Versengve építették a magyar szocializmust, aztán elmentek a sztriptízbárba

Én is voltam jávorfácska…

Bocsánatot kérek néhai Megyery Sá­­ritól ezért az önkéntelen schmit­­te­­lé­­sért (asszociáció). Szóval pontosítok: jávorfácska sosem voltam, de én is voltam szocialista brigád tagja, mégpedig sok-sok jelvénnyel kitüntetett brigádé.

Mi is volt a szocialista brigád hármas jelszava? Szocialista módon élni, tanulni és dolgozni. Vagy valami hasonló. Az Állami Könyvterjesztő Vállalat propagandaosztályán (ezt ma másik szép magyar szóval marketingosztálynak neveznék) is meg kellett alakítani a szocialista címért küzdő brigádot. Na, a kellett is magyarázatra szorul. Nem kellett – csak illett. Fentről jött az elhatározás: alakítsanak mindenütt szocialista brigádokat.

Gondolom, az addigra nevetségessé vált rákosista munkaversenyek helyébe. És akkor a legtöbb munkahelyen alakítottak. Persze a példa ragadós volt, mint a Technokol Rapid: mindenki igyekezett igazodni és alapítani.

Illett alapítani, illett szocialista módon dolgozni, tanulni, élni. Egy régi tanulmányban ezt írták: „Hazánkban a munkaverseny-mozgalom gyökerei a második világháborút követő újjáépítésig és a gazdaság »helyreállítási periódusáig« nyúlnak vissza. A jelenleg legnagyobb tömegeket mozgósító versenyforma úgy kezdődött, hogy 1958 végén néhány üzemi kollektíva felvette a »szocialista brigád« címet, majd 1959 márciusában a tömegszervezetek a pártkongresszus tiszteletére szocialista versenymozgalomra szólító felhívást tettek közzé. A szocialista brigádmozgalom tartalmában is sok újat hozott. A munka szféráján túl a teljes emberi életre való törekvés is bekerült a célok közé. A mozgalom jelszava egyben körvonalazta a hármas követelményt is.”

Meg kell mondanom, komolyan is gondoltuk (meg aztán a nyerhető brigádpénz sem volt semmi). A kollégáim, csakúgy, mint magam, mind tanultak valahol valamit. Én akkoriban fejeztem be a kétéves újságíró-iskolát (remek tanárok voltak ott Bencédy Józseftől Czine Mihályig és Demeter Imréig), és hamarosan a lángészképzőbe is belekezdtem: a marxizmus–leninizmus esti egyetem esztétika szakosítójába. Hogy majd mondhassák pár év múlva: Köves fejlett fej lett. (Ki gondolta akkor – magam nem –, hogy ezek után még az ELTE-t is végigküzdöm levelezőn?)

Fotó:  Fortepan / Gábor László

A munkával sosem volt sok gond. Szerettünk dolgozni. Olyan szerkesztőségféle volt az iroda: prospektusok, ajánló körlevelek, újság (Tájékoztató a megjelenő könyvekről című havilap, amiből később a Könyvvilág lett, hát, az sincs már régen), meg író-olvasó találkozók, könyves ünnepek szervezése. Hogy ez szocialistamód vagy csak tisztességes teljesítése a feladatoknak (kevés pénzért), nem tudtuk, nem is gondoltuk végig. A „szocializmus építése” természetes közegünk volt, azt hiszem, senki nem is gondolt másra, tudomásul vettük, mint hogy télen esik a hó, nyáron süt a nap. Sőt, természetes közegünk volt a versengés is – más osztályok brigádjaival. Elhittük – természetesen –, hiszen a brigádmozgalomban sokszor idézték Lenin mondását (tudják még, ki volt az?): „A szocializmus nemcsak nem fojtja el a versenyt, hanem ellenkezőleg, először teremti meg annak lehetőségét, hogy a versenyt valóban széles, valóban tömegméretekben alkalmazzák, hogy valóban a dolgozók többségét vonják be az olyan munkába, ahol megmutathatják, hogy mit tudnak, ahol kifejthetik képességeiket.”

Úgy emlékszem, ez még a brigádnaplónk elejére is oda volt írva. A brigádnaplót V. Jancsi kollégánk írta-dekorálta: gyönyörű kézírása volt, és rajzolni is remekül tudott. (Így nagyon sok évtized után visszatekintve tudom, hogy ez a sokszorosan kitüntetett szocialista brigád igencsak polgári, liberális társaság volt, ideértve főnöknőnket – amúgy a vállalat párttitkárát –, G. Piroskát is, akiről egy helyütt azt írtam: a világ legtisztességesebb kommunistája volt.)

