A járókelőhatás

1964. március 13-án Catherine Genovese brutális gyilkosság áldozata lett. Meggyilkolása a szociálpszichológia történetének egyik kiemelkedő jelentőségű eseményévé vált. Egy decens környék átlagos lakója volt ugyanis, és az, hogy megtámadták, sokkolta a helyieket. Így senki nem lépett közbe, annak ellenére sem, hogy legalább 38 ember hallotta a nő segélykiáltásait, vergődését és haláltusáját. Genovese még elvonszolta magát a lakásának ajtajától az utcasarokig. Ám hiába kiabált. Hiába gyúltak fények az ablakokban, senki nem emelte fel a telefont, senki nem hívott rendőrt, holott a halál beálltáig fél óra telt el.

Miért nem segítettek rajta?

Két szociálpszichológus, John Darley és Bibb Latané éveken keresztül rágódott az eseten. Végül kísérletek százaival bizonyították a bystander effect, azaz a járókelőhatás működését. Kutatásaik szerint ha egy segítségre szoruló van az utcán, akkor minél többen látják őt, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy senki sem fog segítni, mert a csoport tagjai úgy érzik, egyéni felelősségük elenyésző. Ha a segélykérőt kevesen látják, vagy csak egyvalaki, sokkal nagyobb az esélye, hogy kezet nyújtanak felé. Nyilván számos más tényező is szerepet játszik mindebben: a bizonytalanság, hogy valóban helyes és szükséges-e beavatkozni, a félelem, hogy a segítségnyújtónak nem esik-e bántódása, vagy a közösségérzet hiánya. Azonban a legalapvetőbb felismerés: ha egy csoport többsége nem érzi feladatának, hogy felkarolja a rászorulókat, akkor e csoportnyomás azokat is „bystanderré” teszi, akik egyébként beavatkoznának.

A hatvanas évek óta tudjuk tehát, hogy ha a normaalkotó réteg érzékenyítés helyett a társadalmat nem a segítségnyújtásra szocializálja, hanem meggyőzi arról, hogy a szegény, a hajléktalan, az idős, a mozgássérült, a hátrányos helyzetű önmaga állapotáért és helyzetéért felelős, akkor a többség bystanderré válik. A bystanderek élete pedig nehéz, mert soha nem számíthatnak arra, hogy bárki segítséget nyújt nekik, ha ők vagy a szeretteik bajba kerülnének. És ha valaki abban a biztos tudatban él, hogy a csoport nem védi meg, akkor mindenki potenciális ellenséggé válik. Ennél pedig nincs nagyobb kiszolgáltatottság.

Visszatérve a kutatókra: bizonyították azt is, hogy elég egyetlen ember, aki megszervezi a segítségnyújtást, feladatokat ad a többi járókelőnek, és a helyzet átstrukturálódik, vagyis a csoport működni kezd – minden járókelő másokért is felelősséget vállaló, magabiztos állampolgárként kezd viselkedni.

Braun Anna