Drámák katarzis nélkül
Itthon a hasonló ügyek a bulvárbotrányok és áldozathibáztató narratívák keretei közé szorultak. A #metoo-mozgalom kibontakozása után Magyarországon egyetlen olyan ügy kapott jelentős médiafigyelmet, ahol az áldozat fordult a nyilvánossághoz. Sárosdi Lilla először név nélkül írta meg, miként molesztálta húsz évvel korábban Marton László, majd – hogy ne hozzon hírbe ártatlanokat – néhány nappal később megnevezte a rendezőt. Miután a média egy másik színházi vezető bizarr visszaéléseiről cikkezett, egy külföldön élő színész, Maros Ákos vállalta fel, hogy huszonhárom évvel korábban Kerényi Miklós Gábor az altestét lemeztelenítve, vállfával verte el. Bátorságukból merítve a nagy hatalmú művészlegendákról áldozatok sora mesélt el hasonló történeteket. Marton suta bocsánatkérése és Kerényi orvosért kiáltó magyarázkodása – szerinte a szexuális tartalmú megalázások művészetpedagógiai célt szolgáltak – után szűk másfél évvel már mindketten újra rendezhettek.
A szexuális visszaélések diskurzusa itthon már a #metoo-kampány előtt félresiklott: a hatalmi eszközökkel véghez vitt zaklatások szinte kizárólag a művészeti-oktatási szféra sajátosságaiként jelentek meg. Az árnyalt vitához csupán Magyari Péternek a Sipos Pálról szóló cikke járult hozzá. Az ismert pedagógusról, gyermekműsorok szerkesztőjéről megjelent írás egy szövevényes bűnügyi regény stílusában fejtette fel, hogyan hálózhatta be „S. tanár úr” a középiskolás tanítványait, televíziós mentoráltjait évtizedeken át, szinte zavartalanul. Magyari cikke azért válhatott értelmiségi viták tárgyává, mert a leleplezés direkt igénye, az erőszak öncélú ábrázolása helyett az érzelmi manipulációra, a környezet (el)hallgatására helyezte a hangsúlyt. Az Országgyűlés úgy módosította a Btk. passzusát, hogy a fiatalkorúak sérelmére elkövetett szexuális visszaélések büntethetősége a továbbiakban ne évülhessen el.
Alig egy évvel később, 2015 nyarán a Pannonhalmi Főapátság kiskorú veszélyeztetésének gyanújával egy tíz évvel korábban kezdődött cselekménysorozat miatt indított vizsgálatot. A világi körökben is népszerű szerzetes-tanár, a költőként is jegyzett Varga Mátyás-ügyet azonban a különféle orgánumok homlokegyenest ellenkezően tárgyalták. A média egy része pedofilbotrányról cikkezett, a jobboldali sajtó „második Sipos Pál-ügyként” az elkövetők baloldali-liberális kötődéseit hangsúlyozta. A kevés tényfeltáró anyag alapján az áldozatok a kéretlen érintéseknek maguk sem tulajdonítottak explicit erotikus töltetet, ám az erőszakos közeledéssel jutalmazó és szeretetmegvonással büntető pedagógus lelki terrorja sokak számára maradandó traumát okozott.
Az egyenlőtlen kapcsolatok és kizsákmányoló viszonyok kérdéseit egy elkövetői coming out hozta ismét felszínre. Vári György irodalomtörténész, kritikus immár másodjára futott neki saját beismerésének. Húszas évei közepén, kezdő tanárként egy gimnazista diákjánál kezdeményezett erőszakosan. A lány akkor elhárította ugyan, egyetemi évei alatt már nem tudott nemet mondani a tanulmányaiban továbbra is segédkező mentorának. Vári egy másik tanítványával közvetlenül a tanár-diák viszony megszűnését követően lépett intim kapcsolatra. Bő tíz évvel később, „önfeljelentése” nyomán az Üvegplafon nőjogi portál szembesítette áldozatainak sajátjától gyökeresen eltérő nézőpontjával. Amire ő csupán morálisan helytelen magatartásként emlékezett, azzal az érintetteken nehezen gyógyuló lelki sebeket ejtett. Bár a felidézett történetek a szexuális kényszerítés határmezsgyéjén mozogtak, a szerző az anonim esetleírásokkal mindhármuk drámáját a városi pletykák közé száműzte. Az Üvegplafon cikkének megjelenése után Vári feladta újságírói munkáját, nem szerepelt többé nyilvánosan. Közösségi oldalát szeptemberben megismételt vallomásáig nem frissítette. Négy év hallgatás után egy hosszú bejegyzésben tette közzé mindazt, amivel az elkövetők és környezetük is rendre adósok maradnak. A felnőttvilágban és saját férfiasságában is bizonytalan tanár a kollégái elnéző tekintete mellett a gondjaira bízott fiatalok rajongásával élt vissza.
Ám ahol a szenvedélynek hazudott önzés, a szociális normák felrúgása avantgárd gesztusnak számít, ott a kontrollvesztés nemcsak az elkövetők bukása, hanem társadalmi látlelet. Amíg az egyéni és közösségi felelősség, a beleegyezés határai elmosódnak, addig a társas kapcsolatok játékszabályait mindig az erősebbek diktálják. Jobb esetben a narcisztikus személyiség hiányos önismerete, rosszabb esetben szexuális ragadozók ösztönei. Ha a visszaélések nem nyernek egységes értelmezést, akkor az emberi tragédiák bulváreseménnyé, a szembenézés üres performance-szá válik. A hazai #metoo-mozgalom valahol itt érhetne célba. / Balázs András
