#dorcifut – Versenyfutás szörnyekkel
Amatőr futók közt gyakori téma a motiváció kérdése. Ki miért csinálja, ki mivel veszi rá magát, hogy hetente többször is elinduljon futni? Ahány ember, annyiféle szándék: fogyás, egészségesebb életmód, stresszoldás, a mozgás utáni boldogsághormontól való függés, bizonyítani akarás, életközepi válság, hogy csak néhányat említsek. Ezek külön-külön is elég erősek ahhoz, hogy valaki fusson, ehhez képest többnyire együtt hatnak, legfeljebb az a változó, hogy kinél melyik a domináns érzés.
Hogy a futás mennyi önismeretet ad, arra akkor jöttem rá, amikor felismertem, mi az én alapmotivációm. Ez a második komolyabb sérülésemnél következett be.
Eleinte nem mindig mérlegelünk tudatosan, nem figyelünk edzés közben a testünk jelzéseire. A „soha nem futottam még egy métert sem” szintjéről a tíz kilométeres távig viszonylag rövid idő alatt el lehet jutni, ami megrészegítheti az embert, úgy érzi, a határai végtelenek. Aztán jönnek a gondok.
Amikor 2015 tavaszán az első félmaratonomra készültem, lelkileg mélyponton voltam. Válságba kerültem a munkában, és sorozatban történtek körülöttem fájdalmas események. Sokat edzettem, de rosszul. Valami netről letöltött edzéstervet próbáltam követni. Volt, hogy annyira rossz állapotban mentem el futni, hogy végigbőgtem az edzést. Aztán szeptemberben – két hónappal a félmaraton előtt – jött az a kis szúró érzés a belső combizmok környékén, a bal lábamban. Nem hagytam abba az edzést, az intenzitásán sem módosítottam. Megszállottan csak a közelgő versenyre koncentráltam. Nem sokáig, mert végül már gyaloglás közben is sántítottam.
A versenynek persze lőttek. Futótársak tanácsára a város egyik legjobb sportorvosához mentem el, akit azért (is) szeretnek olyan nagyon, mert a felépülést segítő kezelések mellett csak a legindokoltabb esetben zárja ki az edzéseket. Az akut sérülés időszakában (3 hétig, ha jól emlékszem) nem futhattam, de aztán elkezdhettem 2-3, majd 4-5 kilométereket futni. Nem volt olcsó (az ingyenesnek tűnő futás apró betűs részleteiről egy későbbi írásban lesz szó), volt egy kis tartalékunk, amit két hónap alatt elvittek a kezelések. De felépültem, és újra a régi formámban edzettem, a tavaszi futószezon egyik versenyén pedig lefutottam az első félmaratonomat.
Aztán egy nappal később, a pihenőnapot követő edzésen újra lesérültem. Ugyanaz a fájdalom, csak átvándorolt a jobb lábamba. Két hónapig nem mozogtam. Semmit. A depresszió ült rá a futásaimra is, azaz a futásnélküliségre. Már simán mehettem volna edzeni, de valami visszahúzott, amitől viszont napról napra rosszabbul éreztem magam. Estéről estére mélyebbre kerültem, mert tudtam, hogy fizikailag képes lennék rá, mégsem indultam el. Gyenge voltam hozzá agyban. Teltek a napok, és a saját erőtlenségem által kiváltott düh lassan öngyűlöletté terebélyesedett. A futás, ami a mélypontról való kilábalás eszköze volt, maga vált az önostorozás és állandó rosszkedv kiváltó okává.
Egy júniusi napon, amikor a gyerekeim azt kérték, hadd maradhassanak sokáig a játszótéren, futócipőt húztam, és a tér köré épített pályán megpróbálkoztam újra a futással. Olyan volt, mintha soha életemben nem futottam volna még egyetlen métert sem. Egy kilométer után sétáltam. Majd újra futottam egyet. Azóta nem álltam le. És felismertem az alapmotivációmat, ami miatt nem állhatok le többet: akkor újra elnyelne a feneketlen mélység. Ez nem a hasam mérete, nem a munkámmal járó stressz, még csak nem is az életközepi válság (hiszen az is tünet, nem ok), hanem a depresszió, amire egyébként gyógyszert is szedtem korábban. Nem állítom, hogy könnyű ezt a betegséget futással kezelni, mert ha egy-egy hét úgy alakul, hogy nem tudok annyit edzeni, amennyire szükségem lenne, máris kibillenek ebből a nagyon kényes egyensúlyi pozícióból. Ha egy edzés kimarad, az olyan, mintha nem szedném be a gyógyszeremet.
Köröttem tehát mindenkinek az az érdeke, hogy fussak. Mert akkor vagyok kiegyensúlyozott. Ez viszont felépített egy új szorongást: muszáj futni, különben visszajönnek a szörnyek. Hogy lehet ebből a körből kiszállni?
