Kapcsolatok könyve

Nyilatkozta: eszmék helyett inkább igazán fontos dolgokkal foglalkozik. A férfi-nő kapcsolat mennyire fontos?

Pár éve eldöntöttem: hátralévő életemben a férfi-nő relációkról akarok írni. Ez az alap, a legnagyobb titok, minden dolgok közül a legérdekesebb, az irodalom alaptémája. De hát úgy vagyunk vele: minél többet tudunk valamiről, annál jobban érezzük a hiányokat. Azért kezdtem írni ezt a könyvet, hogy valamit legalább megtudjak, és rendbe rakjam, amit tudok.

A hiányosságokon csalódásokat, bedőlt kapcsolatokat, árulásokat és hasonlókat értsek?

Röviden: a rakás szerencsétlenséget. Elég szerencsétlenek vagyunk, eleget szerencsétlenkedünk ez ügyben. Azok is, akik ezt nem így tudják, miközben ide-oda kapkodnak, és ideológiákat gyártanak, hogy leplezzék maguk elől. Az érdekel: miért fulladnak kudarcba párkapcsolataink, miért éljük meg őket újra és újra kudarcként – nemcsak férfi-nő, hanem anya-fiú, fivér-nővér összefüggésekben is. Mindez hatalmas misztérium. A férfi-nő relációk egészét igyekszem leírni, lefedni, részenként, mint egy puzzle darabjait. Hűség, féltékenység, csalás, őszinteség, vágy és kiábrándulás mindenki életében előfordul, egyetlen kapcsolaton belül is, és minden kapcsolatban másként. Végtelen a variáció, annyit modellálok, amennyi sikerül.

Könyve szerint: jó sok tapasztalata lehet.

Nem hinném, hogy több, mint másoknak: akár egyetlen kapcsolat is tartalmazhat mindent. Az ezer és 3 metaforikus szám, Lorenzo da Ponte, Mozart Don Giovannijának szövegírója találta ki: hősének ennyi nője volt Spanyolországban. Ezerhárom. Sok, de nem parttalanul.

Internetes kommentárokban olvastam: egyesek szerint az ön korában ez nem is sok nő. Úgy tűnik, nem csak echte irodalombarátok böngészték a könyvet. Aminek egy kis csalás is oka lehet: botránykönyvként hirdették itt-ott a művét.

Ami a netes irkálásokat illeti: rosszindulathegyek vajúdnak, s ellenszenves egerek születnek ebből. A „botrány” nekem sem tetszik, ám ez a marketing része, és az írónak érdeke, hogy a könyvét megvegyék. Én saját magamnak írok, azt és úgy, ami és ahogy jólesik. És bár érdekel a könyvem sorsa, amíg készül, eszembe sem jut. Most azért kíváncsi vagyok, mekkorát durran ebben a közegben.

Milyen ez a közeg?

Hipokrita. Mi, magyarok valahogy nem igazán szeretünk élni. Rosszkedvű, mogorva, nyafogós kultúra – ez engem átlendít az ellenkező pólusra. Ahol meghallom a válság szót, onnan elhúzok. Aki siránkozik, panaszkodik, alapvetően félreérti a létezést.

Aki egyik napról a másikra utcára kerül, azt mondja erre: az író úr megengedheti magának az elegáns elvonulást, hát ne ossza nekem az észt.

Nem osztom. De az igaz, hogy minden, bezárt arccal a dolga után vagy a gondja elől loholónak legszívesebben azt mondanám: szedje össze, állítsa össze magát, kezdjen magával valamit. Ha rossz helyzetbe kerülsz, attól még nem kell feladnod. A belsőn múlik: aki elég mélyre megy, onnan nagy intenzitással törhetnek föl az energiái.

Tud erre konkrét technikát?

A művészettel való foglalatosság – művelés vagy befogadás – úgy össze tudja állítani a lelket, olyan módon fölkészíti, hogy az képes megváltoztatni a helyzetemet. Ezt a potenciált persze csak az tudja felhalmozni magában, aki már gyerekkorában megtanulja a technológiáját. Minden az oktatáson múlik. Az élet élvezetére, az életbe való belemerülésre tanítást ab ovo, a tojásból kikelve kellene kezdeni. Az óvodában már szinte késő. Nélküle boldogtalan, agyonfrusztrált túlélőgépezetté válsz. Aki akkor sem érzi jól magát, ha „dolgozik”. És ha kipenderítenek az állásodból, mert „elavultál”, vagy ha nyugdíjba kerülsz, mert „lejártál”, úgy gondolod, vége az életednek. Mert nem tanultad meg, mi az: körülnézni a világban és saját magadban.

Ha ezután már csak férfi-nő relációkkal foglalkozik, vagyis áttételesen a belső béke megtalálásával, akkor közügyekben nem is szólal meg többé? Annak kapcsán például, hogy hány neonácit szavaztak polgártársaink az unió parlamentjébe? Vagy mit baltázott el éppen a kormány?

Épp fordítva. Aki „megvan” belülről, képes egy pontba gyűjteni az energiáit, abban kialakul egyfajta harmónia, amely segíti, hogy más dolgokkal, mások dolgaival is foglalkozzon. Azokkal a társadalmi problémákkal, amelyekkel, mint mindenki, ő is szembe találja magát. A közös ügyek, a politika, a polisz ügyei fontosak, mert ha rosszul állnak, nem megfelelően intéződnek, kényelmetlenebb az élet. Fontosak, de harmadrangú fontosságúak. Az erkölcsi, esztétikai és érzelmi dolgok, az érzéki tapasztalat az igazán fontos. Miként növöget a kertemben a fű. Fontosak a női formák, anyukám főztje, a csillagos augusztusi égbolt vagy a szombati rendszeres futballozás. Ezek érdemesek arra, hogy foglalatoskodjak velük. Más dolgokkal, például az úgynevezett politikával „csak” muszáj foglalkoznom. Hogy a lényegesbe ne zavarjon bele. A „királyi út” a művészet művelése, aki pedig eljut idáig, az nyugodtan, mosolyogva, ironikusan, önironikusan, néha mérgesen, de megbocsátóan foglalkozhat más ügyekkel is. Külsődleges, adott esetben nagyon visszataszító jelenségek nem fogják megnyomorítani. Ezt a kelleténél sokkal kevésbé tudják az emberek, épp ezért uralkodott el a gyűlölködés.

Miért is?

A létezett szocializmus meglehetősen „kiterelt” minket saját magunkból, és a mai viszonyok sem arrafelé kormányoznak, hogy mindenekelőtt nézzünk szembe önmagunkkal. Folyamatos demagógiával inkább leparancsolni igyekeznek erről. Kártékony szerepet játszanak, akik ahelyett, hogy változtatnának ezen – noha volna rá módjuk, befolyásuk –, inkább ráerősítenek a legrosszabb reflexekre. Cinikusan, hideg hatalmi számításból vagy a saját hipokrízisükkel. Ez még érthető is volna, hisz aki erre szerződött, az nyilván minden eszközt bevet. De mi miért hagyjuk? Miért nem szólunk rájuk ennél jóval erősebben? Miért hiszik oly sokan, hogy a különféle pártemberek az ő főnökeik, nem pedig az ügyeiket intéző szolgáik?