Törvénybe foglalt antiszemitizmus

A zsidók 1840-től beköltözhettek a városokba, az 1867-es emancipációs törvénnyel polgári és politikai egyenjogúságot kaptak, iskoláztatták a lányaikat, a fiaikat, s az orvosok, ügyvédek, mérnökök, újságírók körében megnőtt a részarányuk. Talán ez erősítette fel a hazai keresztény középosztály antiszemitizmusát, s vezetett a numerus clausus elfogadásához?

Ez egy hosszú folyamat volt. Az asszimilációt ellenző korai antiszemitizmus már az 1870-es évek táján megjelent, de a hivatalos politika a befogadás, a jogegyenlőség hagyományát teremtette meg. Az első világháborúban olyan újabb érvek hangoztak el a zsidókkal szemben az antiszemiták részéről, hogy nem veszik ki részüket a háborúból, csak meggazdagodnak rajta, és nem elég, hogy a dualizmus alatt tömegesen érkeztek az országba, most is túlságosan sok menekült vándorol be. Ez utóbbi érvet az egyébként antiszemita Kovács Alajos (aki a KSH elnöke volt az 1920–30-as években) kutatásai cáfolták. Kimutatta, hogy komolyabb zsidó bevándorlás a 19. század első felében történt, és a 19. század második felében már csak egy belső átrendeződés, a városokba település folyamata zajlott le, köszönhetően az ön által említett 1840-es törvénynek. Mindenesetre tény, hogy a zsidó családokban elvárás volt mind a fiúk, mind a lányok taníttatása, és a dualizmus alatt hirtelen megnőtt a százalékos arányuk az értelmiségi foglalkozásokban. Ez is erősítette az antiszemita érzelmeket.

Az első világháború alatt a leghangosabban Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, később országgyűlési képviselő tette szóvá, hogy Magyarországon túlsúlyba került a zsidó értelmiség, korlátozni kellene a szerepüket.

Valóban, már 1918-ban, a forradalmak előtt is újra és újra kifejtette a zsidóság korlátozásának szükségességéről vallott nézeteit. 1918 szeptemberében arról beszélt, hogy meg kell akadályozni Magyarország elzsidósodását, ezt aztán 1919–20-ban, a két forradalom után azzal egészítette ki, hogy a „kommunizmust a zsidók csinálták”, és a forradalmat szellemi vérbajnak nevezte, amit a zsidóság hozott a nemzetre. Ezek a hangok egyre jobban felerősödtek. Teleki Pál úgy fogalmazott, hogy a „keresztény társadalom érdekeinek intézményes megvédésére” kell törekedni. Miniszterelnökké válva első beterjesztett törvényjavaslatainak egyike a numerus clausus törvény volt. Ezzel az első világháború utáni Európa első antiszemita törvényét fogadtatta el, és a hivatalos politika szintjére emelte az antiszemitizmust.

Mit tartalmazott maga a törvény?

Mindössze négy paragrafusa volt. Nem vonatkozott valamennyi felsőoktatási intézményre, ezért az első pontban meghatározták azokat, amelyek a törvény hatálya alá tartoznak. Nevesítette a tudományegyetemeket, a műegyetemet, a budapesti egyetem közgazdaság-tudományi karát és a jogakadémiákat. A fogalmazás értelmében „az 1920/21-ik tanév kezdetétől csak oly egyének iratkozhatnak be, kik nemzethűség és erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatóak, és csak olyan számban, amennyinek alapos kiképzések biztosíthatók”. A felvehetők számának megállapítását az illetékes kar javaslata alapján a vallás- és közoktatásügyi miniszter hatáskörébe utalták. A második paragrafus a felsőbb évesek szerzett jogait biztosította, amennyiben a nemzethűség és erkölcsi megbízhatóság kettős követelményének megfeleltek. A leghosszabb vitát a harmadik paragrafus váltotta ki: ez a karok kezébe adta a beiratkozáshoz benyújtott folyamodványok elbírálásának jogát, az engedélyezés kritériumai között arra is figyelemmel kellett lenni, hogy „az ország területén lakó egyes népfajok és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de lehetőleg kitegye annak kilenctized részét”.

Ez a fogalmazás nem utal a zsidóságra.

Valóban sokan érvelnek azzal, hogy a numerus clausus nem is volt antiszemita törvény, mert csak népfajokról és nemzetiségekről beszélt. Megjegyzem, Prohászka fejében megfordult, hogy talán a népfajok és nemzetiségek helyett zsidókról és keresztényekről kellene szólni. De ha megnézzük a végrehajtási utasítás táblázatát, akkor egyértelmű a valódi szándék. A nemzetiségeket anyanyelv szerint sorolják fel, majd utolsóként említik a zsidókat, akik ugyan többségében magyar anyanyelvűnek vallották magukat, mégis a vallás gyakorlóit, az izraelitákat külön nemzetiségbe sorolták. Ez egyértelműen nyílt zsidókvóta. A felvétel elbírálását ezzel az „ajánlással” adták az egyetemi karok professzorainak kezébe, akik eldönthették, hogy vallási vagy faji alapon veszik-e fel a leendő hallgatókat. Az egyetemek jelentős részében, különösen a fővárosban, a faji kvótát alkalmazták. A nemzetgyűlési vitában és a törvény indoklásában, de később is, amikor emiatt a Népszövetség részéről támadások érték a kormányt, olyan szociálpolitikai magyarázattal hozakodtak elő, hogy értelmiségi túlkínálat van, feltorlódtak évfolyamok, sok a menekült diák, és így tovább.

