Hát lopom én a pénzt? – Garancia a Viszkistől

– Egy olyan rendezvény előtt beszélgetünk, ahol motivációs szakértőként ad elő, és azzal a titulussal hirdetik önt, hogy Ambrus Attila keramikus, író. Megszabadult volna a viszkis jelzőtől?

– Nem lehet, végig fog kísérni egész életemben. Nem vagyok rá büszke, de már megtanultam együtt élni vele.

– Viszont nemcsak teher Viszkisnek lenni, hanem egzisztencia is: keramikusként ez az ön márkaneve.

– Igen. Fura, tudathasadásos állapot ez. Ha akarnék, sem tudnék már megszabadulni a viszkisségtől, de nem is akarok, hiszen ebből élek. Nem is szeretnek engem a kerámiakészítők, mert szerintük elveszem tőlük a piacot. Sokan irigységből mondják, hogy amit csinálok, az alapvetően giccs. Az biztos, hogy vannak nálam sokkal jobb keramikusok. De az is biztos, hogy ha több időm lenne, akkor igényesebb, művészibb alkotások kerülnének ki a kezeim közül, viszont egyelőre kénytelen vagyok a mennyiségre helyezni a hangsúlyt. Bent a börtönben volt időm a finomságokra, a részletekre is ügyelni, nem siettem sehova. Most be kell fizetnem a sárga csekkeket. Elfogadom, ha egy szakértő azt mondja a flaskámra, hogy giccs, ennek ellenére van rá kereslet. Idekint nincs időm rá, hogy műalkotásként kezeljem a kerámiáimat. Hát lopom én a pénzt?

– Gondolom, már nem. De a vevők többsége mégiscsak azért vesz öntől kerámiát, mert húsz éve kirabolt egy csomó bankot.

– Van, aki ezt a szemembe is mondja, olyankor mindig meghal egy kicsit a lelkem.

– Ó!

– Nem akarok álszent lenni, de tényleg rosszul esik, amikor egy vevő odajön, megkérdezem, mit szeretne, mire azt mondja, mindegy, az a lényeg, hogy a Viszkistől legyen.

Fotó: Merész Márton

– Ha nincs 13 év fegyház, akkor most mivel foglalkozna?

– Semmivel. Már régen nem élnék. Vagy belehalok a hedonizmusba, vagy lelőnek egy bankrablás közben. A huszadik balhé után azt mondtam magamnak, nem fogok kijönni feltartott kézzel egy bankból, az vérciki lenne. Ez elvi kérdés.

– Elvi kérdés?

– Azért, mert bűnt követtem el, már nem lehetnek elveim? Például az, hogy a barátság szent, és mindenkinek segítek, akinek csak tudok.

– Megbocsátottak önnek az emberek?

– Nyilván akadnak, akik kétszáz év börtön után sem bocsátanának meg nekem. Tavaly például Visegrádon piacoztam, amikor odajött hozzám egy hölgy, és azt mondta, imádkozik azért, hogy a pokolra kerüljek. Megismertem, az egyik bankban ő volt az, aki megnyomta a riasztót, emiatt akkor belöktem egy szekrénybe. Utólag többször is elnézést kértem tőle, de megértem, hogy nem képes megbocsátani. Viszont az emberek többsége úgy érzi, megbűnhődtem a bűneimért. Sokkal szerencsésebb vagyok, mint az egykori rabtársaim, akiknek jóval nehezebb visszailleszkedniük a társadalomba.

– Miért?

– Mert én az ismertségem miatt kaptam egy új esélyt, és megmaradt néhány barátom, akik a szabadulásom után segítettek. Másoknak nem jut ilyen figyelem, magányosan próbálnak egzisztenciát teremteni, de az szinte reménytelen. Amikor kijöttem, 37 ezer forint volt a zsebemben. Megkérdeztem a pártfogómat, tud-e segíteni. Azt mondta, tud, és megadta a hajléktalanszállók elérhetőségét. Ennyi. Amíg bent vagy, nagyon kell vigyáznod a kinti kapcsolataidra, mert a rácsok mögött nem születnek új barátságok, mindenkit csak a saját érdekei mozgatnak. Addig vagy a cimbim, amíg az érdekeid nem ütköznek az enyémmel.

– Magányos volt?

