Sztereotípiák a cigányságról

Lassan megértjük, hogy közös jövőnk alakításában a legnagyobb szerep a megismerésnek és megértésnek jut. Teresa San Román évtizedekkel ezelőtt íródott tétele szerint a cigányok mindig legalább „két világban” élnek: a saját közösségükben, és az azt körülvevő nem cigányokéban. A nemrégiben Kemény István díjjal jutalmazott antropológus, az ELTE tanszékvezető tanára, Prónai Csaba szerint: „ A kulturális antropológiai kutatások megmutatták, hogy a nem cigányok mennyire tudatlanok a cigány kultúra vonatkozásában, ha ez számukra ismeretlen. A tanárok nincsenek felkészítve arra, hogy szembenézzenek az ilyen kihívásokkal. Ráadásul általános, minden cigány kultúrára egyaránt érvényes törvényszerűségekkel sem lehet őket ellátni, hiszen a helyzet cigány csoportról cigány csoportra változhat.”

Ha visszatekintünk a cigánygyerekek iskoláztatásának történetére, azt tapasztaljuk, hogy a valódi problémákat kiváltó okok orvoslása terén, alig történt változás. Magyarországon az 50–es évek végéig az iskolaköteles cigánygyerekek többsége nem vagy rövid idegi járt iskolába. 1960 táján a felnőtt cigányok jelentős része alig, vagy egyáltalán nem tudott olvasni. 60-tól a 70-es évek közepéig elindult a tartós iskolalátogatás folyamata. Ugyanakkor a poroszos iskolarendszer nem tudott mit kezdeni az iskolába járó cigánygyerekek létszámnövekedésével, a gyakran nyomorból érkezők különleges problémáival. Egyedüli válasza az elkülönítés, a kisegítő osztályok létrehozása volt. Elméletben, ide csak szakmailag bizonyítottan gyengébb szellemi képességgel rendelkezők járhattak volna, de ennek a jogszabályi feltételnek sem tettek eleget, így lehetett ez az iskolarendszeren belüli elkülönítés eszköze. Bár a 80-as évektől a tanügyigazgatás szigorította a szabályait, ez szinte alig változtatott a cigánygyerekek megítélésén.

Miután nagy részük nem járt óvodába, azokat a készségeket, és azt a fejlettségi szintet nem érték el, mint az óvodába járó társaik, így útjuk egyenesen ezekbe a kisegítő osztályokba vezetett, ahol gyakran kevésbé felkészült pedagógusok tanítottak. Ha időközben kiderült, hogy a gyermek szellemileg teljesen megállja a helyét a normál képzésben, akkor sem kerülhetett vissza. Igazi zsákutca volt. Az iskoláztatási hagyományok hiánya, és az ilyen jellegű rossz iskoláztatási emlékek vezettek és vezetnek ma is a gyakori hiányzáshoz, a hiányzás legtöbbször a bukáshoz, évismétléshez, ami újabb problémát szül: a túlkorosságot.

Mindezek ellenére 1971-től 1994-ig 25%-ról 77%-ra nőtt a 20-29 évesek körében az általános iskolai végzettség megszerzése. Nem valószínű, hogy a cigányság széles körében ismertté vált Kemény István 1971-ben végzett első és legnagyobb cigánykutatásának eredménye alapján született jóslata, mely szerint a képzetlen munkaerőket lehetetlen lesz elhelyezni. Sokkal valószínűbb, hogy saját maguk értették meg, ahhoz, hogy a többségi társadalomban gyermekük eséllyel indulhasson, tanulni kell.

A Pont kiadó a rendszerváltás után 1994-ben azzal a céllal jött létre, hogy olyan hiányterületeket fedjen le, amivel akkoriban alig foglalkoztak. Így jött létre a Gyermekekről gyermekekért sorozat, a Fordulópont kiadványok, az identitás-kereséséről szóló könyvek és a roma témájú könyvek, az INTERFACE párizsi kutatóintézet programjába bekapcsolódva, mely 12 országban 12 nyelven jelenteti meg a cigánykutatás és szociográfia témájú könyveit. Szávai Ilonát, a PONT kiadó főszerkesztőjét kérdeztük a cigányság mai helyzetéről, a felzárkózás lehetőségéről.

