Szeretetteli szegregáció nem létezik
Vannak oktatási rendszerek, amelyek hatékonyak és vannak olyanok, amelyek nem. És mivel ma már szinte minden mérhető, kutatható és nagy tudatossággal, odafigyeléssel megváltoztatható, érdemes az okokat föltárni.
Erre tett kísérletet például a McKinsey & Company, amely 2007 szeptemberében publikált egy tanulmányt, amelyben azt vizsgálták, hogy bizonyos országok iskolareformja miért működik, másoké pedig miért nem. Nem a konkrét pedagógiai módszerekre voltak kíváncsiak, hanem a rendszerre magára és arra, hogy az milyen hatással van a tantermi munkára.
Wellingtontól Helsinkiig, Szingapúrtól Bostonig megnéztek egy sor iskolát, több mint száz oktatási szakértővel és oktatáspolitikussal interjúztak, mellettük több száz tanárt is megkérdeztek. Következtetéseikben nincs semmi meglepő. Valamennyi olyan ország, amelyikben fejlődött az oktatás hatékonysága, három dolgot tett: a legtehetségesebbeket képezte tanárrá, ezeket a tanárokat még jobb oktatókká (és a jövő tanárainak tanáraivá) fejlesztette, és biztosította, hogy minden gyerek ezektől a nagyon jó tanároktól tanulhasson.
Fotó: Fortepan/ Urbán Tamás
A kutatás során kiderült az is: nincs egyetlen olyan dokumentált eset sem, amelyben kitartó, elkötelezett és tehetséges (politikai) vezetés nélkül képesek lettek volna változtatni a diákok eredményein. A tanulmány készítői szerint tehát három fő szabály van:
- az oktatási rendszer minősége soha nem fogja meghaladni a tanárok szakmai minőségét,
- csak és kizárólag jó oktatással lehet jó eredményeket elérni,
- univerzálisan jó eredményekre csak akkor van kilátás, ha olyan mechanizmusokat építenek be a rendszerbe, amelyek segítségével minden gyerek ugyanazt a magas színvonalú oktatást kapja.
Ez utóbbi pontra érdemes kitérni és megismételni: minden gyereknek ugyanazt a színvonalú oktatást kell megkapnia, függetlenül attól, hány testvére van, hol született, milyen színű a szeme, a haja vagy éppen a bőre. Megkülönböztetés nélkül.
Gary Orfield és Chungmei Lee 2003-ban azt írta le, miért nem mindegy, hogy egy iskolarendszer megtűri-e a szegregációt (már nincs is olyan jelenkori szakirodalom, amely azon lamentálna, hogy van-e bármilyen pozitív hozadéka a szegregációnak). Ha egy társadalom nem szünteti meg a szegregált oktatást, annak súlyos ára lesz: az egyenlőtlenség növekedése és az általános elszegényedés. A deszegregáció viszont stabilabb munka és tanulás iránti elköteleződéssel, jobb teljesítménnyel kecsegtet.
Ez a vita nemzetközi szinten már el is halványult, olyannyira egyértelműek a deszegregált iskolák eredményei. De ha így haladunk tovább, hamarosan ismert lesz: 2016-ban kiderült, hogy a magyar diákok 27,5 százaléka nem rendelkezik az elvárható minimális szövegértési képességekkel sem, azaz funkcionális analfabéta, és Európában a magyar oktatási rendszer a legegyenlőtlenebb, azaz itt tud az iskola a legkevesebbet változtatni a hozott hátrányokon.
A jó példák azt mutatják, tíz-tizenöt év elég lehet ahhoz, hogy számottevően javuljon az oktatás színvonala. Csakhogy a hegy túloldalán szakadék is lehet – ott, ahol a döntéshozók nem tanulnak, a mélybe lehet zuhanni. És akkor már mindegy is, hogy egyszerű ostobaság vagy politikai stratégia következtében zuhanunk-e – a végeredmény ugyanaz lesz.
