Csákányi Eszter: Ez a mi háborúnk, amit jó lenne túlélni, és okosan túlélni

2021. január 4. 18:00 - szerző: Barát József

Csákányi Eszter 2020-ban három közéleti díjat is kapott. Tavasszal neki ítélték a Szabad Sajtó-díjat, amellyel általában újságírók tevékenységét ismerik el, majd a Radnóti Miklós antirasszista díjat, amelyet jellemzően közírói, elemzői, politikusi teljesítmények alapján ítélnek oda. Ősszel bekerült a Hazám-díj nyertesei közé is. Ezzel a XXI. Század Társaság évente kiemelkedő művészi és tudományos életműveket ismer el. Korábban még sohasem történt meg, hogy valaki egy évben elnyerje mind a három elismerést.

A díjeső két dolgot jelezhet: vagy ön tartja nagyon fontosnak, hogy nemcsak a szerepein keresztül üzenjen, hanem állást is foglaljon minden olyan ügyben, ami izgatja, vagy mások fásultak el. Esetleg sokan elgyávultak, így kisebb a merítés.

Én lepődtem meg legjobban, amikor egymás után kaptam ezeket az elismeréseket, vagy legalábbis értesítettek róluk. Mert erre a COVID-os évre jellemző az is, hogy a járvány miatt valójában egyiket sem kaptam meg. A díjátadókat elhalasztották, majd a kijelölt új időpontban sem tudták megtartani. Tény, hogy mindig is kíméletlen őszinteséggel képviseltem a meggyőződésemet, a gondolataimat. Bennem sohasem volt meg a félelemnek a szikrája sem, amiben talán szerepet játszhatott az is, hogy nem volt mellettem család, akik miatt tartanom kellett volna retorziótól. Igaz, mindig olyan közegben dolgoztam Kaposvártól a Katona József Színházig, a Krétakörtől az Örkény Színházig, ahol ösztönöztek is a kiállásra, elvárták, hogy véleményem legyen. Kaposváron még azt is megtettük a Kádár-korban, hogy egy letiltott darabot más címen mutattunk be. A munkahelyeimen az volt a közmegegyezés: nekünk gondolkodásra, továbblépésre kell biztatnunk a nézőket.

Idén többször is kiállt a színművészeti egyetem diákjai mellett. Lát-e esélyt arra, hogy az ő küzdelmüknek jó vége lesz? Azért ez egy Dávid–Góliát-történet.

Igen, ez brutális történet, de komolyan gondolom: bárhogyan is végződik, ezeknek a fiataloknak a kitartása, a pontos helyzetértékelése sokak számára lesz példa. Az SZFE ügyének bizonyosan lesz hosszú távú hatása, a színművészetiseket nem tudja betörni a hatalom. Persze, az is fontos, hogy egy nagy tudású, fantasztikus ügyvéd áll mögöttük, így nem lehet őket megvezetni. Azonnal jelzik, amikor Vidnyánszkyék újra és újra törvénytelen döntéseket hoznak. De a lényeg az, hogy ők keményen és egységesen kiálljanak a jogaikért. Biztos vagyok abban, hogy lesz megoldás a számukra. Példaértékű ennek a generációnak a következetessége és az okossága. Én 67 éves vagyok, sok mindent megéltem, sok mindent láttam már, de ilyen tudatos, a dolgokat pontosan értékelő korosztállyal még nem találkoztam.

Fotó: Dimény András

Leendő művészek számára már maga a küzdelem is nagy iskola.

Persze. Én nem azon csodálkozom, ha egy 23 éves okos, mert az természetes. Az lep meg, hogy mindent tudnak. Tudják, hogy milyen csapdákba akarják őket belecsábítani és miért. Meg azt is, hogyan kerülhetik ki. Zavarba ejtően képben vannak, minden nyilatkozatuk tiszta, pontos. A Vidnyánszky-csapat nem mer vitára leülni velük. Itt az ideje, hogy az én generációm és mi mindnyájan tanuljunk ezektől a fiataloktól. Ahogyan ők ragaszkodnak a jogaikhoz, és nem tűrik el, hogy azokat elvegyék tőlük.

