Terápia arccal és névvel

Hogyan reagál egy felnőtt az erőszakra? Mario Erdheim szerint vagy elszökik, vagy harcba száll vele. Esetleg meghajtja magát az agresszor előtt, de magában bosszút forral, vagy csak színleg engedelmeskedik, miközben a mélyben szabotál. És persze lehetséges az is, hogy aláveti magát a hatalomnak, azonosul vele. Erdheim 1984-ben írt gondolatait tíz éve, egy Berlinben tartott előadásán idézte föl a német pszichoterapeuta, Annette Simon, aki egy sokkoló anyagról, a saját Stasi-aktájának tartalmáról és annak terápiás mélységű értelmezéséről értekezett.

„Hatalmas ellenállást kellett legyűrnöm, mikor elkezdtem a témához közelíteni. Kit érdekel már ez az egész? (…) Hallgattam a saját gondolataimat, kérdéseimet, és rádöbbentem, hogy a legtipikusabb módon fogalmazom meg ellenérzésemet egy traumatikus élmény feldolgozásával szemben” – így kezdte beszámolóját Simon, aki azóta könyvet is írt e témáról. Pácienseinek negyede ugyanis közvetett vagy közvetlen módon áldozata volt a Stasinak. Életüket végigkísérte az a tudat, hogy megsértették a privát szférájukat, a családjuk legféltettebb intimitását, miközben ők tehetetlenek voltak a hatalom kiszámíthatatlan beavatkozásaival szemben. Ám ez a fájdalom nem törhetett ki, mert annak túl nagy lett volna az ára – így hát el kellett fojtani.

Az elfojtás – ahogy Mario Erdheim írta – csak úgy megy, ha az áldozat alkalmazkodik az elkövetőhöz, vagy egyenesen azonosul vele. Paul Parin svájci pszichoanalitikus szerint ez egyfajta mechanizmus, amely tudattalanul, automatikusan ösztönzi az embert arra, hogy illeszkedjen be a társadalomba, fogadja el annak szabályait és működését, még akkor is, ha ez a működés rombolja a saját személyiségét. Az áldozat ilyenkor nemcsak a vágyait, fantáziáit fojtja el, hanem a valódi külvilág észlelését is. A diktatúrában élt élet erőszakos mozzanatainak észlelését, az egyre fokozódó állami kontrollt, az ettől való félelmet és az emberben ébredő dühöt ezzel az alkalmazkodási mechanizmussal semlegesítik mindazok, akik nem menekülnek el, nem szállnak szembe.

Előfordulhat persze – miként a keletnémetek esetében –, hogy az automatikus alkalmazkodás kényszere eltűnik. Ilyenkor az ember lehetőséget kap arra, hogy újrarendezze önmagát, fölépítse szociális kapcsolatait – mondja Palin, hozzátéve: ahhoz, hogy valaki visszanyerje az autonómiáját, le kell számolnia a korábbi azonosulásával, ennek minden következményével együtt. A keletnémetek a békés újraegyesítés idején szemétre vetették az egyéni alkalmazkodási mechanizmust – ragaszkodtak hozzá, hogy szétverjék a Stasit és visszakapják a saját életük feletti rendelkezés jogát.

Annette Simon azt mondja, megterhelő tudás rádöbbenni, kik és mit jelentettek róla. Ezek az információk traumatizálnak – a legtöbb érintettnek a saját tapasztalásába és ítéleteibe vetett bizalma inog meg. Mi a valóság? Amit az ember átélt, vagy az, amit az aktákban olvas önmagáról? Szinte senki nem ússza meg ezt a zavartságot, a feltámadó gyanakvás időszakát, ami nagyon könnyen csúszhat paranoiába – állítja Simon. Ahhoz, hogy egy társadalom ezt felvállalja és túlélje, nem csak erő és elszántság, hanem professzionális intézményrendszer is kell.

Vera Kattermann Dél-Afrikában tanulmányozta a kollektív történelemfeldolgozást. Arra jött rá, hogy a „nemzeti terápiában”, vagyis az apartheidrendszer felbomlása utáni időszakból való kilábalásban kulcsszerepet játszott, hogy az elkövetők arccal és névvel vállalták mindazt, amit elkövettek. Az áldozatok – állítja – így könnyebben dolgozták fel a múltat, és ez a valós felelősségvállalás olyan mély árkokat temetett be, ami nélkül az ország képtelen lett volna talpra állni.

Ám ha a „tudattalan” valahol tovább működik és irányít, az nyomot hagy a társadalom minden reakcióján. A valódi tudás helyett a mítoszok fognak uralkodni, ami ugyan jelenthet egyfajta megkönnyebbülést, ám akár egy új elnyomás előfutárává is válhat. n