Klisék üregében

Van egy – amúgy nem is alaptalan – szokásunk, miszerint ha dán vagy svéd sorozat jön szembe, akkor mindenképpen megelőlegezzük neki a bizalmat, sőt feltételezzük, hogy csak jó lehet. A Napéjegyenlőség azonban jócskán rácáfolt erre.

2021. január 10., 11:38

Szerző:

A Netflix új, hatrészes dán szériája, ha másra nem, arra remekül alkalmas, hogy megmutassa, milyen hibákat lehet elkövetni 2021-ben – oké, a hivatalos premier tavaly december 30-án volt – egy rejtély központú, misztikus sorozatban. Pedig megvallom, ezúttal még nem is volt magasan a léc, újabban engedékenyebb vagyok, hiszen annyi hasonló sorozat jön szembe, hogy ha csak egy fikarcnyi eredetiséget látok valamelyikben, máris hajlandó vagyok végigmenni vele. A Napéjegyenlőség ezt azzal érte el, hogy borzasztóan kíváncsivá tett, tényleg felvonultatja-e az összes létező hibát, egészen a banális végkifejletig. Hát, fel!

Onnan indulunk, hogy az érettségi után nyoma vész egy egész végzős osztálynak, miközben – dán szokás szerint – egy teherautón viszik őket körbe a kisvárosban. Innét 21 évet ugrunk előre, és már az egyik leggyanúsabb eltűnt lány húgát, Astridot követjük, csak hát elég nehéz vele menni. Ez az első, és talán legnagyobb hibája a szériának: egy olyan karakter vezet be minket ebbe az egész rejtélyesdibe, aki inkább idegesítő, mint érdekes. Astrid éjszakai rádiós műsort vezet, és ezenkívül semmi se érdekli, még a saját kislányának tett ígéretét sem tartja be. Olyasvalakivel márpedig nehéz azonosulni, aki minden tekintetben ellenszenves. Astrid alkalmatlan feleségnek, alkalmatlan anyának, és valójában az sem domborul ki igazán, hogy oknyomozó újságírónak olyan nagyon alkalmas volna. Az események gyakran csak szembejönnek vele. Pedig egy betelefonáló hatására megindul, hogy felkutassa, mi is történt a nővérével. Astrid valójában azt képviseli, amibe hosszú távon – mondjuk már a második epizód után – belefullad a sorozat: kizárólag a rejtély megoldása érdekli, és ennek mindent alárendel és feláldoz.

A Napéjegyenlőség hat epizódja kizárólag arra helyezi a hangsúlyt, hogy mi történt a 21 diákkal – hoppá, korábban már szerepelt ez a misztikus szám –, azonban ezt addig és olyan eszközökkel nyújtja-húzza, ahogy nem szégyelli. Nincs ebben ennyi, na! Próbálom nem lelőni a poént – ami inkább dühítő, mint meglepő, mivel amikor odáig jutunk, hogy megértsük, mi is történt 21 éve, akkor egy olyan magyarázattal döfik ki a szemünket, ami úgy érződik, mintha az utolsó pillanatban tákolták volna össze, mindenfajta korábbi építkezés nélkül. Legalábbis arra a grandiózusnak szánt, de valójában csak nevetséges ok-okozati összefüggésre, amire a végén fény derül, nem sok minden utal a játékidő nagy részében. Mondjuk, amire meg az utal, abban sincs sok köszönet – és eredetiség.

Valójában szinte minden motívumot valahonnan máshonnan csippentettek, ami még elnézhető, hiszen nem egy film és sorozat lett pont ezzel népszerű mostanság, viszont azok nem használják, hanem felhasználják ezeket, míg a Napéjegyenlőség csak átveszi. Az eltűnések középpontjában álló mondabeli lény, a már leírva is nevetséges Nyúlember (Lepusman) pedig inkább fitymáló nevetésre, mint rémületre késztet. A nyúlmotívumot pedig olyan erőltetetten tolják az arcunkba epizódról epizódra, hogy csak az nem veszi észre, aki elsötétített képernyővel nézi a szériát.

Az a helyzet, hogy az egész, látszólag gondosan felrajzolt misztikum egy báger nagy blöff, ami önmagában nem volna gond, a probléma az, ahogy tolakodón felfeslik a kamu az amúgy sem túl masszív szövésű történet szövetén. Mivel minden csupán ennek lett alárendelve, nem lazítanak rajta, és végül a kezdeti és folyamatosan fenntartott feszültség önmagát oltja ki. Nincs egyetlen felszabadult pillanat, ahol a néző megpihenhetne, ami után azt érezné, a dráma még erősebben mar. Van viszont hosszan húzódó pogány szertartás egy furcsa szigeten, rémálomszerű látomások ordító közhelyekkel, és azok a nyomorult nyulak mindenütt. Jaj annak, ki bezuhan az üregükbe! / Svébis Bence

(Napéjegyenlőség, 6x45 perc, Netflix)