Tévedek, ha azt gondolom, hogy az ön karakánságában, bátorságában benne van az is, hogy az édesapja, Csákányi László, akiről sokat és nagy szeretettel beszél, túl sokat hallgatott? Csendes sértődöttséggel viselt nagyon sok sérelmet. Mintha a lányaként azt a faladatot vette volna a vállára, hogy átvágjon olyan gordiuszi csomókat, amelyeket tőle örökölt.

Én azért más ember vagyok, mint amilyen ő volt. Nem szerettem, ahogyan magát kisembernek nevezte. Kisember, aki szeretett volna nagy ember lenni. Mindig mondtam neki: ezt hagyd abba, te nagy ember vagy. De nem akarta elhinni nekem. Élete nagy tévedése az volt, hogy megsértődött a Vígszínházban, és elszerződött a József Attilába. Ott sok rangos színész volt, de mégis szűkebb volt a paletta. Tény, hogy szerette a kabaré műfajt, de túlságosan beleszorult. Nem kezelték a helyén, megkeseredett, amihez ő is kellett. Természetesen van, amiben hasonlítok rá, én is szeretek megsértődni, de inkább összeszedem magam, és nem csinálok hirtelen haragból hülyeséget. Már gyerekként is bevállalós voltam, és ezt ő szerette bennem. Büszke volt rám, hogy olyan vagány vagyok.

Major Tamás, a Nemzeti Színház igazgatója például nagyon sok szenvedést okozott az édesapjának, ön viszont a nyolcvanas években mégis személyes különbékét kötött vele.

Apám 1945-ben azok közé került, akiket összefogdostak, hogy hadifogságba vigyék őket. A vagonjuk négy napig egy pályaudvaron vesztegelt. Majornak lett volna lehetősége arra, hogy kihozassa onnan, de nem tette meg. Ez apámnak kemény négy évébe került. Miután hazajött, Major nem vette vissza a Nemzetibe. Eltelt néhány évtized, és engem éppen Major Tamás felvételiztetett a főiskolára. Tehetségesnek mondott, és nem vett fel. Amiért egyébként utólag nagyon hálás vagyok neki, mert így kerültem Kaposvárra, ahol jó csapat várt rám, változatos szerepek és lehetőségek a fejlődésre. Először azonban a Nemzeti stúdiójába mentem. Ott láttam két rendezést, amely számomra nagyon fontos lett. Marton Endre egy nagyon szép klasszikus, kicsit avítt előadást csinált remek színészekkel, ami egyáltalán nem érdekelt. Aztán láttam egy Major-rendezést, amely kicsit elvont, kicsit bonyolult, de kísérletező, modern darab volt. Én meg 18 évesen azt éreztem, hogy engem ez érdekel, bármi is volt a szüleim generációjának a múltjában. Ez izgatott, ez nyitotta ki a szememet. Majorral aztán furcsa, fanyar helyzet oldotta fel a feszültségeket. A nyolcvanas évek elején Gazdag Gyula az Elveszett illúziók modern változatát rendezte meg filmen, és rám osztotta Major szeretőjének szerepét. Ő pedig a közös munka kezdetén azzal a szakmailag helyénvaló, de kissé sokkoló kérdéssel fordult hozzám: mondja kérem, megfoghatom a fenekét? Ezen nevetni kellett, átütötte a gátakat. Egyébként csodálatos volt a munka, amelynek során sok minden a helyére került.

Eredetileg az járt a fejemben, hogy megkérdezzem: mit csinál egy színésznő a COVID idején, amikor nincsenek előadások? Aztán megnéztem az Örkény Színház honlapját, és láttam, hogy mennek a világhálón közvetített stream darabok. Sőt, a beszélgetésünket is el kellett halasztani a Vers Neked program miatt. Ez hogyan működik?

