellenzéket szervezni a magyar viszonyok között nehéz, mert a társadalom viselkedése az elődök bűneihez, a Kádár-korhoz kötődik. A sajátosan összekombinált jobb-bal rendszer, a kőkemény balos-populista gesztusok és a jobboldali ideológiai szósz az elfoglalt médiával megtámogatva szinte mindent lefed. Hogy ebben a szerkezetben megszervezze magát egy hagyományos jobbközép, polgári irányzat, az a mai Magyarországon elképzelhetetlen. Márpedig, ha ez nem következik be, konszolidált változásra nem számíthatunk. Egy esetleges krach nyomán a Mi Hazánk vagy valami balos szélsőség kerül hatalomra.

Mi az oka annak, hogy választási helyzetben, versenyben az ember hajlik az önámításra?

Az illúzió, az öncsalás képessége fontos, és a legkevésbé sem tudatos. Az önámítás az ember evolúciós működési módja, enélkül nem maradhatunk életben. Bizonyos helyzetekben persze diszfunkcionális lehet. Ahhoz, hogy a krízishelyzeteket ép ésszel túléljük, fontos az önámítás, de csak akkor működik, ha a legkevésbé sem tudatos. Abban a pillanatban, hogy tudatossá válik, már nem pozitív önámítás.

Mi indokolta az ellenzék kezdeti lelkesedését? Az előválasztás után már-már győztesnek érezték magukat.

Ez az önámítás mechanizmusának része. Egy béna, szétforgácsolt ellenzéki politizálás után az önkormányzati választás, majd az előválasztás volt az első eredmény. Feléledtek az ellenzéki remények. A politikai munkát az előválasztók vállalták fel tehetetlen pártjaik helyett. Utólag persze látjuk, az összefogásnak a hatalmi vágyakon túl nem voltak szilárd alapjai, tervei. Kiderült, hogy parciális érdekek szétforgácsolják őket. Ez szociálpszichológiai értelemben érthető. Ami innentől következett, önámítás.

A lényeg tehát az, hogy április 3-a nem volt háborús pánikszavazás. Szikár döntés volt, akkor is, ha a választott politika ellenszenves.

A döntés abban az értelemben nem tudatos, hogy az emberek reflektálatlanul hordozták magukban ezt a történetet, úgy húzták be az ikszet, hogy a Fideszről tételezték fel a kormányzás képességét.
A másik fél lehet szimpatikus is, ha alkalmatlan. Ez nem átgondolt tétel, kilencven százalékban ösztönös dolog. Igaz, kívülről racionális döntésnek látszik.

A dolgok lassanként megmerevednek. Van választókerület, ahol húsz éve ugyanaz a képviselő. Aki tizenkét éve nem kormányzott, erre már szinte képtelen?

Fokozatosan kialakul egyfajta politikai kontraszelekció. Akik továbbra is a politikára teszik fel az életüket, azokról előbb-utóbb kiderül, már nem is a pályára valók. Kudarcra vannak predesztinálva. Hogy három éve felbukkant a semmiből egy elhivatott politikusfigura, Márki-Zay Péter, inkább színezék, kivétel volt. De ő is képtelen volt hat ellenzéki pártot integrálni.

MZP hitt benne, hogy miniszterelnök lehet, vagy próba szerencse alapon belevágott?

Én találkoztam vele, nagyon jó benyomásaim voltak. Úgy gondolom, hitt benne, miközben korántsem a vakhit vezérelte. Tudta, hogy az esélyek finoman szólva is korlátozottak. Nem brahistaként szállt be. Kedvezőbb körülmények között, ha szervezett párt áll mögötte, még esélye is lett volna. El tudom képzelni, hogy van benne annyi megszállottság, hogy szervez egy ütőképes pártot.

Kérdés, hogy a magyar társadalom hajlik-e a pártosodásra.

Nem adok erre sok esélyt, de az, hogy megpróbálja, nem elvetélt ötlet. Aztán meglátjuk. Az élet elképesztő meglepetéseket tartogat. Egy társadalom, amely nem készül fel a fenyegető változásokra, kiszolgáltatott helyzetben várja a jövőt. Ha beüt a krach, készen kell állni az életképes megoldásra. Đ