A mi Lambertónk

A pesarói és a római konzervatóriumban tanult zenét, zongora és nagybőgő szakon. Karmesteri karrierje 1932-ben indult. Pesaróban, Rómában, Stockholmban, majd Európa és Amerika legfőbb zenei centrumaiban dirigált a továbbiak során, 1960 és 1965 között a Magyar Állami Operaház karmestere is volt.

Akkor lett a mi Lambertónk. És távozása után is az maradt mintegy három évtizeden át. Vissza-visszahullt Budapestre, mint a föl-földobott kő. Olyannyira jelen volt zenei életünkben, hogy már-már magyar állampolgárnak számítottuk. Nagyszerű bemutatók, emlékezetes felújítások viszonylag sűrű egymásutánisága folyamatos ittlétének látszatát keltette. Pedig csak idelátogatott olykor, ám amit „beindított” egy-egy Pestre jövetele alkalmával, az állandó jelenvalóságának érzetét erősítette bennünk.

Pályafutását korrepetítorként kezdte, mint annyi más karmester. Híres énekeseket kísért akkoriban, Giuseppe de Lucát, Beniamino Giglit. Egyszer megkérték, hogy az egyik nagynevű tenort igazgassa zongorán, amikor az Boito Néró című operájának főszerepével készült megismerkedni, méghozzá Tullio Serafin házában. A nagy – már rég elhunyt – dirigens nevéhez fűződik ugyanis Boito e kevéssé ismert művének római felújítása.

Tullio Serafin állandóan a zongoristát fürkészte, s a „munkanap” végeztével – ahelyett, hogy a tenor sztárral tárgyalt volna – őhozzá fordult:

‒ Ön kicsoda?

‒ Lamberto Gardelli vagyok.

‒ Hol él?

‒ Itt, maestro, Rómában.

‒ Nézze, most júniusban zárva van a színház. De szeptemberben feltétlen keressen meg. Ön figyelemre méltó tehetség.

Nagyot fordult a világ Lambertóval. Tizennyolc éves lehetett akkor. Arra persze egy percig sem gondolt, hogy felmond a bárban, ahol dzsesszzongoristaként működött. Serafin elismerése büszkévé tette, ám a felkínált lehetőséget pillanatnyi szeszélynek tudta be csupán.

Egyik nap izgatottan fogadta az apja: Tullio Serafin hívat! Maga Tullio Serafin! – és szinte keresztet vetett, ahogy a nevet kimondta. Akkor már október volt. Gardelli a színházba rohant. A maestro morcosan fogadta:

‒ Nem megmondtam, hogy hívjon fel szeptemberben?

‒ Igen, igen, de álmodni sem mertem, hogy komolyan gondolta…

‒ Nos, maga kell a színháznak. Egyelőre súgó lesz.

‒ De mester, én zenész vagyok!

‒ Erről már volt alkalmam meggyőződni júniusban, de zenészstátuszom egyelőre nincs. Eldugom egy súgólyukba, mielőtt más is felfedezné a tehetségét. Aztán majd előszedem, mihelyt lehet. Ne féljen, nem esik le a gyűrű az ujjáról. Én is voltam súgó.

Ez hatott. Ha a nagy Serafinnak nem derogált a dolog, akkor a tejfelesszájú korrepetítor se berzenkedhetett ellene.

Így indult Lamberto pályafutása. Talán furcsa, hogy bizalmasan a keresztnevén szólítom, de oly sok tévériportot készítettem egy időben vele, hogy már-már barátok lettünk. Még operát is akartunk írni közösen. Ő a zenét, én a szöveget. Lancelot lovag históriáját dolgoztuk volna fel. Már épp a dramaturgiai vázlatot vetettük papírra, amikor hirtelen beleállt a fogába a fájás. Nyomban felhívtam kitűnő barátomat, a főváros legmuzikálisabb fogszakorvosát, Szomolányi Istvánt, aki még nálam is nagyobb operarajongó.

‒ Perceken belül nálad vagyok Gardellivel.

‒ Jó. A dalai lámát és az ENSZ főtitkárát se feledd magaddal hozni.

Azt hitte, ugratom. Vagy nagyképűsködöm. Így aztán amikor megérkeztünk, köpni-nyelni nem tudott az ámulattól.

A Lancelot-témát ejtettük, mert túlságosan egybeégett az égető fogfájás megrázó élményével. De alkotókedve töretlen maradt, noha már túl volt a nyolcvanon. Egy Rotoli-mese „megoperásításán” kezdtük törni a fejünket. Lamberto operakomponistának is elismert volt világszerte. Megtiszteltetés volt tehát számomra, hogy esetleg a librettistája lehetek.

De nem lettem, mert túl sokáig törtük a fejünket – és egy napon hirtelen füstbe illant a terv. Lamberto fogta magát és felhágott a Purgatórium hegyére. Oda, ahol számos olasz muzsikus – köztük Pietro Casella, Dante barátja és első megzenésítője – már várt rá.

Dante Purgatóriumában szép számmal találtatnak költőt is. Remélem, én is odakerülök. Úgy érzem, hamarosan. Poklot talán nem érdemlek, mennybe nem vágyom. Jó hely lesz nekem a purgatórium.

És ott majd megoperásíthatjuk mégis a Rotoli-mesét. / Baranyi Ferenc