– Kis szegmensekben nem lehet nézni a dolgokat. A problémák nem változtak, sőt a mai helyzetben még inkább előtérbe kerültek. Nehéz a cigánygyerekeket bevinni az óvodába, hiszen a roma családok ma is nagycsaládban élnek, mindig van otthon nagyszülő, nagy testvér, ezért fölöslegesnek tartják az óvodát. Ugyanakkor az óvoda az iskolára készít fel, már kiscsoportban készségeket alakít ki a gyerekekben. Ha a cigánygyerek nem jár óvodába, biztosan hátránnyal indul az iskolában. Be kell csalogatni őket, de ez egyre nehezebb most, amikor nincs elég óvoda, elég munkahely. És megint ott vagyunk, hogy nem lehet csak külön nézni az egyes szegmenseket, az egyes problémákat, nem lehet csak egy szeletét nézni az egésznek.

– Ma már a legtöbb cigánygyerek elvégzi az általános iskolát, sőt többségük továbbtanul. Hogy lehet teljessé tenni a felzárkózást?

– Cigány gyerekek beiskolázása nem cél, a cél az oktatása és nevelése. A mostani fiatal szülők már tudnak írni-olvasni, és belátják, hogy a gyerekeiknek, sőt nekik is tanulniuk kell. A mai harmincas szülőkkel már nincs olyan gond, mint a mai hatvanas nagyszülőkkel, akik még esetleg nem tudnak olvasni. A problémákat viszont csak együtt lehet kezelni. A gyerek valahogy megtanul olvasni, de mit csinál az írástudatlan nagyszülőkkel, akiknek nem jelent semmit az olvasás. Nem segíthetünk úgy, hogy csak a gyereket nézzük, és nem látjuk a családot, vagy csak a pedagógust nézzük, és nem látjuk a pedagógusképzést és továbbképzést. Csodálatos, hogy létezik romológia szak a roma kultúra iránt érdeklődőknek, de a problémát csak úgy lehet megoldani, hogy az egyes embert, a rendőrt, a pedagógust, szociális munkást megtanítjuk, hogy mitől roma a roma, ami nem egyenlő a szegénységgel. A pedagógusnak is tudnia kell, hogy a roma gyerekek a hagyományos családi környezetben remekül megtanulnak számolni. Az iskolában ezeket a készségeket kellene továbbfejleszteni, kiaknázni, és megtanítani, azokra amit otthon nem tanul. Ha nem erőssége az olvasás, de erőssége a számolás, a kézművesség, a zene, akkor azokat kellene előtérbe helyezni. Minden gyerek szintjén újra kell definiálni a dolgokat, azt kell értékelni, ami nagyon erős.

– Mit tehet a pedagógus, ha a gyerek túl sokat hiányzik?

– El kell valahogy érni, hogy ne hiányozzon, de semmiképp nem a gyereket kell büntetni. Ha pedagógus jó kapcsolatot alakít ki a szülőkkel, segít megérteni az iskolai szabályokat, miközben ő is megérti a szülőket, akkor együtt tudják ezt a problémát megoldani. Ehhez azonban rugalmasnak kell lenni a társadalomnak, a törvényeknek, mert ezek nélkül nem jöhet létre változás.

– Mit tehet a pedagógus, amikor az iskolával szemben már a szülőknek is előítéletük van?

– Ez is egy összetett probléma. Nem biztos, hogy a pedagógus tudja, hogy mi okozza a szülőknek az iskolával szembeni ellenállását. Nagy baj van pedagógustársadalomban, szükség lenne a pedagógusok ciklikus továbbképzésre. Az elmúlt időben olyan továbbképzésekre jártak, ami nekik tetszett, és nem olyanra, ami a műveltségbeli hiányaikat pótolta. Hiába a jó képzés, ha húsz év úgy telik el, hogy nem képezi tovább magát.

– A hagyományos cigány felfogás szerint a nevelés, oktatás a családban történik, az iskola csak tanít. Teresa San Román 1997-ben írta: „az alkalmazandó kulturális normákat és az alapvető gazdasági stratégiákat” tanítanak meg gyermekeiknek. Léteznek olyan cigány hagyományok, amik kifejezetten szembefordulnak az iskola szerepével?

