Jancsó magánhíradója

Volt valami reakció az összegzésére?

Egyetlenegy. Valaki kikérte magának, hogy Csermanek bácsinak neveztem Kádár Jánost. Gyurkó Lászlótól tudtuk az eredeti nevét. Mindig így hívtuk a háta mögött.

Egyszer azt mondta, az ember aggkorban folyton csak anekdotázik. Humorral szépítgeti az emlékeket. Úgy látszik, az aggkor nem a biológiai idő függvénye. Hanem a társadalmié. Valamiféle általános jókedvet keresünk magunk körül.

Ilyen a túlélő magatartás. Csak a szépre emlékezik.

Mulatságosak a mai nosztalgiák. Lapozzuk a régi naptárakat, és ünnepelünk. Mindent. Együtt tartjuk a jubileumokat: húsz éve találta ki, huszonöt esztendeje elvesztette, de aztán zenekart alapított, három évtizede láttuk először, most meg hova lett? Új közösségbe csomózzuk magunkat az évfordulókkal. Megint van Önök kérték, van nosztalgiacsatorna, a múltkor meg azt nyilatkozta valaki, a Nagykörút átadása a régi május 1-jékre emlékeztette. Mi van velünk?

Laikus világban élünk. Mint régen. Csak akkor az úgynevezett szocializmusban. Soha nem beszéltem róla másként. Amikor Itáliába költöztem a hatvanas évek végén, itthon azt írták ki: szocializmust építő hazánk. Tíz év múlva visszajöttem, és már azt olvastam, közben sikerült a nagy átépítés. Szocialista hazává váltunk. Megkérdeztem Aczél Györgytől, ki döntötte el, hogy ez már a szocializmus. Maga mit hülyéskedik velem?, mondta. Maga inkább hallgasson… Illúzió volt, hogy lehet igazságos társadalmat csinálni. Elveszett a naiv cél. Az új laikus cél: csak gazdagodjanak, uraim!, így hangzik.

Pontosítjuk régi érzéseinket – jelentette ki nemrégiben egyik rendező kollégája. Ön is?

Nem. Én azt hittem, az eszme jó, csak a gyakorlatban csorbult ki. Azóta már azt is tudjuk, a francia forradalom három jelszava egyeztethetetlen. A szabadság nem fér meg az egyenlőséggel, az egyenlőség nem rokona a testvériségnek. A hatvanas években többször jártam Amerikában, ahol újbaloldali fiatalokkal, másként gondolkodókkal találkoztam. Elutasították társadalmukat, mondván, hogy igazságtalan. Az amerikai diákmozgalom Európába is átcsapott. Lelkesedtem hatvannyolcért. Az ember azt hitte, változást hoz. Éppen Párizsban jártunk Hernádival 1968 májusában. Jacques Charrier-hoz utaztunk ki, aki szerette volna, hogy együtt filmezzünk. A diáklázadások közepébe keveredtünk. Hiszen benne voltak a fiatal filmesek is. Lelouche-sal rohangáltunk az első vonalban. Összefutottunk Hegedüs Andrással. Furcsán változik a világ – néztünk össze Hernádival.

A prágai tavasz idején forgatta a Fényes szeleket.

Gyurkó László és Csoóri Sándor fogalmazta meg a petíciót, miszerint tiltakozunk a cseh megszállás ellen. Később Aczél rábeszélte őket, ne hozzák nyilvánosságra. Veszprémben épp azt a jelenetet vettük fel, amikor a népi kollégisták megszállják a katolikus diáknegyedet, és betörik az ablakokat. Megállt egy dzsip, fehérre festett kerekekkel. Ez volt a megszállók jele. A sofőr mellől kikászálódott egy kövér tartalékos tiszt, megkérdezte, merre van Pozsony. És az embernek egyszerre mindentől elment a kedve.

Hatvannyolcban meghívták a velencei fesztiválra az előző évben forgatott Csend és kiáltás című művét…

Művet mondott?

Azt.

A film nem művészi alkotás. Tömegkommunikációs eszköz.

És ezért nem engedték ki az olasz szemlére?

Végül is ezért. Baloldali igazgatója volt a fesztiválnak. Többször is felhívott telefonon, ha ott lesz a filmem, megkapom az Arany Oroszlán díjat. A Hungarofilm azonban nem küldte ki. Aczél közölte, provokáció lenne a cseh bevonulás miatt, s ezt nem vállalták.

