A haza hangneme

Isten nevét hiába fel ne vedd – mondja a parancsolatok egyike. Ki kellene terjeszteni ezt a hazára is, kiváltképp ilyenkor, március közepén, amikor politikusok szavalnak róla, legtöbbször kampánybeszéddé silányítván az ünnepi szónoklatot. Pedig érdemben is lehetne szólni a hazáról.

Kiselemista koromban, Nyáregyházán volt az olvasókönyvünkben egy vers – már nem emlékszem, ki írta –, amely így kezdődött: Édesapa, édesanya! Mondjátok, hogy mi a haza! A versbe szedett szülői válaszokat már elfelejtettem, de még ma is keresem a pontos definíciót. Tamási Árontól tudjuk: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” De nem biztos, hogy ott vagyunk otthon a világban, ahol éppen lakunk. Hogy igazán hol, az rendszerint a honvágyból derül ki. Ahova visszavágyik az ember, ott van otthon. Külországból nem egy sárga vagy halványzöld folt után vágyakozik a térképen, amivel ez a kicsi ország jelölve van, hanem konkrét fasorok, kocsmák, utcák, terek után. Azokhoz röpíti a szíve a távolból.

Ám az igazi haza a térképen nem található. Egykori évfolyamtársam, a nemrég elhunyt Rónay László, a kitűnő tanár és irodalomtörténész írta Szolganépnek nincs hazája című cikkében: „Ahogy tőlem telik, igyekszem a legszebb hagyományokból kiindulva elmagyarázni, mit jelentett a haza, a hazaszeretet, a hazához való hűség eleink számára. Gyakran eltérek íróktól és műveiktől, hogy Vörösmarty, Berzsenyi, Kölcsey, Petőfi és a többiek alkotásaira hivatkozzam, megvilágítani, miért voltak szentek ezek az érzések. Nem mondhatnám, hogy átütő sikerrel. Egy döbbenetes kérdés a sok közül: na és megérte nekik? Hogy szívünkbe, lelkünkbe írtak valami örökbecsűt, érdektelen.”

Azt hiszem, itt a lényeg. Az elvehetetlen haza az, amit szívünkbe, lelkünkbe írtak, muzsikáltak, piktoroltak legjobbjaink. Országunkat, a földrajzi értelemben vett hazát elveszíthetjük. Elfoglalhatja ellenség, megcsonkíthatja igazságtalan békeszerződés. Attól még nem leszünk hazátlan magyarok, mert a szívünkbe, lelkünkbe telepített haza megmarad, velünk jön akkor is, ha esetleg emigrációba kényszerülünk. Ha azonban benső hazánkat csonkítják meg vagy veszik el, hazátlanokká válhatunk Magyarország területén maradva is. Akkor elmondhatjuk a villoni verssorral: „En mon païs suis en terre lointaine.” Távoli földön vagyok a hazámban. Vagy ahogy Kosztolányi fordította: „Ennen hazámban ténfergek hazátlan.”

Azoknak a politikusoknak, akik hangzatos szólamokat készülnek harsogni március tizenötödikén, Adyval üzenek. Ő ugyanis ezt írta A hazafiság reviziója című cikkében: „Valamire emlékszem. A múlt évben egy francia líceum évzáró ünnepén voltam. A líceum igazgatója búcsúztatta a diáksereget. Az isten, király, haza nem volt benne abban a beszédben, de istenesebb, királyibb és hazafiasabb beszédet nem hallottam soha. Egy művelt társadalom gyermeke a huszadik században miként hevüljön, éljen, dolgozzon: ezt tanította a beszéd.”

Nos, ha már francia emléket idézett fel Ady, én is hasonlóval próbálom folytatni a haza fogalmának körültopogását. Annak idején UNESCO-ösztöndíjjal egy szemeszternyi ideig a poitiers-i egyetem bölcsészkarát látogathattam francia földön. Az első napokban ottani diáktársaim őszinte érdeklődéssel faggattak, hogy honnan is jöttem voltaképpen. Hazámban hol ringott a bölcsőm, hol emberesedtem. Nem kezdtem magyar helységneveket sorolni, Pilis, Nyáregyháza, Cegléd nem sokat mondott volna nekik, ezért kurta volt a válaszom: à la contrée du Danube. A Dunatájon. Erre az egyik lány – ha jól emlékszem, Lydie volt a neve – halkan recitálni kezdett:

La contrée du Danube est un triste endroit,

pilori des demi-hommes et des demi-nations,

les ailes y sont coupées –

et mortuaires les soirées.

Miket beszél ez? – meredtem rá. A Dunatáj szomorú hely, félembereknek és félnemzeteknek pellengér, ahol le vannak vágva a szárnyak és gyászosak az esték? Aztán rájöttem, hogy Lydie Ady-verset idéz. A Duna vallomásának egyik strófáját:

A Dunatáj bús villámháritó,

Fél-emberek, fél-nemzetecskék

Számára készült szégyen-kaloda.

Ahol a szárnyakat lenyesték

S ahol halottasak az esték.

Nem tudom, honnan került a kezébe az a – talán 1930-ban kiadott – vékony füzetecske, amely Ady Endrének 27, franciára fordított versét tartalmazta. Meglehet Győry Jánostól, a francia középkor nemzetközi hírű kutatójától kaphatta, aki épp Poitiers-ben vendégprofesszorkodott. Mindenesetre a gyenge fordításon is átsütött Ady zsenialitása – és feleslegessé tett mindenfajta kiselőadást a hazámról. Mert Ady elmondta a lényegét. A tónusát. Cisz-moll – mormoltam. Cisz-moll a magyar sors hangneme. A legtragikusabb hangnem, amely csak ritkán és kurta időre modulált át valamely derűsebb dúrba.

Hát ilyen egyszerű a dolog. Aki nem hazaffy, hanem egyszerűen csak hazafi, az ne frázisokat pufogtasson az ünnepen, hanem együtt gondolkodni serkentsen közös sorsunkat meghatározó problémákról. Például arról, hogyan lehetne elérni azt, hogy a magyar sors ne csak kurta időre moduláljon át a napfényesebb dúr hangnemek valamelyikébe.

Mondjuk abba, amelyben Európa himnusza, Beethoven Örömódája íródott. / Baranyi Ferenc