– A hagyományaikról húszéves késéssel gondolkodunk. Ugyanakkor részben megmaradt náluk az a felfogás, hogy nem olyan fontos az iskola az életben való érvényesüléshez. Egy lány dolga, hogy férjhez menjen, gyereket szüljön, és jó családanya legyen. De, még ha így is alakul, akkor sem marad ki a kultúrából úgy, mint aki írástudatlan. Tévét néz, magazinokat olvas, és abban a pillanatban, hogy gyereke lesz, egy másik kulturális vonzáskörnyezetbe kerül be, a kisgyermekes szülők társadalmába. Arra kellene koncentrálni, mit tudnánk nyújtani nekik, ami nem engedi lemorzsolódni, amivel megtarthatja azt az igényességet, amit az alapképzésben megszerzett, és milyen módon motiválhatnánk a továbbtanulásra. A megfelelő képzettséggel lehetősége nyílik elhelyezkedni a munkaerőpiacon, ezzel megteremtheti az anyagi biztonságát, és segítséget nyújthat gyermeke továbbtanulásában. Kutatások igazolták, hogy a családban egy főre jutó munkajövedelem mértéke erősen befolyásolja az iskolai fokozatok elvégzésének esélyét. (A szegénység csapdájában 2004.)

– Milyen területek, milyen szakmák lehetnek kitörési pontok számukra?

– Szociális szakmákban való elhelyezkedésük pont a családcentrikusságuk, a remek kapcsolattartó képességeik miatt, robbanásszerűen fog fejlődni a cigány tanulók körében. Ráadásul náluk jobban nem sokan ismerik és értik a problémákat, gondokat. Ezek a munkák nem kifejezetten 8 órás irodai munkák. És ismét a probléma egy fontos szeléhez érkeztünk. Munka és állás viszonyának, különbségének felfogásához. Európai hagyományokban felnőtt ember stabil munkahelyre vágyik, stabil fizetésre, és nem arra, hogy egyszer dolgozik, és annak a honoráriumából él ameddig bír. A cigányságban ez mindig így működött, ezért nem bírják annyira a kötöttségeket. Fontos, hogy közösen fogalmazzuk újra és teremtsük meg az új hagyományokat. Nem egyszerű dolog. Ez egy társadalmi összjáték eredménye lehet csak.

– A PONT kiadó könyvei mennyiben segíthetnek ebben? Eljut a legfontosabb helyekre, a pedagógusokhoz?

– Ha Magyarországon megjelenik egy könyv a cigányságról általában a romák kezébe akarják adni, pedig a cigányság nagy része nem olvas, alulképzettségük folytán nem nagyon vannak benne a társadalmi körfogásban. Nem a cigányoknak van gondja saját magukkal, hanem a többségi társadalomnak, vagyis a többségi társadalomnak kellene olvasni. Önkormányzatban dolgozóknak családgondozóknak segélyezésben dolgozóknak, pedagógusoknak kellene tudniuk, mi a cigányság, és milyen problémáik vannak.
Leginkább a pedagógusképzésben kellene ennek megjelennie, hiszen a pedagógus találkozik a gyakorlati problémákkal, az agresszív gyerekkel, a szülővel, aki bemegy és felpofozza a tanárt. Rengeteg pedagógiai módszer létezik, de egyik könyv sem tud receptet adni az egyes esetek megoldására. Ismereteket tágít, beindítja a fantáziát, újabb megoldáskeresésre ösztönöz. Ezért csodálatosak Jean-Pierre Liégeois, Diósi Ágnes, Békési Ágnes könyvei, az identitás kereséséről megfogalmazásáról szóló könyvek, hiszen saját identitásunk függvényében tudunk a másik identitásáról beszélni, azt megérteni. Liégeois: Romák Európában című könyvében megfogalmazza, hogy a kultúrák együttlétezésének tényével az iskolának is számolnia kell, és fel kell készítenie a jövő nemzedékeit egymás kulturális értékeinek megértésére, tiszteletére. Fontos lenne, hogy a pedagógusképzésekbe, továbbképzésekbe bevonják ezeket az ismereteket. A kultúrát, az oktatást, az egészségügyet, az egész embert egységében kell látnunk. Csak ebben a kontextusban van esélye cigánypolitikának, csak úgy, ha nem leszakadó ágként kezeljük.