Kontroll alatt

Vannak, akik nem bírják elviselni, ha nem nyernek meg minden meccset, ha nem az övék az utolsó szó, állandóan és kérlelhetetlenül kijavítanak másokat, letagadják, ha tévedtek, folyamatosan megítélik környezetüket. Az ilyen embereket kontrollmániásoknak vagyis control freaknek hívjuk.

Mindannyian ismerjük és gyakran fel is ismerjük az ilyen embereket: ők azok, akiknek szükségük van arra, hogy a kezükben legyen a gyeplő, máskülönben úgy érzik, a világ apró darabokra hullik. A kontrollmániás mindig felhívja a figyelmet arra, ha a másik hibázik. Apró részletekbe menően hozakodik elő múltbéli eseményekkel, ha azok az ő igazát hivatottak bizonyítani. Gyakran érvel irracionálisan, de ez nem számít, hiszen minden megnyilvánulása mögött ott rejlik annak biztos tudata, hogy mindig igaza van. Ő a szabályalkotó – és kizárólag az számít szabálynak, amit ő annak fogad el. Saját szabályait keményen számon is kéri másokon. Fölényes és lekezelő, hiszen mindenki másnál logikusabb, intelligensebb, tehetségesebb. Ezért aztán soha nem ismeri el, ha hibázik. A legjelentéktelenebb ügyekben sem. Számára az élet minden pillanata végletes: vagy minden az övé – vagy semmi.

A kontrollmániás ítéletet mond, folyamatosan bírálja azokat, akik másképp gondolkodnak, másképp élnek. Pontosan tudja, hogy a körülötte lévő világnak hogyan kell(ene) működnie, mindenre van válasza és nem szégyelli elmondani. A hozzátartozókat megpróbálja izolálni, hiszen a másik gondolatához is hozzáférést akar. Az izoláció technikája? Előbb az ígéret, hogy ő másoknál mindenből jobbat kínál, majd a választás: ha valaki hozzá tartozik, akkor máshova már tilos – nincs átjárás. A kontrollmániás egyszerű kérdésekkel is ingerelhető. Önmagában az a tény, hogy egy-egy állítása magyarázatra szorul, idegesítő. Ha lehet, kerüli az ilyen helyzeteket.

De mi van, ha egy hozzánk közel álló válik kontrollmániássá? Hátralépünk egyet, és megkérdezzük magunktól, meddig tolerálhatjuk, hogy megfosszon bennünket a legelemibb szabadságunktól? Mérlegeljük, hogy mennyire szeretjük, mennyire bízunk meg benne? Meddig tarthat a megértés? Mikor érjük el a határt, ahonnan magunk is súlyosan sérülhetünk, amikor torzul az önmagunkról alkotott képünk, a személyiségünk, amikor már romlanak a szociális kapcsolataink? Mikortól válunk beteggé?

És mit teszünk, ha rádöbbenünk: a megválasztott hatalom képviselői egészen bizarr állításokat fogalmaznak meg háttérhatalmakról, civilekről, sajtótermékekről? Mit teszünk, ha nagyítóval keresik azt, hol hibázunk? Ha fölényesek, lekezelőek? Ha úgy gondolkodnak: vagy minden az övék – vagy semmi? Hol a határ? Kettőt lépünk hátra? n