És megint menni kell

A témaválasztás első pillanatra furcsának tűnhet: az 1951. május 21-én elkezdődött budapesti kitelepítéseket a kommunisták persze leszámolásnak szánták, de nem származási vagy vallási, hanem osztályharcos alapon. Ennélfogva volt nemesek, nagypolgárok, földesurak, a régi hadsereg tisztjei, polgári tisztviselők adták annak a tizenhétezres (más számítások szerint tizenháromezres) tömegnek a java részét, amelynek a fővárosból száműzött zsidók a hatodát jelentették.

Ugyanakkor a hatalomban, főleg annak felsőbb régióiban, sok zsidó töltött be vezető tisztséget, így nehéz elképzelni, hogy érdekükben állt volna elindítani egy újabb antiszemitahullámot. A helyzetet persze némileg árnyalják azok az esetek, amelyek egyikét Kulcsár István pszichiáter írta le az emlékirataiban, azután, hogy Izraelbe távozott. Magyarul, úgy emlékszem, a nyolcvanas évek végén jelentek meg. Kulcsár mint ellenséggyanús, polgári szemléletű személy került az ÁVH látókörébe. A verőlegényi minőségben is közreműködő vallatója egy a haláltábort szintén megjárt ismerőse volt, akit megpróbált emlékeztetni a helyzet gyilkosan ironikus voltára, hogy tudniillik egy kommunistává lett meghurcolt zsidó üt itt egy másik meghurcolt zsidót. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy még jobban megverték.

Ebből is látszik: a zsidó származású vezetők és ÁVH-s tisztek semmiféle megértéssel vagy szolidaritással nem viseltettek sorstársaik iránt. Nem volt külön üldözés, de felmentés sem. Zsidók és keresztények együtt adták a száműzöttek rettenetes masszáját.

Dombi Gábor azonban, aki a kitelepített zsidók sorsát bevallottan a saját családtörténete háttereként írta meg, arra figyelmeztet, hogy itt azért vannak olyan szempontok is, amelyek jócskán túlnyúlnak a történetírás határain, és több közük van mondjuk a szociálpszichológiához. Ahogy a könyvből is kiderül, a megmenekült zsidóság, szemben a társadalom zömével, hálás volt a felszabadító szovjet csapatoknak, és ez a hála rányomta a bélyegét a rendszerhez való viszonyára is, amelyet nem kevesen párttagként is vállaltak. Hat évvel a haláltáborok és a gettó kinyitása után azonban sokan úgy érezték, újrakezdődik minden. A kitelepített zsidók között különösen sok idős, a haláltáborokat is megjárt ember volt, elképzelhető, milyen mentális sérülésekkel, a kitelepítést egy új deportálásnak élték meg.

A keresztény közép- és felső középosztály az első nagy csapást a negyvenes évek végén szenvedte el, a kitelepítés volt a második, míg a zsidóság gyakorlatilag a húszas évek óta folyamatos üldözésben élt. A faji törvények, a gettó, a munkaszolgálat, a haláltáborok, a halálmenetek, a Duna-parti gyilkosságok – mind újabb és újabb állomásai voltak a korábban elképzelhetetlen borzalomnak. Miért lenne ezeknek most vége?

Nem volt igazuk, tanyákra, falvakba deportálták, nem feltétlenül a halálba küldték őket. De gondoljuk meg, a tébolynak abban a korszakában nem létezett ráció, amely a már nem is csak zsigeri félelmek ellen bevethető lett volna. A rendszer ugyanis nemcsak félelmetesnek, hanem kiszámíthatatlannak is bizonyult.

A kitelepítésnek persze volt logikája, ideológiai és gazdasági is. Rákosi (a kisúttörők nyelvén Rákosi pajtás) úgy gondolta, rossz üzenete van annak, ha Budapest kitüntetett pontjain a régi rend emberei háborítatlanul élhetnek nagy (addigra a valóságban már részint elkonfiskált, részint társbérletesített) lakásaikban. Ráadásul lakáshiány volt, viszont a proletariátus bevonulása a Rózsadombra páratlan módon bizonyította volna, hogy a rendszer szíve tényleg a munkásokért dobog.

