Magány és abortusz
Eliza Hittman felkavaró új rendezése, a Soha, néha, mindig az elmúlt évek egyik legszebb és legfontosabb amerikai filmdrámája, amely nemcsak az abortuszról, hanem korunk magára hagyott fiataljairól is szól.
Legutóbb tizenöt évvel ezelőtt készült igazán megrázó film a terhességmegszakításról: Cristian Mungiu 4 hónap,
3 hét, 2 nap című filmdrámája egy illegális abortusz történetét mesélte el a nyolcvanas évek Romániájában. A román filmes újhullám Arany Pálmával díjazott remekműve mellbevágó realizmussal ábrázolta a Ceaușescu-rendszer kilátástalan sivárságát, ám a társadalomkritika helyett a hangsúlyt sokkal inkább a személyes szabadság, illetve a saját testünk feletti önrendelkezés hiányának bemutatására helyezte, végső soron pedig a méltóság elvesztéséről, a megaláztatásról, a kiszolgáltatottságról és az elnyomásnak való elkerülhetetlen behódolásról tudósított.
Eliza Hittman harmadik egész estés filmje, a Soha, néha, mindig szintén a terhességmegszakítás témáját boncolgatja, a napjaink Amerikájában játszódó szuggesztív filmdráma azonban nem szociofilm vagy az abortuszjogról didaktikusan megfogalmazott társadalmi parabola, hanem sokkal inkább egy meditatív, eszközeiben visszafogott, ám éppen ezért különösen szívszorító és hatásos lélektani korrajz a jelenünkről, jelenkorunk kiüresedett emberi kapcsolatairól és magára hagyott fiataljairól.
A Soha, néha, mindig főszereplője egy hallgatag, tizenhét éves diáklány, Autumn Callahan, aki azzal szembesül, hogy nem kívánt terhességét Pennsylvaniában csak szülői beleegyezéssel szakítják meg, ezért unokatestvérével, Skylarral titokban New Yorkba utazik, hogy egy ottani klinikán hajtsanak végre rajta abortuszt. Kettejük egzisztencialista színezetű utazását és nagyvárosi, illetve bürokratikus kálváriáját meséli el az amerikai rendező-forgatókönyvíró felkavaró filmje. Eliza Hittman azonban nem az amerikai egészségügy és jogrendszer előre kijelölt morális kritikáját akarja megfogalmazni, őt ugyanis szótlan tinédzser főhősei érzelmei, sokszor alig észrevehető rezdülései érdeklik. A hétköznapi részletekre szokatlanul érzékeny rendező/forgatókönyvíró mindössze néhány odavetett, könyörtelen mondat segítségével vázolja fel például az apjától totálisan elidegenedett Autumn családi magányát, aki végső kétségbeesésében habár felhívja az anyját, de végül nem szól bele a telefonba. A film legerőteljesebb jelenete – amely egyúttal válaszul szolgál annak különös címére – is zavarba ejtően életszerű és az elhallgatás által még fájdalmasabb, amikor az abortusz előtt álló lányt egy szociális munkás faggatja gépiesen a szexuális életéről és korábbi partnereiről, Autumn könnybe lábadt szemmel szinte elnémul, mi pedig a válaszaiból rádöbbenünk, hogy a pasijai fizikailag és szexuálisan is bántalmazták őt.
Eliza Hittman empatikus filmjét a méltóságteljes jellemábrázolás teszi felejthetetlenné, az egyedüli reménysugarat pedig a két kamaszlány összetartása jelenti.
A Soha, néha, mindig egy szenvedélyes, de nem szentimentális felnövéstörténet egy különleges road movie keretén belül tálalva, amelynek realista, ám mégis költői erejű vizuális stílusa a Dogma-filmeket vagy a Dardenne fivérek hasonlóan eszköztelen, dokumentarista filmdrámáit juttathatja eszünkbe, amelyek elementáris hatását csak tovább fokozza a Julia Holter énekesnő által komponált minimalista filmzene. A 2020-ban a Sundance Filmfesztiválon bemutatott Soha, néha, mindig az elmúlt évek egyik legszebb és legfontosabb amerikai filmdrámája, amely megérdemelten nyerte el tavaly a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon a Zsűri Nagydíját. Đ
(Soha, néha, mindig, 101 perc, forgalmazó: Pannonia Entertainment)
