Fekete-fehér négyzetek világa
„Az élet abban különbözik a sakktól, hogy a játék a sakk-matt után is folytatódik”, mondta Isaac Asimov, ez az egyszerre humoros és komoly idézet pedig találóan ragadja meg a sakkról és a sakkozókról készült különféle mozgóképes alkotások lényegét is. A sportág története ugyanis elválaszthatatlan a sakkozók sok esetben problémás és különc figurájától, hiszen esetükben a zseniális tehetség gyakran párosult mentális zavarokkal, furcsa viselkedéssel vagy éppen szenvedélybetegségekkel, a róluk készült filmek és sorozatok pedig a sakk szellemi izgalmának érzékletes bemutatásán túl ezt az ambivalens kettősséget is árnyaltan ábrázolják.
 Aki ködös aggyal tudott nyerni
A vezércsel című új, hétrészes minisorozat fiktív főhőse például Beth Harmon, aki édesanyja halálos autóbalesete után kilencévesen kerül árvaházba Kentuckyban az ötvenes évek közepén, ahol a zárkózott gondnoknak köszönhetően nemcsak a sakkal ismerkedik meg, hanem a nyugtatókkal is, amit az ápolók naponta osztanak ki a bentlakóknak, hogy kezelhetőbbek legyenek. Beth Harmon egyedülálló tehetsége hamar megmutatkozik, ám jó darabig csak titokban sakkozhat a pincében a gondnokkal. Mindeközben a beszedett gyógyszerek esténként nemcsak ellazítják, hanem mentális képességeit is felerősítik, aminek köszönhetően elalvás előtt a plafonra kivetítve játszik végig képzeletbeli meccseket egyre megszállottabban.
Scott Frank, a Mint a kámfor és a Logan – Farkas Oscar-díjra jelölt forgatókönyvírója az idei év egyik legjobb netflixes drámasorozatát készítette el Walter Tevis 1983-ban megjelent azonos című regényéből, akinek korábban több kiváló könyvéből készült már felejthetetlen adaptáció (A svindler, A földre pottyant férfi, A pénz színe). A vezércsel nemcsak azt mutatja be, hogy Beth Harmon miként küzdi fel magát a hatvanas évek végére a nagymesteri címig ebben a férfiak által uralt sportágban, hanem a függőséggel vívott évtizedes küzdelmét is, hiszen a gyógyszerek mellett később keményen inni is elkezd. „Amire igazán szükségem lenne, azok a pirulák. Meg a pia. Ködös aggyal tudok nyerni. Nélkülük nem vizualizálom a játszmát” – vallja be Beth Harmon az oroszországi döntő előtt, ahol végül szerek nélkül, a barátai segítségével sikerül legyőznie az ellenfelét.
A vezércselt nemcsak a hiteles korrajz, a magával ragadó történetvezetés, a bámulatos díszletek és kosztümök teszik az év egyik legkiemelkedőbb sorozatává, hanem a játszmák hiteles bemutatása, a szereplők árnyalt lélektana és a Beth Harmont alakító Anya Taylor-Joy karizmatikus alakítása is. A boszorkány című horrorfilmben feltűnt huszonnégy éves amerikai színésznő elképesztő átéléssel és szuggesztív jelenléttel formálja meg a démonaival küzdő fiatal sakkozót, lenyűgöző alakításával pedig mostanra egyértelműen nyilvánvalóvá tette, hogy korosztályának egyik legjobb színésze, akire a hollywoodi szuperprodukciókon túl nyugodtan rá lehet bízni egy ilyen bonyolult és ellentmondásos szerepet is.