A jegyzőkönyvek szerint már 1920 nyarán tárgyalta a Teleki-kormány a javaslatot, de csak szeptemberben fogadták el. Köze volt ennek a trianoni tárgyalásokhoz?

A kormány döntött úgy, hogy a törvényt csak a trianoni békeszerződés megkötése után terjeszti Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter a nemzetgyűlés elé, s akkor még hiányzott belőle a „legkeményebb” 3. paragrafus 3. bekezdése. Azt Prohászka Ottokár és Bernolák Nándor javaslatára emelték be, és abban már szerepelt a nemzetiségi és faji arányszámok nyílt szabályozása is. Telekiék sajátos hozzáállását mutatja, hogy a törvény szavazásakor érdekes módon csaknem valamennyi kormánytagnak „halaszthatatlan dolga” akadt, nem tudtak részt venni. A tizenkét tagú kormányból mindössze hárman voltak jelen, közülük is csak egy szavazott igennel. Haller, aki korábban olyanokat mondott, hogy végre „magyar ruhát kell szabni a magyar nemzetre”, nemmel voksolt. A nemzetgyűlés 208 tagjából mindössze 64 volt jelen, közülük a név szerinti szavazásnál ötvenheten szavaztak mellette és heten ellene.

Elérte a célját a törvény? Csökkent a zsidó diákok túlsúlya ezeken a szakokon?

A világháború után Európa más országaiban is feltorlódtak évfolyamok az egyetemeken, és – mondhatnám – volt igény antiszemita törvényekre. A kormányok mégsem ezt az utat választották. Több helyen inkább nyári szemeszterekkel oldották meg az átmeneti problémát. A magyar törvényhozók, amikor a túljelentkezésre és a zsidók felülreprezentált voltára hivatkoztak, megfeledkeztek arról, hogy a menekülő lakossággal együtt két egyetem is a trianoni határok közé „menekült”. A kolozsvári egyetem Szegedre költözött, a pozsonyi pedig Pécsre, így a hazai egyetemek száma és az oktatás kapacitása megmaradt. Egy másik érv volt, hogy a korlátozással meg akarják akadályozni az úgynevezett szellemi proletariátus keletkezését, de felteszem a kérdést: miért csak a zsidókat korlátozták? A helyzet értékeléséhez figyelembe kell venni azt is, hogy a zsidók jelentős százalékban a városokban éltek, és a városlakók körében jellemzően magasabb volt a gyermekek iskoláztatási szándéka. Budapesten a lakosság egynegyede volt izraelita vallású, a fővárosi egyetemeken a diákok 25-28 százalékát alkották zsidók gyerekei. Ugye, így már nem olyan nagy a „felülreprezentáltság”? De a kérdésére válaszolva: az első évesek körében a törvény végrehajtási utasításában meghatározott 6 százalék körüli volt a felvett zsidó hallgatók aránya, és az összes évfolyamon is csak néhány százalékkal haladta meg ezt az arányt.

Betöltötték a helyüket a keresztény középosztályból jelentkező hallgatók?

Hamarosan kiderült, hogy a törvény ellenére sem nőtt lényegesen a keresztény középosztálybeli családokból jelentkező diákok száma. Amikor például a pécsi egyetemen számon kérték, hogy nem tartják be a törvényesen előírt arányokat, a rektor azt válaszolta: ha betartanák, be kellene zárni az egyetemet, mert nem lenne elegendő hallgatójuk.

Ennek tudható be, hogy 1928-ban aztán enyhítettek a törvényi előírások szigorán?

A Népszövetség követelte a Bethlen-kormánytól, hogy töröljék el a 3. paragrafus kifogásolt szövegét, amely a bírálatok szerint nem volt összhangban a trianoni kisebbségvédelmi előírásokkal. Az ominózus bekezdést eltörölték ugyan, de valójában módosításról volt szó, mert helyette foglalkozási kvótát vezettek be, amely a szülők foglalkozásához kötötte a felvehető jelentkezők körét. Kimondták, hogy figyelemmel kell lenni a hadiárvák és a harctéri szolgálatot teljesítők, a közalkalmazottak gyerekeire. A mezőgazdasághoz, iparhoz, kereskedelemhez, szabadfoglalkozáshoz tartozók gyerekei bizonyos arányban kaptak felvételi lehetőséget a főiskolákra. A törvény 1928-as módosítása után felerősödtek a numerus clausus elfogadása előtt zsidókat verő Turul Szövetség antiszemita tüntetései, de ennek ellenére 1928–33 között valamelyest emelkedett a zsidó hallgatók száma. Aztán 1934-ben Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter jelentette be a minisztertanácsban, hogy a következő évtől „be fogják tartani az egyetemeken a zsidó arányszámot”. El is kezdődött ez a folyamat, de hivatalosan csak 1939-ben, az úgynevezett második zsidótörvénnyel lépett életbe ismét a 6 százalékos korlátozás. Immáron lényegesen szigorúbban, ugyanis már a felmenők származása alapján szigorították az egyetemre felvehetők számát.

Nem lát ebben némi hasonlóságot a Rákosi- és Kádár-rendszerben alkalmazott felvételi szempontokhoz?

Ezzel a törvénnyel alapozták meg Magyarországon, hogy egy csoportot, egy közösséget kollektíven büntetnek. A numerus clausus az izraelitákat/zsidókat hozta hátrányos helyzetbe, ezzel a kirekesztés hagyományát teremtette meg. 1945 után a németeket telepítették ki, aztán a kulákok, a „deklasszált elemek”, az értelmiségi családokból érkezők kerültek hátrányos helyzetbe. / Somfai Péter