A katarzis pere?

A lehető legszigorúbb biztonsági intézkedések mellett a párizsi igazságügyi palotában zajló eljárás szűk jogi értelemben nem tekinthető mindennaposnak. Elsősorban azért, mert a merényletek elkövetői nincsenek már életben, ezek igazi kamikazeakciók voltak. A merényletek közül a leghíresebb a szatirikus francia hetilap, a Charlie Hebdo elleni támadás volt, de rá pár napra Párizs egyik külvárosában, Montrouge-ban egy rendőr esett áldozatul a később egy kóser szupermarketet is megtámadó merénylőnek. A merényletsorozat mindhárom elkövetője meghalt az akciókban, és a vádlottak padján a felbujtókat sem találjuk: ők Szíriában tartózkodnak, és lehet, hogy nem élnek már. A három felbujtót, mivel a halálukról nincs kézzelfogható bizonyíték, a távollétükben fogták perbe, és minden bizonnyal el is ítélik.

A kétszáz magánvádlót, az áldozatok hozzátartozóit és tizenegy vádlottat felvonultató perben az utóbbiak tulajdonképpen a nagyvárosi bűnözés tipikus ágensei csupán. Garázstulajdonosok, kisvállalkozók, helyi, kisstílű gengszterek, akik infrastruktúrát, motorokat, autókat, fegyvereket, azaz leginkább logisztikai segítséget adtak a merénylőknek. A védekezési taktikájuk is tulajdonképpen ez: nem tudták, hogy mire készülnek a vásárlóik. Az ügyészség ezzel szemben terrorista-bűnszövetségben való részvétellel vádolja őket, ami természetesen igen súlyos büntetési tételekkel jár.

A per ebben az értelemben a jogállam próbája is: aligha lesz könnyű bizonyítani a tényállást a vádlottak többsége esetében, könnyen előfordulhat, hogy a vád többek vonatkozásában egyszerűen nem állja meg a helyét. Valamiféle bosszúállás – ráadásul nem is a főbűnösök feletti bosszúállás – helyett valóban igazság szolgáltatására lenne szükség.

A vizsgálati anyagok és maga a per leginkább arra lehet alkalmas, hogy pontosabb képet kapjon a társadalom a radikalizálódás útjáról, arról, hogyan lesz egy külvárosi fiatalból a dzsihád harcosa. Az ügyészek szerint képtelenség, hogy a gyilkosok segítőtársai ne tudtak volna az elkövetők rohamos radikalizálódásáról és arról, hogy mire kívánják használni a beszerzett fegyvereket.

Ez a tárgyalás annyiban is különleges, hogy a megszokott eljárásrendtől eltérően a bíróság csak hivatásos bírókból áll, azaz nincsenek polgári esküdtek. Ennek oka az, hogy állampolgárokat nem akarnak egy terrorizmussal kapcsolatos, fokozottan veszélyes eljárásban való részvételre kötelezni.

A pert a francia sajtó és a szakértők hada az elkövetők hiánya és az igazi felbujtók kilétének erős bizonytalansága ellenére történelminek nevezi. Több száz újságíró vesz részt a tárgyalásokon, a külföldi média is szép számmal képviselteti magát, és az egész pert filmre veszik, hogy az utókor emlékezetében nyoma maradjon. Ez az első eset egyébként, hogy terrorizmussal vádoltak ügyének tárgyalását a nyilvánosság számára teljes egészében filmen rögzítik, hiszen eddig az ilyen perek – a biztonsági szolgálatok megfigyelési módszereinek titkosságára való tekintettel is – jobbára a nyilvánosság kizárásával zajlottak. Eddig ilyen felvételek csupán a náci háborús bűnösök peréről készültek – ez is jelzi, hogy a pernek valamiféle pedagógiai szerepet is szánnak.

A 2015-ös merényletek, ha nem is felejtődtek el, de az első, érzelmekkel telt reakciók után, amikor Franciaországban, és szerte a világon mindenki a „Je suis Charlie” („Charlie vagyok”) üzenetet hirdette, idővel elég kevés szó esett róluk. Az igazi kérdés most az, hogy az események felidézése mit adhat hozzá a mai francia társadalmi vitákhoz.

Kérdéses az is, hogy ez a per képes lesz-e valamilyen közéleti katarzis előidézésére. Mindenképpen figyelembe kell venni, hogy a gyászév elmúltával a Charlie Hebdo szatirikus lap társadalmi szerepének megítélése távolról sem egyértelmű: nagyon is hallani olyan hangokat, amelyek – nem megkérdőjelezve az újság jogát, hogy blaszfémiát is közöljön, ha akar – a lapot inkább az iszlamofóbia képviselőjének tartják, mint a szólásszabadság harcosának. Az ellentábor ezeket a baloldali bírálókat a hidegháború szovjetbarát értelmiségéhez hasonlítja, azokhoz, akik tagadták a kommunizmus nevében elkövetett bűnöket. Ezen nézet képviselői az iszlám radikalizmust a nácizmus és a kommunizmus után a harmadik totalitárius ideológiának tarják.

A francia társadalom a merényletek után a megrendülésen, az áldozatokkal való szolidaritáson túl visszautasította az iszlamofóbiát, azaz egyételművé tette, hogy nem az iszlám az oka Franciaország minden problémájának. Most, amikor a tárgyalás során vérfagyasztó részletek kerülnek elő a gyilkosságok pontos lefolyásáról, még nyitott kérdés, hogy a per – túl a merényletek technikai részleteinek, a merénylőket eszközökkel ellátók tudatos vagy éppen nem tudatos részvételének tisztázásán – hozzájárulhat-e valamilyen módon a demokratikus gondolkodás erősítéséhez. / Balázs Gábor