Jön Adamec, szakad a necc – Nehezen lehetett kezelni a szlovák gólvágót

2019. augusztus 12. 18:30 - szerző: Hegyi Iván

Hogy a glóbusz golyója micsoda, azt talán magyarázni sem kell. Naná, hogy a futball-labda. Sorozatunkban a labdarúgás megannyi nagy történetéből szemezgetünk. A forrás kiapadhatatlan, a több mint sportág hatása a világra kikezdhetetlen.

A futball egyetemes krónikájában tíz olyan játékost jegyeztek fel eddig, aki egy mérkőzésen legalább három gólt szerzett a brazil válogatott ellen. A legtöbbet – négyet – az az Ernst Wilimowski érte el a dél-amerikaiak 6:5-ös győzelmével zárult vb-meccsen 1938-ban, aki Katowicében (akkor, azaz 1916-ban: Kattowitzban) született, majd Felső-Szilézia Lengyelországhoz csatolása után 22-szeres lengyel, aztán 1941-től nyolcszoros német válogatott volt. Az 1860 München csapatát német kupadiadalhoz segítette 1942-ben (a döntőben ő szerezte az első gólt a Schalke „0:2” ellen), s a Harmadik Birodalomért tett szolgálatainak köszönhette, hogy Auschwitzba deportált édesanyját kiengedték onnan, ahol – miként azt az embertelen őrök és a szerencsétlen foglyok is emlegették – csak a kéményen át vezetett az út kifelé. (A mamát 1942-ben hurcolták el, miután kapcsolata volt egy orosz zsidóval.)

Brazíliának hármat vágott 1934-ben Blagoje Marjanovics, a 8:4-re győztes jugoszlávok csatára, továbbá öt argentin labdarúgó: Manuel Seoane 1925-ben (4:1), Carlos Peucelle 1940-ben (6:1), Norberto Mendez 1945-ben (3:1), José Sanfilippo 1959-ben (4:1), valamint Lionel Messi 2012-ben (4:3). Az utóbbi két mesterhármas értékét azonban erősen rontja, hogy az 1959-es, ecuadori Copa Americára (illetve annak elődjére, amely már a második térségi torna volt abban az évben) a brazilok a C csapatukat delegálták – még az 1958-as vb-aranyérmes csapat tartalékjait is mellőzték –, míg a 2012-es barátságos találkozóra az olimpiai válogatottjukkal álltak ki, a védők között (Marcelón kívül) csupa fiatallal, Rafael Cabrallal, Rafael Silvával, Bruno Uvinivel, Juan Jesussal, Romulóval, a „kölyök” Casemiróval.

6963236

Sokkal értékesebb hármassal lepte meg a táncos futball művészeit az 1982-es világbajnokság középdöntőjében az extraklasszis olasz Paolo Rossi (3:2), és szintén a győztes csapat összes gólját szerezte a csehszlovák Jozef Adamec 1968-ban Pozsonyban (ugyancsak 3:2). A kettő között a belga Jacques Stockman keserítette el háromszor Gilmart (1963-ban Brüsszelben 5:1), de ennél is nagyobb tétel, hogy bizony volt olyan esemény hatvannyolc Csehszlovákiájában, amelytől örömükben könnyeztek az emberek.

Pedig ide, a „szomszédba” nem a C-t küldte Brazília. A vendégek így álltak fel: Felix – Carlos Alberto, Brito, Joel Camargo, Rildo – Gerson, Rivellino – Natal, Jairzinho, Tostao, Edu. E tizenegyből nyolc játékos lett aranyérmes két évvel később, az első mexikói világbajnokságon. A pozsonyi találkozót 16.50-től a Magyar Televízió is egyenesben közvetítette június 23-án, vasárnap délután, s a Népsport kiküldte „nagyágyúját”, Borbély Pált, hogy a helyszínről tudósítson a mérkőzésről. Idehaza is ámultak a Santosban Pelé mellett játszó Edu kunsztjain – a balszélső a homlokára tette a labdát, úgy egyensúlyozott a csehszlovákok között –, valamint Adamec tripláján, amelyet részben Felix kapus váratlan együttműködésének köszönhetett a csatár. A csehszlovákok első gólja előtt Felix megkísérelte kopírozni Edu zsonglőrmutatványait, vidáman trükközgetett, ám Adamec elvette tőle a labdát, 1:1. Aztán Adamec húszról rászúrta, Felix pedig későn vetődött, és beütötte a lövést, 2:2. Végül beívelés érkezett jobbról, Adamec felment, majd ragyogó fejessel a jobb sarokba küldte a labdát (3:2). A győzelmet ötvenezer néző ünnepelte, mit sem törődve azzal, hogy Helmut Fritz nyugatnémet játékvezető a csehszlovákok második legjobbja volt, mivel (1:1-nél, majd 3:2-nél) Jairzinho és Tostao buktatásáért sem ítélt tizenegyest. Arról, aki nála is többet tett a csehszlovákok sikeréért, így írt a magyar sportlap: „A hazaiak együttesében játszott a mezőny legjobbja, Adamec. Lehet, hogy az életben nehezen kezelhető ember, de hogy a pályán mindent tud a mai csatárjátékból, az biztos. Bámulatos a munkabírása, a Peléék ellen iskolázott védőket is jó néhányszor becsapta.”

