Napszemüveg

Az iskola előtti füves réten lett a fiam iskolás. Itt ünnepeltük őket, majd a szülők kétsoros élőláncot alkottak, és a gyerekek ezen a folyosón vonultak be az épületbe libasorban.

Már hazafelé indultunk, amikor a távolból zenét hallottunk. A rét másik végében felállított piros cirkuszi sátorban épp koncertet adott egy zenekar. Mozgássérült fiúk és kislányok ültek a nézőtéren, de voltak épek is, sötétebb és világosabb bőrűek, a legfiatalabbak talán nyolcévesek lehettek, a legidősebbek már a tizennyolchoz közelítettek. Felnőtt viszont alig volt velük, állapítottam meg, miközben egy kerekesszékes fiú mellett álltam meg.

– Iskolai ünnepség? – kérdeztem tőle, de ő ferdén tartott fejével nemet intett.

– Az otthonunk évnyitója – nevetett rám, majd ismét a színpad felé fordult. Az énekesnő a Most múlik pontosan kezdetű dalt énekelte.

A kisebb gyerekek tátott szájjal nézték a koncertet. Őszinte csodálat ült az arcukon, a nagyobbak viszont fakó, kifejezéstelen tekintettel bámultak maguk elé, testben jelen voltak, mert ott kellett lenniük, de pontosan tudták, ez az egész nem gyógyír semmire.

Egyszer csak két feltűnően csinos lányt vettem észre a hátsóbb sorokban. Tizenhat-tizenhét évesek lehettek. Hosszú, fekete hajuk volt, az egyik erősebb testalkatú, a másik olyan vékony, mint egy madár, a szemük kihúzva, mint Kleopátrának, mindketten divatos tornacipőt, csőfarmert viseltek, a pólójuk mélyen dekoltált volt. Keresztbe tett lábbal, unott arckifejezéssel ültek, néha megvizsgálták gondosan preparált körmüket, majd a telefonjukkal játszani kezdtek. Ha az utcán látom őket, fel sem merült volna bennem, nincs rendes otthonuk, nincsenek szüleik, akik gondoskodnának róluk, akik éreztetnék velük, hogy a létezésük számukra a világon mindennél értékesebb, hogy aztán a gyerekek is el tudják hinni, ebből táplálkozhassanak a legnehezebb pillanatokban, és ne az járjon folyton a tudatuk mélyén, hogy ezt az életet ők nem érdemlik, valójában nem is szabadna élniük, hisz nem akarta őket senki. Világos volt hát, miről szól a feltűnő külső, a lányok egyetlen tulajdona.

Míg rajtuk merengtem, váratlanul egy alacsony, tizennégy év körüli fiú lépett a sátorba. Baseballsapka, póló és bő gatya volt rajta, a szemét napszemüveg takarta. A zene ritmusára egyre előrébb sétált a sorok között, széles mozdulatokkal hadonászott, túlzott magabiztosság és jókedv áradt róla. A két lány a fiút figyelte, csakúgy, mint mindenki más, ő volt a rocksztár az ócska tréningruhát viselő, szedett-vedett gyerekseregben. A srác talán a show része, fordult meg egy pillanatra a fejemben, de ő továbbra is a széksorok között járkálva koldult magának rajongókat.

Egyszer csak egy tíz év körüli, pocakos kisfiú állt meg a rocksztár előtt.

– Ez az enyém – mondta nyafogva, és a másiknak az orrán lévő napszemüvegre mutatott.

– Na, tűnés – intett a másik a fejével, és arrébb ment, hogy a kisgyerek ne takarja ki a hódoló tekinteteket, majd lopva a két csinos lány felé nézett.

De a kicsi tovább erősködött.

– Add vissza! Ezt Marika nénitől kaptam.

A rocksztár kelletlenül pillantott rá, miközben a táncot tovább folytatta.

– Jól van, várj már – mondta, és már épp nyúlt volna a napszemüvegért, amikor megjelent mellettük egy tanárnő, valószínűleg épp Marika néni.

– Nem hallottad, amit Jancsika kért? – kérdezte, és lekapta a szemüveget a fiúról.

Mintha meztelenre vetkőztették volna, a srác magabiztossága a napszemüveggel együtt egy pillanat alatt vált semmivé.

– Tanárnő, én nem tehetek róla, esküszöm. Én ott találtam az étterem asztalán, honnan tudhattam volna?

– Nem kell a duma – morogta a tanárnő, mint egy acsarkodó kutya.

– Tényleg adta volna vissza – védte a fiút Jancsika is.

Marika néni még vicsorgott egy darabig, mint aki nem tudja eldönteni, kell-e még marnia ahhoz, hogy meghunyászkodjon ez a kölyök, ez az istenverése, aki csak azért született erre a világra, hogy őt, Marikát nap mint nap kikészítse. De ezúttal lenyelte a mérgét, és visszasompolygott a kolléganői mellé.

Jancsika felvette a szemüvegét, és kisétált a sátor mögötti asztalokhoz, ahol katonák ácsorogtak. Lövészetet tanítottak a gyerekeknek. A koncerten kívül ez volt az egyetlen program az otthon lakói számára. Jancsika kezében hamarosan egy igazi puska virított, amelyet játékból a nézőtér felé fordított egy pillanatra.

A rocksztár ekkorra elcsendesedett. Már nem táncolt a zenére, nem mutogatott a kezével, a dalt sem énekelte, csak görnyedt háttal ácsorgott, elnézett abba az irányba, ahol a két szép lány ült. De ők ekkor már két magasabb és izmosabb baseballsapkás fiúval beszélgettek a sátor előtt. A srácok rágyújtottak, megkínálták a lányokat is, majd nevetgélve indultak el együtt a közeli kiserdő felé.

A fiú az egyik lábáról a másikra nehezedett. Már nem törődött vele senki, ő pedig jobb híján helyet keresett magának, és végül két mozgássérült, nyolc év körüli kislány mellé ült le a színpadtól jó messze, és lassan beleveszett ebbe az arctalan, szomorú és hontalan gyerektömegbe. / Hidas Judit