Nem stimmel
Azért ezzel elég könnyű behülyíteni a horrorrajongót (egész pontosan: engem). Van itt minden, mint egy véres vurstliban: zavarba ejtően rejtélyes társasház, gyanús lakóközösség, éjjeli zajok, szekta, lovecrafti rém, kézi kamerás felvételek és egy megdöbbentő snuff film (ez kb. olyan, mint az unikornis: elvileg nem létező dolgot jelöl, olyan mozgóképes műfaj, amiben valódi gyilkosságot rögzített a kamera).
Ja, és mindez keményen rámegy a retrofétisre is, ugyanis a Netflixen látható
A 81-es számú archívum című sorozatban Dan Turner régi VHS-ek helyreállításával foglalkozik. Állítólag ő a legjobb a szakmában, legalábbis ezt mondja neki a kőgazdag megbízó, aki bitang sok pénzt fizet neki, hogy helyreállítson pár tűzkárt szenvedett amatőr videoszalagot. Egyetlen feltétel van csupán: a munkát egy világtól távoleső birtokon kell végeznie, a felvételeket nem viheti ki onnan. Így „találkozik” Dan a szalagokon Melody Pendrasszal, aki minden lépését megörökítette, amikor beköltözött a Visser társasházba, hogy dokumentumfilmet forgasson róla, mert már első látásra sem átlagos épület ez, hát még a lakóközösség! Ráadásul mindez szokatlan módon az azonos című podcast filmadaptációja, ami azért elég vagány. Valami mégsem stimmel ezzel az egésszel.
Persze alap, hogy a saját világában, a saját szabályrendszerén belül minden működhet egy alkotásban, de ha már ezt sem veszi figyelembe, az elég zsenánt. Ez esetben a végjátékot citálom a vádlottak padjára minimális spoilerrel: ha ugyanis az egész szériát átlengi egy szertartás, ami emberáldozatot követel, akkor ugyanezt hogy sikerül ukk-mukk-fukk megismételni az utolsó részben úgy, hogy senkit se nyírnak ki, de még csak fel sem merül, hogy helló, ehhez valakinek át kéne nyesni a torkát. Szóval, ormótlan blöff ez az egész, de míg ki nem derül, nagyon szórakoztató. Đ
(A 81-es számú archívum, 8x55 perc, Netflix)