– Odabent mindenki az. Ráadásul azzal is kilógtam a többiek közül, hogy úgy döntöttem, tanulni fogok. Leérettségiztem, megtanultam angolul, 2009-ben diplomát szereztem kommunikáció szakon, és belevágtam az agyagozásba. Mások is tanultak, de csupa értelmetlen szakmát. Ez persze nemcsak az ő hibájuk, hanem a büntetés-végrehajtásé is. Minek tanítanak például kosárfonást? A fogvatartottak csak azért iratkoznak be, mert ösztöndíj jár a tanfolyamért, meg addig sem unatkoznak a négy fal között. A kerámia-tanfolyamon tizenhatan voltunk, kilenc rabnak én készítettem el a vizsgamunkáját, mert nem érdekelte őket az egész. Én meg úgy voltam vele, ha belevágok valamibe, csináljam rendesen. Mindennap dolgoztam, még az ünnepek alatt is. Véletlenül derült ki, hogy ebben üzlet is van: eladtam az egyik őrnek 500 forintért egy kerámiát, ő meg később 16 ezerért passzolta el a Vaterán azzal, hogy a Viszkis csinálta. Óriási balhé lett belőle, én viszont rájöttem, hogy ebből akár meg is lehet majd élni.

– Mióta tiszta? Már úgy értem, mióta nem követett el bűncselekményt?

– Talán 2003-ban fordult elő utoljára, hogy a börtönben megcsaptam valakit. Szerencsére nem lett komoly baja, így én is megúsztam egy fegyelmivel. Amikor bekerültem, évekig nem tudtam megnyugodni, sokszor megfenyítettek. Az apám halála volt a fordulópont. Az újságból tudtam meg, és akkor belém hasított: még gyerekkoromban azt jósolta nekem, a börtönben fogok megrohadni. Soha nem voltunk jóban, és akkor azt éreztem, az nem lehet, hogy neki legyen igaza. Megfogadtam, soha többé nem kerülök vissza, betartom a szabályokat, amelyekre addig csak fütyültem. Azóta nem volt balhém. Ja, egyszer gyorshajtáson kaptak, de befizettem a büntetést. Az is belemászik ám az ember agyába, hogy ha nem vigyázok, a három csapás törvény miatt életfogytig lehet a következő ítélet. Meg elmúltam ötvenéves, három éve meg is nősültem. Lehiggadtam. Tudom, hogy nem rólam fogják mintázni az erkölcs szobrát, de az idő nekem dolgozik: minél több év telik el a szabadulásom óta, annál hihetőbb, hogy végre jó úton járok.

– Mire csodálkozott rá a világban 13 év után?

– A csillagokra meg a fákra. Arra, hogy mennyire megnőttek a pesterzsébeti fák, amíg nem láthattam őket. Meg a technikai kütyükre. Kimaradtam az internet meg az okostelefonok berobbanásából. Emlékszem, a szabadulásom napján az egyik barátomnál aludtam, és amikor kiment a szobából, megcsörrent az okostelefonja, én meg nem tudtam felvenni, csak néztem bután. A sírás kerülgetett. Ma is hidegen hagy az internet, a saját honlapomat meg a Facebook-oldalamat is a feleségem és egy asszisztens kezeli. Egyedül még belépni sem tudnék.

– Milyen gyakran bankol?

– Az elmúlt hat évben kétszer jártam bankban, mindkétszer lefagyott a rendszer.

– Most viccel.

– Nem viccelek. Tényleg ez történt. Úgy látszik, rossz a kisugárzásom.

– Akkor hogyan kezeli a pénzügyeit?

– Mindent a feleségem intéz, nekem bankszámlám sincs, a kártyám is az ő nevére van kiállítva, az ő cégében dolgozom négy órára bejelentett alkalmazottként.

– Ez tudatos? Úgy értem, nem akarja, hogy bármilyen tulajdon legyen a nevén?

– Így van. És ez már így is marad, amíg élek. Elvileg ugyan mára elévültek a rablások miatti kártérítési igények, de nem akarok kockáztatni. Egyébként nagyon ügyelünk, hogy minden szabályos legyen, rengeteg hatósági ellenőrzést kapunk.

– Akkor is trükközik. Nem tartja etikátlannak?

– Egyáltalán nem. Én úgy érzem, megbűnhődtem azért, amit egykor elkövettem. Odabent végig dolgoztam, de jóformán semmit nem kerestem, a pénzből levonták a kártérítést meg a rabtartást. Ha most is kártérítésre menne el a keresetem nagy része, soha nem tudnék talpra állni, pedig tisztességesen dolgozom. Azt se felejtsük el, hogy amíg a tyúktolvajt mindig bevarrják, addig a milliárdos lopások elkövetői szabadon kószálnak. És soha nem is kerülnek be. Ennyit az etikáról.

– A Viszkis című filmből önnek is volt bevétele?

– Csak áttételesen. Azzal, hogy sikeres lett, és már majdnem négyszázezren látták, megnőtt az érdeklődés irántam és a kerámiáim iránt is.

– Olyan lett a film, amilyennek remélte?