 A sakkozó, aki kiugrott az ablakon
Míg Beth Harmon végül felülkerekedik a lelkét szorongató démonain, ugyanez nem mondható el a Végzetes végjáték című 2000-ben bemutatott kosztümös film főhőséről, Alekszandr Luzsinról. A Vladimir Nabokov 1930-as regényéből készült adaptáció főszereplője egy hallgatag és magányos sakkzseni (az alábecsült John Turturro remek alakításában), aki élete legfontosabb összecsapása miatt érkezik Olaszországba. Itt beleszeret egy fiatal arisztokrata hölgybe, Nataljába (Emily Watson), aki édesanyja határozott tiltása ellenére viszonyt kezd a különc csodabogárral. Habár érzelmei viszonzásra találnak, a mentálisan törékeny Luzsin egyre kevésbé képes megbirkózni a sakk miatt rá nehezedő óriási nyomással, és végül összeomlik, majd kiveti magát a szálloda ablakán. Luzsin figuráját Nabokov egy német nagymesterről, Curt von Bardelebenről mintázta, aki 1924-ben ugyanígy vetett véget az életének. Hiába a remek irodalmi alapanyag, Marleen Gorris filmje korántsem tartozik a jobb sakkfilmek közé, számunkra viszont amiatt lehet emlékezetes, hogy szinte teljes egészében Magyarországon forgatták.
 A legjobbnak lenni
A sakk jelentette stressz árnyoldalait és a csodagyerekek útkeresésének nehézségeit, illetve tehetségük kibontakoztatásának rögös útját ábrázolja A bajnok – Bobby Fischer nyomában című 1993-as családi dráma, amely a félrevezető cím ellenére nem Bobby Fischerről, hanem az 1976-ban született, csodagyerekként számontartott sakkozó, Joshua Waitzkin (Max Pomeranc) fiatalkoráról szól. „Talán jobb, ha nem vagy a legjobb. Akkor veszíthetsz, és még sincs baj” – ad hangot szorongásának a kis Josh, akit édesapja, Fred (Joe Mantegna) úgy taníttat és nevez be különböző versenyekre, hogy abba bele se gondol közben, vajon jót tesz-e vagy inkább árt ezzel gyermeke szellemi fejlődésének és a sakk iránti megszállott szenvedélyének. Steven Zaillian, a Schindler listája Oscar-díjas forgatókönyvírójának rendezői debütálása egy érzékeny családi filmdráma, amelynek középpontjában apa és fia, illetve a csodagyerek és két teljesen eltérő habitusú és játékstílust képviselő tanítómesterének (Ben Kingsley és Laurence Fishburne) ellentmondásos viszonya áll. Miközben megismerjük ezeket a szereplőket, az archív felvételek révén párhuzamosan bepillantást nyerhetünk a Josh által példaképként tisztelt Bobby Fischer excentrikus jellemének és meghökkentő viselkedésének kevésbé szerethető oldalába is. A remek fényképezésért Conrad L. Hall operatőrt Oscar-díjra jelölték, Zaillian filmje végső soron pedig azt a kérdést teszi fel, hogy meddig és milyen áron éri meg elmenni a győzelemért, ami egyébként sikerült Waitzkinnek, hiszen a kilencvenes évek első felében kétszer is junior amerikai bajnok lett, a sakkal azonban már felhagyott, mivel saját bevallása szerint elege lett a siker hajszolásából. Ami pedig Bobby Fischert illeti, ő maga sosem nézte meg ezt a filmet, azt viszont kifogásolta, hogy az engedélye nélkül használták fel hozzá a nevét.
 Bobby Fischer Izlandon
Bobby Fischer különc húzásai és mitikus eltűnései-kóborlásai miatt joggal érdemelte ki, hogy a huszadik század legendás sakkozójaként tartsák számon, és minden bizonnyal azt sem nézte volna jó szemmel, hogy egy játék- és dokumentumfilmben is feldolgozták nehéz személyiségét és bogaras viselkedését. Ahogyan Liz Garbus 2011-es dokumentumfilmje, a Bobby Fischer a világ ellen, úgy az Oscar-díjas Edward Zwick három évvel később bemutatott Gyalogáldozat című életrajzi filmje is Bobby Fischer és Borisz Szpasszkij 1972-es, Izlandon játszott világbajnoki döntőjére fókuszál, amely a sakk történelmének egyik legizgalmasabb és legvitatottabb összecsapása volt. A hidegháborús felhangok miatt különösen nagy volt a nyomás mindkét játékoson, olyannyira, hogy Bobby Fischeren végül teljesen elhatalmasodott a pszichózis és a paranoia, aminek következtében különféle botrányos manőverekkel igyekezett már hetekkel a meccs előtt összeroppantani orosz ellenfelének koncentrációját. Tobey Maguire bújt a hányattatott sorsú Fischer bőrébe, Liev Schreiber pedig Szpasszkijt alakítja, aki eleinte mintha jól viselné Fischer különc viselkedését, ám a több mint másfél hónapig húzódó döntőn végül alulmarad. Garbus és Zwick filmjei tökéletesen kiegészítik egymást, és bátran ajánlhatók mindenkinek, akit egy kicsit is érdekel a sakk játékművészete és lélektana.
