Én apait-anyait bele fogok adni

Hogyan értékeli az elmúlt két évet, különösen a kutatóhálózat leválasztását?

Kiveszekedtem magam a kormánnyal, és nagy kudarc volt számomra is, hogy a kutatóintézetek kiszervezését nem tudtam megakadályozni. Ha az elején leválasztjuk a köztestület irányítását, s elfogadjuk, hogy a kormány delegáljon embereket az irányító testületbe, még megtarthattuk volna a hálózatot. Akkor azonban ezt nem fogadhatta el az Akadémia vezetése, de még az sem látszott, mekkora nyomás alatt vagyunk. Ellen kellett állnunk. Ez lett a vége, ez kudarcélmény nekem is.

Mire maradt lehetősége az MTA-nak?

Korábban számíthatott a kutatóhálózatra a közérdekű feladatok ellátásában. Ha támaszkodhatunk a 18 ezres köztestületi tagságunk egészére, akkor az intézetek elvételével a lehetőségeink inkább szélesedtek, hiszen tagságunk felöleli a teljes minősített tudósi, kutatói, oktatói közösséget, bármely egyetemi, kutatóhálózati vagy ipari kutatóhelyen dolgoznak. A kulcskérdés az, hogyan lehet aktivizálni ezt a tagságot. Ezzel a kérdéssel szeretném elkezdeni elnöki működésemet.

Az MTA költségvetése jóval kevesebb a korábbinál. Az Akadémiának elnökként új feladatokat is szán, pluszforrások nélkül. Hogyan vehet ebben részt a köztestület?

Egy projektet el lehet indítani mindenféle egyéb szervezkedés nélkül, kezdve a középiskolás Alumni Klubok megszervezésével. Több száz középiskola van az országban, ehhez elég sok köztestületi tagot kell megszólítani. Hogy meg tudom-e őket mozgatni, azt nem tudom, de én apait-anyait bele fogok adni. A másik a szakbizottságok alakulásától függ. Ezeket a hozzájuk tartozó tudományterület köztestületi tagjai választják maguk közül. A szakbizottságokra jóval nagyobb teher hárul majd a minőségbiztosítás terén, ellenszolgáltatás nélkül, mivel az Akadémiának erre nem lesz több pénze.

Hogyan látja, az utóbbi háromnegyed évben több pályázatot tudtak nyerni az intézetek, bővült a publikációik száma az MTA-brand nélkül?

Nem hiszem, hogy ilyen rövid idő alatt bármi változott volna. A most készülő publikációk még az előző egy-három év kutatási eredményeit tartalmazzák, a pályázati esélyeket pedig a már közölt eredmények határozzák meg. Tehát hosszú ideig eltart, mire a hálózat kiszervezésének hatásait akár a pályázatok, akár a közlemények szintjén meg lehet tapasztalni. Annyi viszont mára egyértelművé vált, hogy a kormányzat nem avatkozott be a kutatási szabadságba, minden kutatócsoport bármely tudományterületen tovább folytathatja sikeres témáit. Az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Irányító Testületének tagjaként tudnék arról, ha bárkit témaváltásra kényszerítettek volna, illetve bármilyen okból megszüntettek volna csoportokat vagy kutatói állásokat.

Akkor mi értelme volt a kutatóhálózat kiszervezésének?

Joggal kérdezhetik, hogy mire volt jó ez az egész, ha minden ugyanúgy folytatódik tovább. Készül egy objektívnek mondható tudományos teljesítménymérési stratégia, és a pluszforrásokat már ennek alapján osztják majd el. A jól teljesítő kutatócsoportok ennek természetesen nagyon örülnek.

Célként fogalmazta meg a kutatóhálózat visszacsatolását az MTA-hoz. Mire alapozza az optimizmusát?

Az, hogy a bázisfinanszírozás szintjén nem jelent meg a teljesítményértékelések eredménye, nem hatott jól az egyes tudományterületek fejlődésére, nem jelentett kellő motivációt a felfedezések és a fejlesztő kutatások összekapcsolására. Az új irányítási struktúra segítségével kezelhetők a finanszírozási és teljesítményértékelési anomáliák, a hálózat fejlődési pályára állítható. Ettől kezdve nincs is tovább értelme az Akadémiáról leválasztva tartani. Az új irányítási struktúrát és koncepciót megőrizve visszaemelhető az Akadémia költségvetési fejezetébe. Ez lehetővé tenné ugyanakkor, hogy sok probléma automatikusan megoldódjon, mint például az ingó- és ingatlantulajdon-viszonyok kérdése, vagy annak a nemzetközi presztízsnek az elvesztése, amelyet az intézetek évtizedek alatt kivívtak az MTA-brand névnek. Helyreállhatna az MTA megtépázott hazai társadalmi tekintélye, és megállíthatnánk a kutatók elvándorlását.

Ön szerint a kormányzat hajlandó lenne a visszacsatolásra?

Egyelőre nem, de annyira logikusnak tartom, hogy visszatérjen valami oda, ahová való, hogy inkább azt tartom nehezen indokolhatónak, miért maradjon kívül. Azt több nyilatkozatban elismertem, hogy a köztestület nem mindenben volt jó gazdája a kutatóhálózatnak. A problémát az okozta, hogy a kormány nem hitte el nekünk, hogy az Akadémián belül meg tudjuk oldani ezt a reformot, és le tudjuk választani a köztestületről az irányítást. Ez volt a kormány fő baja: a köztestület szerintük alkalmatlan arra, hogy teljesítményarányosan differenciáljon, a tudományterületi osztályok inkább szakszervezetként működtek. Ugyanakkor ez az osztályszerkezet nem is tudta igazán rábírni a kutatóintézeteket új nemzetközi trendek követésére, egy innovációközeli szemléletmód kialakítására.

Tavaly kiszivárgott egy levél, amelyet Orbán Viktor miniszterelnöknek küldött, és gyengén teljesítő társadalomtudósokról írt benne, akik „külföldön a kutyának sem kellenek”. Az idén júliusban egy újabb interjúja miatt 66 tudós nyílt levélben tiltakozott. Miért tett ilyen kijelentéseket?

Rengeteg interjúban beszéltem már a levél valós szándékáról, objektív körülményeiről, és többször bocsánatot kértem a magánlevelem félreérthető fogalmazásáért. Engedje meg, hogy most pár kérdés erejéig szubjektív legyek. Ellensége lehet-e a humán tudományoknak az, akinek a lánya szobrászművész, költő, a fia filmrendező, gyermekeinek anyja festőművész, ő maga pedig aktívan zenél ma is kórustagként az Ars Nova Sacra Énekegyüttesben, és klarinéton közreműködik egy Kossuth-díjas zongoraművész triójában operaénekes párjával együtt? Akit a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elsőként kért fel a Széchenyi-emlékbeszéd megtartására a Serlegbeszédek sorozatának megújításakor. Ellensége lehet-e a kormánykritikának az, aki maga is a kormány tudománypolitikáját kritizálja immár két éve? Híve-e a kiválóságnak a középszerrel szemben, aki a világ élvonalába kalauzolta az általa igazgatott kutatóintézetet? / Bíró Veronika