A múlt súlya

Alig pár nappal a hírhedt George Floyd-ügy és következményei után, a még többé-kevésbé karanténban levő, a tüntetéseket például még tiltó Párizsba szinte viharként érkezett meg a mozgalom. A közösségi média révén szervezett tüntetésen több tízezer ember jelent meg. Korábban a rendőri erőszak elleni demonstrációk jórészt csupán a közvetlenül érintettek és az elkötelezett mozgalmárok terepei voltak. Most elsősorban olyan fiatalok mentek az utcára, akiknek ez volt az első tüntetésük, mert, mint mondták, „ez volt az utolsó csepp a pohárban”.

A főleg a Párizs környéki elővárosokból érkezettek naponta szembesülnek a jelenséggel: a rendőri agresszivitással, a „pofára” (pontosabban bőrszínre) menő igazoltatásokkal, zaklatásokkal, a megvetéssel párosuló rendőri gyűlölettel.

A franciák konkrét apropója Adama Traoré – még 2016-os – ügye volt: a fekete fiatalember rendőri ellenőrzés során, a „földre szorítás” közben meghalt. Azóta jó pár hasonló esetre derült fény. Fokozta a feszültséget a rendőrök és szakszervezeteik gyakran agresszív védekezése és a tények tagadása is. Azóta a média feltérképezte, hogy több ezer tagot számláló zárt rendőri közösségi csoportok működnek, ahol a legdurvább rasszista megjegyzések hangzanak el, a tagság nagy derültségére. A különböző felmérések szerint az aktív rendőrök kétharmada-háromnegyede szavaz a szélsőjobboldalra.

A külvárosi fekete fiatalokkal szembeni rendőri bánásmód mélyen gyökerező bajokra utal. A rasszista, rabszolga- és gyarmattartó, a fehér felsőbbrendűséget természetesnek kezelő francia múlt jelen van a mai mindennapokban is. A más népeket erőszakkal meghódító európaiaknak annak idején szükségük volt az elképesztő kegyetlenkedéseiket – főleg önmaguk számára – alátámasztó ideológiára. Ez pedig tulajdonképpen a rasszizmus, az az állítás, hogy léteznek velünk nem egyenrangú emberi lények, akiknek a kiirtása, szolgaságba döntése, megalázása, kínzása nem esik ugyanolyan megítélés alá, mint ha fehérekkel tennénk mindezt.

Igen aggasztó az is, ahogyan a politika reagál az antirasszista mozgalom új generációjának fellépésére: a jobboldal egyszerűen be akarja tiltani a rendőri akciók lefilmezésének lehetőségét, ami a „hogyan dugjuk fejünket a homokba” politikának egészen ijesztő példája.

A baloldal, természetes antirasszista meggyőződése ellenére, sem látszik sokkal többet érteni a dologból. A pártvezérek részvételével – a baloldali politikától nem távol álló, hagyományos rasszizmusellenes szervezet, az SOS Racisme által – szervezett tüntetésre pár ezer ember ment el, inkább a fehér középosztályból, mintsem az érintettek közül. Emmanuel Macron elnök pedig ebben a kérdésben is inkább a jobboldali rendpárti szavazók kegyeit keresi, semmint a rasszizmus által sújtott fiatalokét. Álláspontja közelebb áll Trumpéhoz, mint a tüntetőkéhez, sőt az utóbbiakat némi leckéztetésben is részesítette legutóbbi televíziós monológjában; a járvány kitörése óta ugyanis az elnök ilyen szózatok révén tart kapcsolatot népével. Felhívta a figyelmet a tüntetések kapcsán a „szeparatizmus” és a „kommünotarizmus” veszélyeire. Ez utóbbi nagyjából a különböző etnikai-vallási közösségek elkülönülését jelenti.

Mindkét kifejezés arra utal: a köztársaságot fenyegető fő veszély abban állna, hogy ezek az etnikai vagy vallási közösségek mintegy „szeparálódnak” a francia politikai nemzettől, ezzel veszélyeztetve az „egy és oszthatatlan” francia köztársaság egységét.

Értelmiségiek, köztük a Magyarországon is ismert Étienne Balibar, felhívták a figyelmet arra: Macron számára a nagy veszély az antirasszizmus, nem a rasszizmus, és ez nem áll túl messze Trump álláspontjától. Az antirasszista tüntetők valójában nem valamiféle „szeparatisták”, hanem éppenséggel egyenlő méltóságot követelnek a köztársaság minden polgára számára. Nem elvetik a köztársaságot, hanem számonkérik rajta elveit.

Macron kifejtette azt is, hogy szó sem lehet a francia történelem „gyűlöletben fogant átírásáról”, „Franciaország egyetlen nevet sem fog törölni a történelméből”, mert „nem lehetséges eltagadni, hogy kik vagyunk”. Az elnök itt sem fejtette ki az igazság minden részletét: szó sincs arról, hogy valaki át akarná írni a múltat, a tét inkább a történelmi emlékezet és annak például köztéri megjelenítése.

A szobrokról szóló vitában elhangzott: lényeges különbség van egy nemzet múltja és történelmi emlékezete között. Utóbbi sosem egyszerűen csupán a múlt lenyomata, hanem gyakran éppenséggel annak ellentéte, a történelmi múlt eltorzítása, vagy legalábbis erőteljes megváltoztatása a jelen értékeinek, hiedelmeinek, érdekeinek fényében. Ilyen értelemben például a köztéri szobrok nem ártatlanok, hiszen nagy részben a francia III. Köztársaság (1870–1940) sok tekintetben imperialista-kolonialista emlékezetpolitikájának lenyomatai. Nem véletlen a gyarmati háborúk „hőseinek” állított ezernyi szobor az országban, mint ahogy az sem, hogy közterek tízezreit nevezték el rabszolga-kereskedőkről, mint „sikeres vállalkozókról”, akik részt vettek a helyi politikai elitben is.

Franciaország történelmileg viszonylag későn csatlakozott a rabszolga-kereskedelemhez, igaz, annál lelkesebben. XIV. Lajos mindenható minisztere, Jean-Baptiste Colbert volt a megrendelője a rabszolgaságot törvénybe iktató jogszabálynak. A fekete emberek eszerint tárgynak számítottak, amelyeket adni-venni, sőt, örökölni is lehetett. Mozgalmárok, történészek, értelmiségiek vetették fel nemrég egy petícióban, hogy ne legyen lehetséges Colbert nevét iskolai homlokzatra kiírni együtt azzal, hogy „szabadság, egyenlőség, testvériség”. De konkrét támadások érték Faidherbe marsall, Szenegál véreskezű meghódítója, valamint Bugeaud marsall, Algéria kegyetlen „pacifikálója” szobrait is. / Balázs Gábor