Nos, éltünk, dolgoztunk, tanultunk – ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Vagy a brigádnaplóban. Szocialista módon éltünk – a munkahelyen. Egymás otthonába nem láttunk be, talán ott kevésbé.

Polgári-kispolgári csapat volt itt természetesen. Volt hajdani ludovikás és volt vidékről érkezett hírlapíró is. Volt vallásos és volt ateista is. A vallásossággal persze senki nem dicsekedett.

R. S., a nyomdai szerkesztő szombatonként biztosan eljárt valamelyik zsinagógába, s jom kippur napján tüntetően kitette asztala sarkára az uzsonnáját, hadd gondolja mindenki, hogy ő aztán nem tartja a vallási szokásokat. Persze egész nap böjtölt, a becsomagolt két szelet kenyér délután fél ötkor bontatlanul visszakerült a táskájába. Félelme akkor már (1956 után) és ebben a közegben nem volt indokolt, de beleivódott, beleégett a lelkületébe.

Szóval eleve jó munkahely volt. Sokszor ottmaradtunk ultizni, konyakozni, gyakran elmentünk közösen moziba is. A nem ritka vállalati bulikon közös asztalhoz ültünk – jól éreztük magunkat egymás társaságában.

Nyilvánvaló volt, hogy szocialista módon élünk brigád nélkül is.

De amikor a régebben hiteltelenné vált munkaversenyek helyébe bevezették a szocialista (először csak címért küzdő) brigádok versenyét, ezt dokumentálni is kellett a brigádnaplóban.

V. Jancsi, naplóvezetőnk szép, kalligrafikus betűkkel beírta a kötött album, azaz a brigádnapló első oldalára: Bálint György szocialista brigád. A nevet én adtam, éppen akkoriban olvastam lelkesen Bálint publicisztikáit. És hát végül lapot is szerkesztettünk, sokféle melléklettel, természetes volt, hogy újságíró-publicistát választunk névadónak.

Felajánlásainkra (április 4., november 7. stb. tiszteletére) már nem emlékszem, s nem is igen tudom, mifélék lehettek. Nem ajánlhattuk fel, hogy határidőre elkészítjük a könyves újság számait, mellékleteit – hiszen ez munkahelyi kötelezettség volt.

Viszont ezek után – mosolyogtató? – elkezdtük gyűjteni a mozi- és szín­­házjegyeket, sőt, a meccsjegyeket is. Beragasztani a brigádnaplóba. Hogy kint voltunk a Vasas–Fradin, hogy megnéztük az Egy férfi és egy nőt a Puskinban (ezt egyébként tényleg többen együtt néztük meg, úgy emlékszem, három férfi és két nő a brigádból) vagy a Tháliában a Rozsdatemetőt, a Petőfiben az Egy szerelem három éjszakáját. Ja, és hogy voltunk a SZÚR-on is (lásd: SZÚR, későbbi szócikk).

A hatvanas évek második felében enyhült a kádári prüdéria, és itt-ott már a sztriptíz is megjelent a pesti éj­­szakában. A mi addigra már többszörös aranyjelvényes csapatunk elhatározta, hogy (szocialista módon élni) a brigádjutalom egy részét egy sztriptízbárban költi el. Persze nem mindenki, az idősebbeket és párttitkár főnöknőnket nem hívtuk el.

A Savoyt választottuk, felső szintjén (vagy galériáján?) volt a bár. Ifjú olvasóimnak persze most azt is el kell mondanom, hogy a Savoy – akárcsak ugyanott az Abbázia – nagy múltú kávéház volt a November 7.-ről elnevezett Oktogonon. Ma Burger King.

Megváltottuk a belépőjegyeket, beültünk az egyik sarokba, rendeltünk, és éppen jókor töltöttünk a pezsgőből, mert máris kezdődött, amiért jöttünk. Egy kalapos nő szép lassan kezdett vetkőzni zenére: először a harisnyát vette le, majd a szoknyát, a blúzt. A nadrágocska – ha picurka is – maradt. Következett a melltartó, némi hatásszünet után, de a bimbókat szemérmesen flitter takarta el.

Azért mi – a szocialista brigád – élveztük.

Nem éreztük úgy, hogy vétkeztünk a szocialista erkölcs (meg a brigádszellem) ellen.

És a brigádnaplóba is nyugodtan be­­ragaszthattuk a belépőjegyet – nem volt rányomtatva, hogy sztriptízbár.