A színházban meg lehet rendezni, hogy felhívjunk embereket és verset mondjunk nekik. Ez számunkra is különleges élmény, nagyon szép találkozásokhoz, remek beszélgetésekhez vezet. Egyszer egy pszichológusnőt hívtam fel, és a végén majdnem egy órát beszélgettünk. Megnyílt, és az életünkről meséltünk egymásnak. Volt egy 22 éves lány, akiről kiderült, hogy színésznő szeretne lenni, de nem vették fel az egyetemre. Mondtam neki egy Nemes Nagy Ágnes-verset. Hosszú szünet következett, aztán félénken megkérdezte: kérhetek még egyet? Aztán beszélgettünk, biztattam, hogy ne adja fel.

Ön biztathatta, hiszen többször sem vették fel, de ez nem volt akadálya annak, hogy száguldjon a Kossuth-díj felé. Láttam a honlapon, hogy január 6-ig ezer verset mondanak el telefonon, és négy és fél óra alatt teljesen betelt a jelentkezési lista. Tehát nagyon nagy az érdeklődés.

Nagyon nagy, és ez nekünk is nagyon erős pozitív élmény. Általában. Mert mondjuk, ma délután az történt, hogy egy teljesen elutasító nyugdíjassal kellett beszélnem. Akinek fogalma sem volt arról, hogy ki vagyok, és mit akarok. Kérdeztem tőle: szereti a verseket? Azt felelte, hogy egyáltalán nem érdeklik a versek.

Az Örkény színlapján azt is látom, hogy Molnár Ferenc Hattyú című darabjának internetes előadása mellett nincs ott, hogy felvétel. Csak nem élőben megy?

Dehogynem. Élőben megy. És része annak az örök tanulási folyamatnak, amit én nagyon szeretek. Engem is izgatott, hogy milyen lesz az internetes közvetítés. Nem lesz-e zavaró, hogy a streamelt előadás teljesen másképpen működik, mint a szokásos színház, amelynek lényege a találkozás a közönséggel. Az, ahogyan reagálnak, vagy éppen nem reagálnak. Nagyon meglepett, hogy ezt a helyzetet egy pillanat alatt meg lehet szokni. Ez egyáltalán nem olyan kietlen világ, mint amilyennek látszik. Felhőtlenül tudok játszani. Igaz, a nézőtéren nem ülnek, de pontosan tudom, hogy a kamerákon keresztül néznek. Felszabadult játékkedvvel játszunk. Az ilyen előadás a nézőnek is új kihívás, ő döntheti el, hogy melyik kamera képét választja. Neki is fel van ajánlva egy játék.

Olvastam, hogy egyes szereplőkön testkamera is van.

Sőt! A Hattyú díszletének közepén egy akváriumban aranyhal úszkál, amely többször is fontos szerephez jut. Még a vízben is van kamera. Adott a lehetőség, hogy az aranyhal szemszögéből lássuk a külső világot.

Ez az előadás másért is különleges lehet az ön számára. Amikor operálni kellett a térdét, levették a műsorról, és megvárták, hogy felépüljön. Nem sok színész kap ilyen gesztust.

Igen, ezért nagyon hálás vagyok az Örkénynek. És eleve azért is, hogy a rendező, Polgár Csaba, rám osztotta, az én karakteremre szabta Beatrix hercegné, egy trónfosztott dinasztia vezetőjének a szerepét. A testvéremet pedig Takács Dóra Diána játssza. Ő is nagyon karakteres színésznő, olyanok vagyunk, mint két tank, amelyik fel-le száguldozik a színpadon. Ez merész rendezői döntés volt. Beatrix iszonyú energiával, eltökélten harcol azért, hogy a családját sikerüljön az elitben tartania, kész arra, hogy ezért mindent beáldozzon. Ez örök téma. A darabot Molnár Ferenc száz éve írta, de minden egyes szava teljesen pontos, aktuális, miközben tele van humorral.

Fotó: Dimény András

A járványidő tehát önnek lehetőséget teremtett újdonságok kipróbálására, de azért mindnyájunkat erősen próbára tesz. Ön hogy bírja?