Azt viszont igen, hogy tíz évre eleresszék Olaszországba?

Feltételekhez kötötték.

Hogy csatlakozzon kint a baloldalhoz?

Nem. Már elkészült a Téli sirokkó Charrier-val, s kijelentették, ha nem vágom ki az anarchista idézeteket a magyar változatból, nem kapok útlevelet. Kinyestem. Ám bárhova mentem, hangoztattam, a francia nyelvű a valódi. A magyar csak csonkított. De hát együtt éltünk az előírásokkal. Amikor a Szegénylegényeket leforgattuk, és 1966-ban beválogatták a cannes-i mezőnybe, köteleztek arra, hogy nyilatkozzam a Népszabadságban: nem ’56-ról szól a film. Marha nehéz utólag megítélni, jól cselekedtem-e, és vajon mi lett volna, ha nem teszem meg. Hernádival az volt a véleményünk: nyugodtan filmezhetünk ebben az országban, de csak a játékszabályok betartásával. Tudtuk, hogy nem jelenthetjük ki, ’56 forradalom volt, és azt sem kiabálhatjuk: oroszok, menjetek haza. Csak áttételesen utalhattunk rá. Sokáig ezzel éltem a filmjeimben.

Olaszországban azonnal csatlakozott a neomarxistákhoz. Eszméikért utazott ki?

Egy nő után. Beleszerettem. Egyébként baloldali volt. Az igaz, hogy erősen hatott rám a kommunista mozgalom, és rendszeresen részt vettem üléseiken. Itáliában forgattam 1969-ben a La Pacifistát, amelyben valódi lázadók és rendőrök szerepeltek, jól ismerték egymást a tüntetésekről. De a filmben békésen dolgoztak együtt. Valójában az egész olasz filmes kör baloldalra állt. Egy náci volt köztük, Zeffirelli. Nem véletlen, hogy Berlusconi pártjához csatlakozott. Fellini semlegesnek számított. Bár azt mondták, a Vatikán finanszírozta a filmjeit. Én tényleg hittem, hogy másfajta társadalmi rendszerben másmilyen a kommunizmus. De hamar rájöttem, ugyanolyan konzervatív, mint itthon. Nem fogadja el a különbözést. Kint tartózkodtam, amikor elkezdődött az olasz kommunista párt szétszakadása. Az újbaloldali Manifesto-csoporthoz kötődött baráti köröm nagy része.

Mit gondoltak másként?

Az olasz kommunista párt főtitkára – a későbbi miniszterelnök –, Craxi, történelmi kompromisszumot akart kötni: megegyezni a kereszténydemokratákkal. A Manifesto-csoport tiltakozott, hogy azok maffiózók, gyilkosok. Ami igaz is volt.

Egyetértett velük?

Sokáig. Ameddig nem fordultak a terrorizmus felé. Maga a Pacifista is arról szól, hogy anarchistákra fogják a merényletet, pedig fasiszták műve volt. Már akkor is mindenkit manipuláltak.

Ennek ellenére állítják, hogy változtak az eszmék. Legalábbis úgy mindenképpen, hogy kitörölték a politikai szótárból magát a szót.

Ma már lejáratott kifejezés. Most Diána hercegné az eszménykép. Pártsemleges. Valamikor azok voltak számunkra az eszmék, hogy lehet – miként Dubcekék hívták – emberarcú szocializmust csinálni. És ha másként nem megy, kell bele egy kis erőszak. Hiszen lehetetlen szép szavakkal változtatni. Ismerjük, hogy az milyen végeredményt hoz.

Miért jött vissza Olaszországból tíz év után?

A nő, akivel együtt éltem kint, filmesnek készült. Elérte célját. Sok voltam a jövőképében.

Csak ezért? Vagy a totális politikai kiábrándulás miatt?

Magántörténetem irányított haza. Fél lábbal korábban is itt voltam, ugyanis 1977-ben kezdtem a Bajcsy-Zsilinszky-parafrázisokhoz, a Magyar rapszódiához és az Allegro barbaróhoz. Már jobban elengedték magukat Kádárék.

És a művészek is. Sokan közelebb húzódtak a hatalom asztalához.

