Kudarc Madridban

A párizsi klímaegyezmény szerint minden országnak konkrét intézkedési tervvel, kötelező vállalásokkal kell 2020-ban előállnia, hogy a Föld átlaghőmérséklete ne nőjön többel, mint 2 Celsius-fok. Ezt alapozta volna meg Madrid, ám 13 napos ádáz vita után pontos forgatókönyvek helyett csupán semmire sem kötelező általános megfogalmazások születtek, miközben az adatok egyértelműen bizonyítják: a párizsi megállapodásokat az országok nem teljesítik. A jelenlegi vállalások szintjén a hőmérséklet-növekedés 3,2 fokos lesz – ennek minden drámai következményével.

Greta Thunberg, az ikonikus alakká vált 16 éves svéd környezetaktivista pont az ilyen szócséplő konferenciákra utalt, amikor felszólalásában azt nevezte a legnagyobb veszélynek, ha a politikusok és gazdasági vezetők csak eljátsszák, hogy reális lépéseket tesznek, miközben a valóságban csupán könyvelési trükköket és kreatív PR-akciókat folytatnak, miközben a társadalmi nyomás érezhetően nő. A korábban apolitikus nyugati fiatalok tömeges és rendkívül aktív fellépése elvben új viszonyokat teremtett.

Egyelőre azonban a politikusok a hazai napi politika igényei szerint játszanak. A szegény fejlődő országok klímaigazságosságot követelnek, többségük ugyanis nemzetközi segítség nélkül képtelen egyedül szembenézni az éghajlatváltozás már most meglévő hatásaival. A Nemzetközi Környezet- és Fejlődésintézet számításai szerint például Banglades parasztjai évi több mint kétmilliárd dollárt veszítenek a rendkívüli időjárás miatt. Afrikában 33 millió embert fenyeget éhínség, több kis szigetország, például a Marshall-szigetek pedig egyenesen az eltűnés rémével néz szembe, ahogy megállíthatatlanul emelkedik a világtengerek szintje.

Ezek az alig iparosodott országok úgy érzik, hogy mások bűneiért szenvednek. A klímaváltozás igazi kiváltó oka szerintük a gazdag társadalmak hatalmas luxusfogyasztása. A történelmi statisztika ezt alátámasztja. Az emberiség által termelt klímagázok 25 százalékát az Egyesült Államok, 22 százalékát az Európai Unió országai bocsátották a légkörbe. Igaz, az európaiak javítottak, ma már csak a folyó szén-dioxid-szennyezés 10 százalékáért felelősek. Jogos követelés tehát, hogy a szegények klímaváltozásból fakadó veszteségeit a gazdagok egyenlítsék ki.

Erre elvben már létezik is egy mechanizmus: a WIM (Warsaw International Mechanism), amely a már bekövetkezett éghajlati károk kompenzálására lenne hivatott. De a módszerről még nagy vita folyik. Három megoldás lehetséges: működjön egyfajta biztosításként, fizessenek a nemzetközi segélyszervezetek, illetve legyenek kötelező kompenzációs mechanizmusok. Az elsőre pont a szegényeknek nincs pénzük, a második bizonytalan és alulfinanszírozott. Tehát a gyakorlatban mégis azoknak kellene fizetniük, akik korábban a környezetre oly káros módon gazdagodtak meg. A németek ezt megértették, és Madridban bejelentették: 500 millió eurót adnak erre a célra. Ez példaértékű, de csepp a tengerben.

A legnagyobb érintett ország, az Egyesült Államok vezetője mindenesetre távollétével tüntetett. Ami nem meglepő, hiszen Donald Trump elnök a párizsi egyezményből is kiléptette országát. Az amerikaiak obstrukciós politikájának dermesztő hatását az ellenzéki demokraták szimbolikus aktusai sem tudták ellensúlyozni. Nancy Pelosi képviselőházi elnök ugyan nagy delegáció élén, demonstratívan eljött a konferencia megnyitójára, de ettől persze az amerikai hivatalos álláspont nem változott. Szakértők ennek ellenére úgy vélik, hogy bár a múltbeli felelősség felhánytorgatása nem teljesen indokolatlan, az kifejezetten káros, ha a hátrafelé tekintést egyes országok arra használják fel, hogy erre hivatkozva ne tegyenek semmit.

Itt lépnek a képbe az „új undokok”: India, Kína, Brazília, illetve Szaúd-Arábia. Ezek az országok nagy és egyre növekvő klímaszerepük ellenére inkább fékezően hatnak. India például teljesen skizofrénnek tűnik, hiszen a klímaváltozástól leginkább veszélyeztetett országok közé tartozik, de makacsul vonakodik bármilyen vállalást tenni.

A konferencia egyik legfontosabb célját, a karbonkibocsátási kvóták globális piacának kialakítását azonban elsősorban Brazília és Ausztrália fúrta meg. A párizsi egyezmény kidolgozatlan 6. pontjáról van szó, amelynek lényege, hogy át lehet ruházni a kibocsátási jogokat a vállalatok és főként országok között, a szén-dioxid-kereskedelemmel külföldi akciókat is lehet finanszírozni. Például egy gazdag EU-ország naperőművet finanszíroz Afrikában, és az ezzel járó szén-dioxid-kibocsátás-megtakarítást saját szennyező kontóján számolja el. Aminek az a szépsége, hogy egy ilyen beruházás külföldön olcsóbb, mint otthon.

Ehhez azonban meg kell állapodni, ki mekkora kvótát kap és hogy milyen áron piacképesek ezek a jogok. És persze a szabályt úgy kell kalibrálni, hogy a rendszer bevezetése valódi csökkentést hozzon. Mindehhez kellene egy központi szervezet is, amelyik igazolja a tényleges megtakarításokat. A kibocsátási jogok ugyanis a vállalásokon felüli teljesítményt díjaznák. A karbonkibocsátási piac már létezik néhány régióban, például az EU-ban, bár a rendszer csak mostanára vált igazán működőképessé: korábban előfordult, hogy a jogok ára a nulla felé közelített, most 25 euró tonnánként.

Brazília és Ausztrália azonban észszerű kompromisszumok helyett kreatív könyveléssel próbálkozott: régebbi időszakból megmaradt kibocsátási kvótát szeretett volna hatalmas mennyiségben átvinni az új szén-dioxid-piacra. Sőt Jair Bolsonaro brazil elnök emberei azt akarták, hogy a külföldön egyszer már eladott jóváírásokat a saját klímamérlegükben is vegyék figyelembe. Ez a trükkös kettős könyvelés további hatalmas kibocsátást tenne hirtelen törvényessé.

A régi jogok, amelyeket Brazília és India jó pénzért el akar adni, azt jelenti, hogy 2020 végéig a múltból megmaradt négymilliárd tonna szén-dioxid-kvótát lehetne piacra dobni. Az EU nagyjából ennyi klímagázt bocsát ki évente. Megoldás nem született, jövőre, a glasgow-i csúcson ismét elővehetik a kérdést – csak addig a Föld megállíthatatlanul tovább melegszik. / Nemes Gábor