– Alapvetően igen, bár a helyszínek egy részét megváltoztatták, bizonyos karaktereket pedig összevontak. Örültem, hogy nem egy bankrablótanfolyam lett belőle, vagy egy szikár dokumentumfilm, hanem egy szórakoztató sztori. Annak is, hogy a karakterek egyensúlyba kerültek; nagyon bántott volna, ha szembeállítják az eszes rablót az ügyefogyott rendőrrel. Soha nem voltam hős, és a film sem állít ilyet. Egyébként többször is beültem inkognitóban a moziba, már úgy, hogy sötétben, miután elkezdődött a vetítés, és figyeltem a nézők spontán reakcióit. Jólesett, hogy a többségnek tetszett. Amikor felkapcsolták a villanyt, és megláttak, ledöbbentek, odajöttek autogramot kérni, fotót készíteni. Pedig ez nem az én sikerem, hanem azé a háromszáz emberé, aki elkészítette a filmet.

– Bántást is kapott?

– Persze, de az belefér. Csak azt nem szeretem, ha valaki úgy kritizálja, hogy nem is látta a filmet. A találkozókon mindig megkérdezem, kinek nem tetszett a film. Aki felteszi a kezét, annak visszafizetem a mozijegy árát.

– Ez komoly? De miért?

– Tavaly jártam Erdélyben a Szent Anna-tónál. Fizetni kell a parkolásért, de csak akkor engednek be, ha előre leperkálod az árát. Kifizetem a jegyet, begurulok a parkolóba, de egyetlen szabad hely sincs. Visszamegyek a székely atyafihoz, mondom neki, baj van, nincs hely, kérem vissza a parkolójegy árát. Erre azt kérdezi: a moziban is visszakéred a pénzt, ha nem tetszett a film? Annyira felbosszantott, hogy elhatároztam, A Viszkisért ne fizessen az, akinek nem tetszett. Nem sok pénzről van szó, a közönségtalálkozókon általában csak egy-két ember teszi fel a kezét. Ez egyfajta jótállás a részemről. Mondjuk a kerámiákra is vállalok garanciát, ha véletlenül hibás árut adok el, és a vevő jelzi, szó nélkül kicserélem.

Fotó: Merész Márton

Ambrus Attila

1967-ben született az erdélyi Csíkszentléleken.

Tízéves koráig a nagymamája nevelte, édesanyja másfél évesen elhagyta, apja rendszeresen bántalmazta. Többször is lopáson kapták, 14 évesen javítóintézetbe, majd munkatáborba került. 1988-ban egy vonatszerelvény aljába kapaszkodva szökött át Magyarországra. Egy ideig az újpesti hokicsapat kapusa volt. 1993 és 1999 között harminc alkalommal rabolt ki pénzintézeteket, összesen csaknem 200 millió forintot zsákmányolt. Ragadványnevét onnan kapta, hogy az akciói előtt a helyszínekhez közeli kocsmákban megivott egy-két deci whiskyt. 1999 elején elkapták, de megszökött a vizsgálati fogságból, majd újabb három rablást követett el. 1999 novemberében ismét elfogták, 2002-ben jogerősen 17 év fegyházbüntetésre ítélték. A sátoraljaújhelyi fegyházból 2012 januárjában kedvezményekkel szabadult. Három évvel ezelőtt megházasodott, jelenleg Esztergom-Búbánatvölgyben él és dolgozik. Műhelyében kerámiákat készít, portékáit kirakodóvásárokon és az interneten árusítja. Tavaly ősszel mutatták be a történetét feldolgozó, A Viszkis című filmet Antal Nimród rendezésében.

– Érdeklik a közügyek?

– Nagyon is, csak még tíz évig el vagyok tiltva tőlük. De nagy hírfogyasztó vagyok, igyekszem több oldalról is tájékozódni, nem véletlenül végeztem kommunikáció szakot. Odabent én voltam az egyetlen rab, aki az összes híradót végignézte a tévében, a barátaim pedig küldték be az újságokat, hetilapokat. Lelkes olvasója voltam a 168 Órának is.

– Sajnálja, hogy április 8-án nem mehetett el szavazni?

– Hiába érdekel a közélet, mégsem szavaztam volna. Nem akarnék részese lenni egy nagyszabású csalásnak, én legalábbis úgy érzem, hogy a politikusok, oldalaktól függetlenül, csak felhasználják-kihasználják a választópolgárokat.

– Mennyire néz előre?

– Ebben a világban nem lehet hosszú távra tervezni, de abban bízom, hogy hamarosan apa leszek. A feleségem húsz évvel fiatalabb nálam, ő még ráérne, de én nem szeretnék nyugdíjasként az oviba járni a gyerekért. Amúgy folytatom az eddigi életemet, gyártom a kerámiákat, járom az országot, közönségtalálkozókon veszek részt. Hamarosan egy rendészeti szakközépiskolában tartok majd előadást.

– Miről?

– Alapvetően a bűnmegelőzésről, de leginkább arról, hogy a rendőrök miként gondolkodhatnak egy bűnöző fejével. Azt hiszem, ebben a témában kellően hiteles tudok lenni.