A tehetséget semmiféle hatalom nem befolyásolhatja. Aczél György maga köré gyűjtötte a művészeket. De állítólag nem olvasott el semmit, nem látott semmit. Hernádi szokta mesélni, olykor elküldött neki egy-egy könyvet, nem ömlengő dedikációval, csak száraz sorokkal, s Aczél már másnap megköszönte táviratilag. Hogy később ne kelljen elemeznie, állást foglalnia. Ez volt a trükkje. Talán Gyurkó említette, hogy a főkultúrnok sokáig egyetlen mozimat sem nézte meg. Egyszer rábeszélték, üljön be a filmgyárban az Allegro barbaróra, mert túl sokba került, s támadtak miatta a kollégák. A vetítés után felhívott, közölte velem, maga ezzel a filmjével megbuktatja a kulturális minisztert, Pozsgay Imrét. Azt tudta, hogy abban az időben ment Lengyelországban Andrzej Wajda Márványembere, amely a kommunizmusról szólt, és ezért lemondatták a kultuszminisztert. Ám Pozsgay azt mondta Aczélnak, ő felelősséget vállal a filmért. Nem felejtettem el Pozsgaynak… Sokáig.

Majd elkészítette A zsarnok szívét, amit nemigen fogadtak be.

Mert kamarásítottam a látványát. Feltűnőbbek benne a patentjaim. Ha a rendező egyszer sikeres filmet készít, mindig azt követelik rajta vissza. A hatvanas-hetvenes években látványos tömegfilmjeink a magát folyton leplező hatalmat mutatták. A nyolcvanas esztendőkben teljesen más mozikat forgattam. Ennek ellenére legyintettek, hogy ezek is csak ugyanolyanok, mint a korábbiak. Nem szeretem megnézni a régi filmjeimet.

Merthogy?

Utálom, ha rosszul végződik a történet. A korábbi filmekben ott volt a reményem, talán megváltoztatható a kor. De minél jobban közeledtek a kilencvenes évek, annál inkább erősödött a kiábrándultságom.

Úgy gondolja, amikor mások a változásról beszéltek, ön a változtathatatlanságot látta?

Igen. És ebbe bele is fáradtam. Rájöttem, nem tudom, mi a helyes. Azelőtt egyszerű kérdés volt, hogy a politikai hatalommal szemben milyen magatartást válasszunk belső törés nélkül.

Filmjei azonban sosem válaszoltak arra, mi történik a forradalom győzelme után.

Már tudjuk, a forradalom valóban felfalja a gyerekeit.

Miközben új illúziókat kelt egyre nagyobb feltűnéssel. S veszélyes lesz a fájdalom, amikor kiderül, a nagy áttörés csak törés. A nosztalgia csak egy ideig védi a közösséget.

Egyetértek. A rendszerváltás pillanatában Vitézy Lászlóval a filmes liga tagjaiként ültünk az Ellenzéki Kerekasztalnál. Jól lehetett látni, hogy nem kerek. Rajzolódott a szélsőjobb, a jobboldal és a baloldal. Jópofa történetek ezek. De azt gondolom, gyorsan fussunk végig, mert nem stimmel valami.

Valóban nem. A választási előkészületekben még mindig kíváncsian lesik, hova mozdulnak az alkotók. Hernádi Gyuláról és Gyurkovics Tiborról állítják a kisgazdák, hozzájuk csatlakoztak.

Nem beszéltünk erről Gyulával. De csak játszik, gondolom én. Bohóckodik. Ha így lenne is, nem választana el bennünket egymástól. Nem sérülne a barátság.

Átélt már hasonlót.

Gyurkóra gondol, ugye? Fizikailag eltávolodtunk. Szellemileg… nem tudom.

Mondta többször is, régen mindenki azt csinálta, amit tudott. És ma?

Ma is mindenki azt csinálja, amit tud.

Ön?

Három éve kész egy forgatókönyvem. Mastroiannit kértük fel a főszerepre. Meghalt. Vittorio Gassman most vállalta. Babonából nem mondom el a történetet. De én írtam. Pesti sztori a máról. Az a nagy kérdés, megeszik a nézők-e, vagy sem.

Még mindig lesik az üzeneteket, valamiféle közös összekacsintásra vágynak az emberek. A politikától nem tudunk elszakadni. A parlamenti közvetítések nézettsége megközelíti a játékfilmekét.

Egyszerűen nem értem. Az egész világ szarik a politikára. Kiderült Diána halálakor. De Magyarországon az új nemzedék egykor KISZ-es volt, meg úttörő, és hordozza a politikai géneket. / Karácsony Ágnes