Fenyőillat, mélabú

Hanuka volt. A Nyugati téren álltunk reb Slojméval a hatalmas, nyolcágú gyertyatartó alatt, amelyen a hagyomány szerint minden este egy gyertyával többet gyújtottak a visszafoglalt és megtisztított jeruzsálemi szentélyben esett csoda emlékére, amikor az ott megtalált egyetlen korsó olaj nyolc napig kitartott.

Korábban érkeztünk, felhajtott gallérú kabátunkba, sálunkba burkolózva, szemünkbe húzott kalapban, sapkában sertepertéltünk a téren, miközben a hanukiától néhány méternyire fenyőfákat árultak. Fáztunk, ezért fel és alá sétáltunk az árusok és a gyertyatartó között. Mélyeket szippantottam a fenyőillatból, melankolikus hangulat fogott el.

Gyerekkori karácsonyok illatai és felnőttkori meggyőződésem ütközött össze bennem. Régóta nem karácsonyoztam, nem ez hiányzott, ám amikor az egész város lázasan készült a fenyőünnepre, a tévéből és a rádióból is ömlött a karácsonyi reklámok áradata, hiába ünnepeltem örömmel a hanukát, a kívülállás érzése felhőzte kedvemet. Hiába gondoltam a Youtube-on látható Chinese food on Christmas című önironikus New York-i videoklipre, amelyen a zsidó fiú búslakodik, hogy nincs karácsonya, majd szintén kornyadozó haverjaival kínai vendéglőbe megy, és keleti kulináris élvezetekkel, valamint néhány doboz sörrel dobják fel az estét.

Kínai vendéglő karácsonykor: tipikus diaszpórazsidó-élmény. Nem lettem tőle boldogabb.
Reb Slojme észrevette rajtam, hogy búslakodom.
– Mi ütött magába? Miért lógatja az orrát?
Előbb a hanukiára, aztán a fenyőfákra néztem. Ott álltunk a kettő között.
– Nem elég ez magyarázatnak? – kérdeztem.
Tűnődött egy darabig, csak azután szólalt meg:
– Mi egy megváltatlan világban élünk, igaz?
Lassan bólintottam. Túl nagy falatnak, túl absztraktnak éreztem, amit vigasznak szánt kérdésében felvetett.

– Hát akkor vegye úgy, hogy amikor mások a Megváltó születésnapját ünneplik, akkor nekünk, akik másban hiszünk, a megváltatlanság tudata miatt rosszabb, de ez a kis rossz érzés része a meggyőződésünknek meg az önmagunkkal való azonosságunknak. Az van, ami van, és nem más – nézett áthatóan a szemembe. – Vagy lássa kicsit távolabbról ezt az egészet – biccentett előbb a hanukia, aztán a fenyőfák felé. – Mondjuk úgy, mint Martin Buber. Egyszer meghívták egy zsidó–keresztény vallásközi eszmecserére, s ő készségesen vállalta a részvételt. A megváltás témája került szóba. Buber, zsidó lévén, erre a maga módján válaszolt. Azt mondta: „Önök, kedves barátaim, azt hiszik, hogy járt már itt a Messiás, és még egyszer eljön. Mi, zsidók, úgy véljük, hogy még nem jött el, de ha késlekedik is, ahogy a mi középkori bölcsünk, Maimonidész fogalmazott, várjuk, és hisszük, hogy egyszer valóban megjelenik. Abban tehát egyetértünk, hogy egyszer megérkezik közénk. Nos, én azt javaslom, vitánkat úgy oldjuk meg, hogy ha valóban megjelenik, kérdezzük meg tőle közösen, járt-e már itt korábban.”

Elmosolyodtam az anekdotán, és elismerően bólintottam.

A gyertyát gyújtó haszidok épp kezdtek felfelé mászni a hanukiának támasztott létrán. Amikor felértek, elmondták az áldásokat, amelyekre mi is rámondtuk az áment, és fellobbantották sorban a fényeket. Kisvártatva megszólalt a szintetizátor, és a zakóra vetkőzött bócherek táncra perdültek.
– Maga nem áll be? – bökött oldalba az öreg.
Megráztam a fejem.
– Legyen egy kis humora, Miklós! – húzkodta meg a kabátom gallérját. – Az is kell az élethez.
Bővült a kör, hátrébb szorultunk. Néztük a táncolókat és a fánkot osztó társaikat, akik körül sokaság gyűlt össze, majd elindultunk hazafelé. Távolodóban, az aluljáróba vezető lépcsőn még hallottuk a hanukai dallamokat, de odalent, a föld alatt már nem. A metrókijáróval szemben misszionáriusok osztottak ételt, hangerősítőikből karácsonyi zene áradt.

Szántó T. Gábor