 Kiút a gettóból
Az elmúlt években több olyan sakkfilm is készült, amelyben a fenti alkotásokkal szemben a sakkot a társadalmi kitörés metaforájaként értelmezhetjük, ezért aztán ezeknek a filmeknek a középpontjában nem is annyira maga a játék, sokkal inkább a társadalmi problémák és feszültségek állnak, amelyekre a sakk kínálhat megoldást. A 2016-os Katwe királynője című megindító életrajzi mozi az 1996-ban egy katwei nyomornegyedben született Phiona Mutesi (Madina Nalwanga) ugandai sakkozóról szól, aki azzal írt hazájában történelmet, hogy ő lett az első kvalifikált ugandai sakkozónő, aki négy alkalommal is részt vett a női sakkolimpián. A kétszeres BAFTA-jelölt indiai rendezőnő, Mira Nair mozija egy szívhez szóló Disney-film, amelyet a főhősének küzdelme tesz emlékezetessé, hiszen Phiona Mutesi kislányként kukoricát árult az utcákon, a szegénységből a szabadulást pedig a sakk jelentette számára.
Ugyanígy a túlélés és egy jobb, tartalmasabb élet reményét jelentheti a bűnözéssel szemben a sakk a rossz környéken felnövő, nehéz sorsú fiatalok számára, persze csak ha vannak olyan szerencsések, hogy valaki megismerteti velük ezt a játékot. A 2013-as A király élete és az egy évvel későbbi Sötét vezér című életrajzi filmek főszereplői, Eugene Brown (Cuba Gooding Jr.) és Genesis Potini (Cliff Curtis) úttörő jelentőségű szociális munkát végeztek azzal, hogy sakk-klubokat alapítottak, ahol maguk köré gyűjtötték az amúgy elkallódásra ítélt fiatalokat. Eugene Brown 20 évesen rabolt ki egy bankot, amiért 18 évet ült börtönben, szabadulása után, 2002-ben pedig megalapította a Big Chair Chess Clubot, ahol a mai napig utcagyerekeknek segít, és tanítja őket sakkozni. Jake Goldberger rendezésében Eugene Brown története arra világít rá, hogy a társadalmi megbélyegzés ellenére mindenki megérdemel egy második esélyt, hiszen Brown példamutató munkája mindannyiunk számára inspiráló lehet.
Hasonló utat járt be a maori ősöktől származó és 2011-ben 47 éves korában elhunyt új-zélandi villámsakkozó, Genesis Potini, aki súlyos bipoláris zavarban szenvedett, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy Eugene Brownhoz hasonlóan maga mellé gyűjtse az utcagyerekeket, akik a Keleti Huszárok nevű sakk-klubjában leltek menedékre. James Napier Robertson rendező filmje kőkemény dráma és társadalmi látlelet, amelyet joggal kiáltottak ki hazájában a valaha készült egyik legjobb új-zélandi filmnek. Azt azonban tegyük hozzá, hogy az Eugene Brownról és Genesis Potiniről szóló megható filmek, habár valóban fontos üzenetet közvetítenek, ám aki a sakkra kíváncsi, inkább A vezércsel című sorozatot nézze meg. / Bajtai András
(A vezércsel, 7x60 perc, Netflix)