Kész szerencse, hogy hatvannyolc januárjában nem utazott el Chilébe, az Octogonal Kupára, így a santiagói tornán a Vasas 3:1-re legyőzte a csehszlovák válogatottat, amelyben heten (Viktor, Pivarnik, Plass, Horvath, Geleta, Kuna, Jokl) játszottak a brazilverők közül. Bár lehet, hogy a Varga (Kenderesi) – Bakos, Mészöly, Makray, Ihász – Mathesz, Fister – Molnár, Kékesi, Puskás, Farkas összeállításban futballozó (Hexagonal-)címvédő együttes akkor is nyer, ha Adamec ott van. Elvégre 1969 májusában a magyar válogatott úgy győzött vb-selejtezőn Csehszlovákia legjobbjai ellen, hogy Adamec a 80 ezer nézővel zsúfolt Népstadion pázsitjára lépett. Mészöly Kálmán a meccs előtt azt mondta: „Ha Adamecet kikapcsoljuk, nagy veszély már nem lehet.” Mivel a csehszlovákok nem találtak a hálóba, Albert Flórián viszont utolsó gólját fejelte a válogatottban az újonc Dunai Antal „ott zizzen!”-es bemutatkozása után (2:0), Adamecet nyilvánvalóan sikerült megállítani. Majd a prágai visszavágón, amely nem éppen baráti hangulatban zajlott a hatvannyolcas bevonulás nyomán, a magyar együttes 3:1-re vezetett, de Sós Károly, minden idők legfurcsább szövetségi kapitányainak egyike, kétszer is lecserélte Mészölyt – elsőre Göröcs János könyörgésére a szünetben visszahívta őt a zuhany alól –, majd a második váltás után a csehszlovákok 3:3-ra mentették a mérkőzést.

A múlt év karácsonyán elhunyt Adamec húsz évvel ezelőtt így beszélt e sorok írójának a hatvankilences prágai őszről: „Azt a döntetlent ajándékba kaptuk! Az önök kapitánya – fogalmam sincs, miért – lehívta a nagyszerű Mészölyt, ezzel megbomlott a magyarok védelme, és egyenlíteni tudtunk. Pedig hatvan perc után úgy hittük, elbúcsúztunk a vb-től. Marseille-t megelőzően viszont biztosak voltunk benne: ha odahaza 1:3-ról sem kaptunk ki, akkor a pótselejtezőn csak győzhetünk. A franciaországi meccset Prágában veszítették el a magyarok.”

Na igen, Marseille…

A magyar futballhistória legszomorúbb mérkőzéseinek egyikét kilenc ország televíziója közvetítette – két keleti ország pótselejtezőjén ez akkoriban nagy szám volt, még akkor is, ha mindkét fél a labdarúgás hagyományos nagyjai közé tartozott, egyaránt kétszer vívott világbajnoki döntőt –, és a Velodrome lelátóján olyan híres kapitányok foglaltak helyet, mint az angol Alf Ramsey, a brazil Joao Saldanha, a nyugatnémet Helmut Schön, az olasz Ferruccio Valcareggi. Sajnos Adamec ráérzett, mi következik az elpackázott lehetőségek után, és a csehszlovákok úgy nyertek 4:1-re, hogy a „jövendőmondó” csavarta be szabadrúgásból a harmadikat, majd 4:0-nál, közvetlenül a lefújás előtt Kocsis Lajos tizenegyesből szépített.