Nagy boldogság, hogy ebben a mostani zord időszakban néha önfeledten játszhatunk. Ez óriási ajándék. Hogy hogyan bírom, amikor nem játszunk? Bevallom, a tavaszi időszak az én számomra félelmetesen jó volt. Közeledve az évad végéhez, mindnyájan nagyon fáradtak voltunk, és egyszer csak egy váratlan nyári szünetet kaptunk. Akkoriban az ember saját magában is egy csomó dolgot el tudott rendezni. Ez a mostani sötét időszak egészen más. Közben jönnek az ünnepek, és nem tudjuk, mihez kezdjünk velük. Végül persze úgysem fogjuk kibírni, a barátaimmal valami nyílt helyen találkozunk majd. Ezek a hetek azért is nehezek, mert nem tudjuk, hogy mikor lesz vége. Mi színházi emberek sejtjük, hogy nem lesz új bemutató. De én azért igyekszem megtartani a pozitív hozzáállásomat, és dolgozom egy monodrámán Bíró Bence barátommal, amiben Bodó Johanna is segít. Remélem, meglepetés lesz.

Jobbak leszünk, amikor kijövünk a COVID-ból, vagy minden ugyanott folytatódik, ahol előtte abbamaradt?

Nem tudom, hogy jobbak leszünk-e, de abban biztos vagyok, hogy semmi sem folytatódhat ugyanúgy, ahogyan előtte volt, amikor magunkra hoztuk ezt a járványt. Ahogy mondtam, én olyan csapatba tartozom, amely szeretne kicsit iránytűként is szolgálni. Ebben a mögöttünk álló durva évben az emberek normálisabb része próbált feldolgozni dolgokat. Nem lesz könnyű, de értelmet kell adnunk annak, amin most keresztülmegyünk. Én 67 éves vagyok, a mi generációnk nem élt meg háborút, mint a szüleink. A nagyszüleink kettőt is megéltek, mi és a nálunk fiatalabbak most kaptuk meg a nagy figyelmeztetést. Ez a mi háborúnk, amit jó lenne túlélni, és okosan túlélni, tanulni belőle, és aztán felállni. Nehéz lesz, ezt az időszakot senki sem ússza meg sérülés nélkül.

Tervezni persze nem könnyű egy világjárvány második hullámának csúcsán, de ön azt mondta, hogy erősen készül egy monodrámára. Erről olvashattam, hogy táncolni akar benne? Műtött térddel?!

A műtött térdem zseniálisan működik. Teljesen meggyógyult, nagyon hálás vagyok érte Hangody professzornak. Persze én is megdolgoztam érte, fegyelmezett beteg voltam. Ezt az anyagot Bíró Bence barátom hozta, pedig ő nem is tudta a táncosmúltamat. Számomra nagyon izgalmas ez a történet, amely arról szól, hogy a táncosok miért fektetnek félelmetes energiát egy olyan szakmába, amelyet harmincvalahány éves korukban abba kell hagyniuk, a testüket teljesen szétgyilkolják, minden ízületük tönkremegy, de azért a húsz évért, amíg csinálni tudják, mégis mindent feláldoznak. Miért? Táncosnak lenni iszonyú fizikai és lelki munka. Arról szeretnék vallani, hogy mégis micsoda gyönyör.

Önnek milyen táncosmúltja van?

Ó hát az külön interjút érdemelne. Anyám és nagyanyám egy igazi kispolgári családot próbált körülöttünk összekalapálni, mi tanultunk zongorázni, németül, meg táncolni is. Abban az időben volt egy zseniális tánciskola, amelyet Feleki Kamill felesége, Fini és Mednyánszky Ági nővére, Henrietta vezetett. Ott színpadi táncot tanítottak. Szteppet például, meg persze spiccelni, és mindent, ami kell. Négyéves koromtól tizennyolc éves koromig intenzíven táncoltam. És imádtam. Nekem tehát soha nem volt gond a mozgásommal, hiszen Kaposváron játszottam a Chicagót és a Kabarét is. Nagyon nehéz monodrámát választani, mert felelni kell arra a kérdésre, hogy mi újat tudok én ezzel mutatni. Olyasmit, amit a nézők még sohasem láttak. Az biztos, hogy ha ez a darab meglesz, akkor izgalmas lesz. Csak éljük meg!

 

Az interjú a 168 óra hetilap 2020. december 22-i számában jelent meg.