Ördögi kör

Kezdem beadni a derekam. Nem is olyan régen még kuncogtam magamban, amikor külföldön élő lányom a lelkemre kötötte, melyik boltba mehetek be megvenni az ebédhez kiszemelt húst, zöldséget, és melyiket kerüljem. Mert az előbbiben a tulajdonos még arra is ügyel, hogy például a kávékínálatába csak olyan márka kerülhessen, amelynek tanúsítványa van arról, hogy a szüreteléshez nem vettek igénybe gyermekmunkát, a másiknál viszont csak az ár számít. Ha valahol olcsóbban vásárolnak a beszerzői, akár a világ másik feléről is vállalják a szállítást, azzal pedig ártanak a környezetnek.

Ahogyan egyre cudarabbra fordul a világ éghajlata, kezdem belátni, ha mielőbb „nem töröljük meg a lábunkat”, olyan piszkos nyomot hagyunk hátra az utánunk következő nemzedéknek, amilyet jó szívvel aligha kívánhatunk nekik. Hogy nem lesz elég ivóvíz, élelmiszer az egyre jobban terjedő sivatagosodás miatt? Hamarosan nemcsak milliók, hanem akár milliárdok is földönfutóvá válhatnának, ha egyáltalán lenne a földkerekségnek olyan pontja, amely felé érdemes volna futniuk a szomjúság és az éhhalál elöl. Ezek lassan olyan közhelyek, amelyeknek a valóságtartalmát csak az amerikai elnökhöz hasonlóan gondolkodó, beszűkült tudatú emberek nem mérték még fel. Ahogyan azt sem, hogy az általuk humbugnak tartott klímakatasztrófa már napjaink velejárója: a világ egyik felén megfékezhetetlen tüzek pusztítanak a soha nem tapasztalt kánikula meg a csapadékhiány miatt, a másikon özönvizekkel harcolnak, sokszor kilátástalanul.

Kis pont vagyunk ezen a hatalmas terepasztalon, mondhatnánk, de talán ennél több múlik rajtunk. Sokan már végletekben gondolkodnak: nem ülnek repülőgépre, mert minden járat égésterméke egy-egy szög a környezet koporsójába, és nem esznek marhahúst sem, mert az állatok kibocsátott „égésterméke” legalább olyan káros. Persze azért felszállnak majd a repülőgépek, a marhacsordákat sem számolják fel a gazdák, legfeljebb kevesebb állatot nevelnek, ha kisebb lesz a hús iránti kereslet. Nem gondolom, hogy most egyszerre vissza lehet fordítani a világ kerekét, de az emberiség fogyasztásának ütemét talán lehet mérsékelni.

Senki nem kívánta a világ népességének a COVID–19-járvány tombolását, de a tavaszi első ijedtség azért rávilágított valami fontosra: miközben az emberek begubóztak a házaikba, megjelentek a halak olyan folyókban, tengeri lagúnákban, ahol már emberemlékezet óta nem látták őket, a világűrből készült fotókról pedig eltűntek a városokat beburkoló szmogtakarók. Aztán újraindult az élet, és kezdtünk visszatérni oda, ahová nem kellene. A gazdasági elemzők megint elővették a kalkulátoraikat, és azt mérlegelik, mikor éri majd el megint az ipari termelés a korábbi szintet, újra a GDP szüntelen növekedését hajszolja a politikai narratíva ahelyett, hogy azt számolgatnák, hogyan lehetne méltányosan visszafogni az emberiség életkörülményeit, hozzáigazítani a fejlődési terveket a Föld igényeihez. Hogyan lehetne az energiatermelésben még hatékonyabban munkára fogni a szelet és a napfényt, fejleszteni, gyorsabbá tenni a vasúti közlekedést, ami ma már nem ördögtől való gondolat, mert szerte a világban a repülőgépekéhez hasonló tempóra képes szerelvények robognak.

Csak szándék kérdése, és mi magunk is visszafoghatjuk a környezeti lábnyomunkat. Ma már nem kell feltétlenül környezetszennyező módon gyártott, soha le nem bomló műanyagból készült cipőben villogni, s megkövetelhetjük a termelőktől a gyártásnál alkalmazott tisztességes munkakörülményeket is. A ruhánkat is lehet természetbarát alapanyagból szőni, vagy éppen újrahasznosított kelméből, netán festetlen pamutból. Egyre többen gyártanak akár még farmert is természetbarát technológiával, amelyet – ha megkopott, elszakadt – újra fel lehet dolgozni. A boltban sem feltétlenül műanyag tasakokba kell tenni a vásárolt zöldséget, gyümölcsöt, a kenyér is kerülhet papírstaniclibe.

Nem kell a szemétbe hajítani a lemerült elemeket, még akkor sem, ha nincs minden sarkon veszélyes hulladékok tárolója. Magam is tapasztalom, hogy kevés a mesterember, de egy elromlott, pár filléres alkatrész miatt kár kidobni az egész készüléket, persze ha akad, aki értőn megjavítja. Valamint ha a gyártó eleve nem úgy tervezné meg a portékáit, hogy roncsolás nélkül ne lehessen belenyúlni, s egy rövidke, talán eleve „beépített” élettartam után cserélni kelljen az egészet.

Ehhez persze vissza kellene fogni a termelést, veszélybe kerülne sok ember munkája, emiatt háborognánk, talán még fel is lázadnánk. Jönnének a politikusok, és a lázongást csillapítandó, termelést ösztönző intézkedéseket hoznának, felpörögne mindenütt a GDP, és koszos csizmánk megint jókora nyomott hagyna utánunk… / Somfai Péter