A vb-n Adamec a csehszlovákok minden meccsén játszott, de – mivel csapata az immár Mario Zagallo szakvezető irányította braziloktól 4:1-re, a románoktól 2:1-re, míg az angoloktól 1:0-ra kikapott – a hazaérkezés után, a prágai repülőtéren összeverekedett egy kritikus újságíróval. Két hónapra eltiltották; nem először, nem is utoljára. Már 1967-ben balhéja támadt abból, hogy nem volt hajlandó felülni a repülőgépre, és nélküle a csehszlovák csapat csak 0:0-t ért el a törökök ellen Ankarában az Eb-selejtezőn. E pontvesztés döntött a kvalifikációs csoportelsőségről a spanyolok javára, így a csatárra erősen nehezteltek a kiesés miatt, mert Adamec addig elviselte a légi utakat. Már 1962-ben részt vett a világbajnokságon, azt a Mundialt pedig Chilében rendezték. S tudjuk jól, hogy Rancaguában csehszlovák–magyar-negyeddöntő zajlott. Ezen Adamec – a csehszlovák keret legfiatalabb (húszéves) tagja – nem játszott, de ekképpen emlékezett a kispadról végignézett találkozóra: „Az egész mérkőzésen egyetlen akciót vezettünk, azzal nyertünk 1:0-ra.” Majd a braziloktól a döntőben elszenvedett 1:3-ról így beszélt: „Azt a vereséget úgy könyveltük el, hogy az aranyéremért vívott mérkőzésig minden szerencsetartalékunkat kimerítettük.”

Hetvenhárom novemberében meg azt mondta otthon Vladimir Zaludról, a Teplice játékosáról: „Kiterítettük.” Ellenfelét ökölvívókat megszégyenítő horoggal ütötte ki, emiatt öt hónapra eltiltották. Igen ám, de klubcsapata, a Spartak Trnava bejutott a BEK negyeddöntőjébe. A nagyszombati együttes járt már az első számú európai klubtorna elődöntőjében is (1969-ben), sőt a Cruyff-, Suurbier-, Vaszovics-, Hulshoff-, Swart-, Keizer-féle Ajax ellen a 3:0-s amszterdami vereség után otthon a negyvenkilencedik percben 2:0-ra vezetett, de „egyenlíteni” már nem tudott. A hetvennégyes negyeddöntőben az Újpest várt a Trnavára. Adamec büntetését a nemzetközi mérkőzések tekintetében felfüggesztették, ám a lilák jutottak tovább, igaz, óriási szerencsével. Az első meccsen, 1:0-s Spartak-vezetésnél, Fekete László az ellenfél tizenhatosán belül elbuktatta Vojtech Varadint, aki megfogta a labdát, abban a hiszemben, hogy David Smith játékvezető szabadrúgást ítél. A mérkőzés angol bírája azonban tizenegyest adott a „hands” miatt, így zárult a meccs 1:1-gyel. Majd a Megyeri úti visszavágón, amelyen Adamec szerzett vezetést, Dusan Kabát, a védekező balszélső kirúgta a labdát a kapuvonalról, de Paul Schiller osztrák játékvezető gólt ítélt. Megint 1:1-gyel fejeződött be a találkozó, a ráadást követő tizenegyespárbaj végén pedig az egyik kapus (Dusan Keketi) lövését a másik (Szentmihályi Antal) kivédte. Adamecet olyannyira megviselte a peches kiesés, hogy rövidesen újabb három hónapra eltiltották, mert a Zilina elleni bajnoki meccsen (0:2) Miroslav Kral arcába fejelt.

A sok kihagyás ellenére 1976-ban pályafutása ezredik gólját szerezte a Jednota Trencin elleni első osztályú mérkőzésen (3:0), ám a kerek szám valósága ellenőrizhetetlen, mert a hatalmas mennyiségbe a kölyökmeccsek, talán még az utcák-terek-partik „dugóit” is beszámították. Ami az élvonalat illeti, Adamec (170) minden idők harmadik legjobb csehszlovák gólszerzője Josef Bican (218) és Ladislav Vicek (214) mögött, míg a válogatottban 44 mérkőzésen 14 gólt ért el. Négyszer volt csehszlovák gólkirály (1967-ben, 1968-ban, 1971-ben és 1975-ben), hétszer bajnok (kétszer a Dukla Prágával, ötször a Spartak Trnavával), és a huszadik század második legjobb szlovák labdarúgójának választották az 1962-ben szintén vb-ezüstérmes Jan Popluhar mögött. Három évig – 1999-től – Szlovákia szövetségi kapitányaként is tisztelték, miközben az ötórás repülőutat végigimádkozta Bakuig, az Azerbajdzsán válogatottjával vívott Eb-selejtező (0-1) előtt.

A kapusok ugyanígy fohászkodtak, ha feléjük közelített.