Eddig ez tiszta sor lenne. Dombi Gábor azonban szépen megmutatja, hogy a tiszta észt mutató logika mögött ezekben a rendszerekben igazából a káosz gomolyog. Először is abban, hogy kit vittek el, nem volt semmi rendszer, ha meg volt, értelmetlennek bizonyult. A volt uralkodó osztály tagjai, vagy akiket annak neveztek ki, már régen vagyon, kapcsolatok, sőt nemesi címek nélkül tengődtek a periférián, az ártani tudás minden lehetősége nélkül. Demonstrálni rajtuk már nem volt mit. Ráadásul rengeteg volt a tévedés. Egy sor kisegzisztenciát gondoltak burzsujnak, a zsidó Kemény Tibort és az anyját például, akit nagykereskedőnek stilizált fel a hatalom, holott kicsi, rosszul menő boltja volt. A fia, akivel együtt szegénykedett, ráadásul párttag volt. El akarták vinni Rosenfeld Ödönt és feleségét, Singer Antóniát, ám helyettük Rosenberg Ödön és a felesége, Federer Ilka került a listára. Hiába írták meg a valódi nevüket, a hivatal nem engedett, mert a hivatal – ebben az esetben egy Cziráki Ferenc nevű BM-tiszt – nem szeretett engedni. Előfordult, hogy maga Rákosi engedélyezett egy mentesítést, de azt az apparátus Cziráki segítségével elszabotálta. Az önmagát a folytonos túlteljesítés spiráljába hajszoló rendszer erősebbnek bizonyult a névadójánál is.

A másik tanulság, hogy a diktatúra a természeténél fogva – hiszen ellenség akkor is kell, ha nincs – időről időre szétveri a saját barátfelismerő rendszerét is. Az utolsó pillanatban sikerült mentesíteni például Háy Mórnét, akinek a fia a szovjet emigrációból hazatérő Háy Gyula író volt, Tabi László humorista (szintén hithű kommunista) édesanyját, vagy olyan volt tiszteket, akik átálltak. Végül 2256 főt húztak le a listáról, de ez nem jelentette azt, hogy a gépezet nem darált be a rendszerhez addig hű embereket is.

A gazdasági haszon is kétséges volt. Dombi Gábor egyszerűen érthetetlennek tartja, hogy például Erzsébetvárosban miért ürítettek ki sötét, nyirkos, lakásnak alig nevezhető odvakat, és fűtetlen padlásszobákat, amelyeknek elvitt lakói között a legmagasabb, 22 százalék volt a zsidók aránya. Kinek kellhettek ezek a nyomortanyák?

Ezek után talán nem meglepő: az ideológiai nyereség sem volt a legfényesebb. Az emberek láthatóan belefáradtak az osztályharcba. Dombi sorait olvasva az embernek az a benyomása, hogy 1951 nyarán valami hihetetlen, de legalábbis ritka dolog történt: a társadalom szolidárisnak bizonyult. „Házfelügyelők, párttitkárok, szakszervezeti aktívák, egyetemi oktatók, hivatalok öntötték az igazolásokat, sőt egy szovjet tulajdonú gyár orosz igazgatója is kiállt a raktárosa mellett.” A BM azt jelentette, hogy a házmesterek „rosszul viszonyulnak a kitelepítésekhez”. Gondoljuk meg: a házmesterek! Akiknek a létéhez, működéséhez annyi besúgás, feljelentés, annyi élet tönkretétele kötődött, hogy az már szakmai minimumnak számított. És a színészek! Somlay Artúr, a kor színészóriása, a fiatal Pécsi Sándor és Darvas Iván, a kommunista Gobbi Hilda, a nem kevésbé kommunista Várkonyi Zoltán, és még sokan írtak alá petíciókat, és tiltakoztak. A BM azt is panaszolta, hogy sok munkás nem akar beköltözni az elrabolt lakásokba. Mintha valami morális gát emelkedett volna fel, valami szégyenérzet.

Ettől a rendszer persze nem dőlt be. A lakásokat a tulajdonosoknak nem adták vissza. De ez a pillanat, a diktatúra erkölcsi csődje, mégis feledhetetlen, mert az alattvalókat némi fölényérzethez juttatja. A lenézés jogához. / Szénási Sándor