A halhatatlanság szele

A lehetetlenre vállalkoztam a karantén hetei alatt: megpróbáltam rendet tenni a szobámban, ahová belépvén csak egy szűk Ho Si Minh-ösvényen, padlóra halmozott könyvek és kéziratok tornyai között kanyarogva lehetett eljutni az íróasztalomig. A próbálkozás még most is tart, de teljesen reménytelen. Az ember reggel kezdi a selejtezést, aztán késő este kétségbeesve konstatálja, hogy a kupacok száma szinte semmit se csökkent, továbbra is megszállva tartják a szobát. Felnyalábolva, oda se nézve, egy tételben kellene eltávolítani a felhalmozott könyveket és mappákat, de erre nem visz rá a lélek. „Téglánként” bontom le a tornyokat, külön-külön megvizsgálok minden egyes kidobásra szánt dolgot – aztán mindegyiknek megkegyelmezek, és visszateszem a helyére.

A minap régi újságok „hűvös halmával” viaskodtam. A Magyar Ifjúság 1969. június 13-i száma került egyszercsak a kezembe. Belelapoztam: vajon miért is tettem el? Akkoriban a lap munkatársa voltam, szinte minden számban volt „valamim”. Ebben viszont nem láttam – legalábbis első blikkre – anyagomat, így végre kidobásra ítélhettem legalább egy megsárgult újságot. Ám megpillantottam Piros Ildikó csaknem kolumnányi portréját, mellette a következő kurta híradással: „Befejeződött a Sárga rózsa című regényből készült színes tv-film forgatása, amelynek egyik szereplője Piros Ildikó.”

Hát ezért tettem el. A Sárga rózsa miatt.

Még 1968-ban történt, hogy Zsurzs Éva felhívott a televízióból. Elmondta, hogy zenés film készül Jókai Mór Sárga rózsa című kisregényéből. Felkért a dalbetétek megírására. Közölte, hogy a zeneszerző Behár György lesz, jó lenne, ha mielőbb felvenném vele a kapcsolatot. No, fel is vettem, még aznap. Izgatott a feladat: népdalszerű verseket írni… Művileg visszaadni a természetes egyszerűséget. Nagy kihívás, ahogy manapság mondanák.

A Hortobágyon játszódó históriában Decsi Sándor, a csikóslegény és Lacza Ferkó, a gulyásbojtár ugyanazt a lányt szereti. A végén meg is verekszenek érte. A számos pusztai szituáció, életkép, nyers konfliktus valóban izgalmas dalok, együttesek és kórusok írására adott alkalmat.

Már javában benne voltunk a munkában, amikor Behár Gyuri felhívott egy este.

‒ Szeretnék az egyik öreg gulyás szájába egy balladát adni, amely a Kilenclyukú hídról szól. Basilides Zoltán adná elő Melis hangjával. Biztos van valamiféle eredetlegendája a hídnak – te filosz vagy, nézz utána a nagy könyvtárakban.

No, én valóban filosz vagyok, de a leglustább fajtából való. Nyűgösen válaszoltam neki:

– Gyurikám, tudod ki fog ilyen gyönyörű strandidőben könyvtárakban kutakodni? Majd én kitalálok egy tetszetős és főleg hihető eredetlegendát.

‒ Mit bánom én, csak mielőbb kapjam meg versbe szedve – így Behár.

Öt teljes percig facsartam az agyamat, a hatodik percben megvolt az eredetlegenda. Egy jó óra múlva pedig a dalszöveg. Kifundáltam egy Árva Jóska nevű hortobágyi betyárt, aki kilenc szeretővel dicsekedhetett. Mindig a pusztacsárdában múlatta az időt. Egy ízben pandúrok vették körül a csárdát, hogy a Jóskát vasra verjék. Csak a víznek menekülhetett volna, de a Hortobágy-patak megáradt, nem lehetett rajta gázlót találni. És most már a megfelelő verssorokkal folytatom: „…Kilenc kislány összeszaladt / szép testéből rakni hidat, / kilenc karcsú termet íve / ráhajlott a sebes vízre. / Jóska rajtuk átugratva / beleveszett a viharba, / messze röppent, mint kilőtt nyíl, / hallgat róla szóbeszéd, hír. / Kilenc lány is hallgat róla / rákövülve a folyóra.”

A kész szöveget elküldtem Behárnak, tetszett neki, szép zenét csinált hozzá. Aztán a film is elkészült, bemutatták, még szerény sikere is volt.

Eltelt vagy tíz esztendő. Az egyik könyvhéten Debrecenbe hívtak író-olvasó találkozóra. Szállodai szobám éjjeliszekrényén idegenforgalmi szóróanyagok tömegét találtam. Az egyik kiadvány a Hortobágyot ajánlotta a turisták nagybecsű figyelmébe. Előadta, hogy a Kilenclyukú hídnak szépséges eredetlegendája van. A néphit szerint – és így tovább, és így tovább. Következett az én történetem úgy, ahogy Behárnak kifundáltam annak idején. Hatalmas büszkeség dagasztotta a keblemet, mert „néphit” lettem. Folklór. Legalábbis az IBUSZ hajdúsági részlege szemében.

És még mindig nincs vége a történetnek. Valamikor a kilencvenes években mindezt elmeséltem a Magyar Rádió népszerű folklórmagazinjában. Nem sokkal az adás napja után levelet kézbesített címemre a postás. Akasztóról érkezett. Réthey-Prikker Miklós, az ismert népdalkutató írta. Tudatta, hogy éppen szalonnázott, amikor a rádióban elhangzott a történet. Meglepetésében kiesett a bicska a kezéből. Merthogy ő ezt az Árva Jóska-balladát nem is oly rég „begyűjtötte” egy helyi öregasszonytól, és már meg is jelent egy általa szerkesztett, paraszti dalokat tartalmazó antológiában.

Ebben a pillanatban csapott meg a halhatatlanság szele. Mert hogy is írta Váci Miska? „Akit a nép ajkára vesz, vállára veszi azt, / akit a nép vállára vesz, szívébe zárja azt, / akit a nép szívébe zár, nem hal meg soha az.” / Baranyi Ferenc