Csak a szenzáció múlt el

A Hajnalban indultunk… című 1973-as dokumentumfilm bevezető képsoraiban két fiatalember, Sebő Ferenc és Halmos Béla egy jó nagy magnóval felszerelkezve begyalogol a faluba. A főutcában megkérdezi tőlük egy helyi lakos, hogy honnan jöttek. Budapestről, felelik. Nincs jobb dolguk húsvétkor? – mondja az ember értetlenkedve, majd visszalép a portájára. A kamera elidőz még a mögötte bezáruló kapun. Gyakran futottak bele ilyen bizalmatlan fogadtatásba?

Nem értették a helyzetet, akkoriban ugyanis senki sem kereste fel őket azért, hogy zenét vagy táncot gyűjtsön. Még a szociofotósok és a dokumentumfilmesek is maximum a perifériára szorult mélyszegénységet rögzítették. De hogy még létezik élő népművészet, ráadásul helyenként változatlan formában – Erdélyben a lakodalmakon 40-50 éves emberek játszanak a zenekarokban –, erről profi minőségben egy kocka sem készült 1973-ig.
A kutatók kezdetleges technikával rögzített, 8 mm-es, fekete-fehér felvételeiből nem lehetett összeállítani egy rendes vetítést, mert csak a tudósok tudják, mit kell látniuk rajta. A mi nagy szerencsénkre volt 4-5 évünk, amikor a hagyomány és az érdeklődés átfedésbe került, odamehettünk egy zenészhez, megnézhettük a régizenéhez illő régies játéktechnikáját is, hogy hogyan tartja, hogyan kezeli a hangszert, hiszen semmilyen hangszeren nem lehet megtanulni zenetanár nélkül. Mi 1971-ben mentünk először Erdélybe, Martin Györgyék ’67-68 körül jártak ott, akkor készültek az első filmek nagyon nehéz körülmények között, mert az akkori Romániában nem lehetett csak úgy kószálni. Megkérdezték, miért megy valaki a szomszéd faluba. Csak a bennszülött Kallós Zoltán kíséretében lehetett bárhova is eljutni, aki erre azt válaszolta, hogy rokonlátogatóba megy – és tényleg voltak rokonai egész Erdélyben.
A táncházmozgalom már revival mozgalom, nem maga a hagyomány. Mire megjelentek a könnyebben kezelhető eszközök, a videó meg egyebek, már alig-alig volt kit fölvenni.

A táncházmozgalom, amelynek a módszerét 2013-ban hungarikummá nyilvánították, lehozta a néptáncot a színpadról. De mikor került fel oda?

Az 19. század közepén formálódó politikai mozgalom részeként, a nemzeti függetlenség demonstrálásaként, mondván, hogy vagyunk mi is olyanok, mint az osztrákok, nekünk is van Mozartunk, csak nem akarják a labancok elismerni. Ekkor elkezdték feltolni a kialakuló „mozgalmi” zenét a színpadra, ebből lett a verbunkos, a nemzeti zene, a magyar nóta – csakhogy ez popzene volt, Mozart meg műzene.

A popzenét értsük úgy, hogy kortárs szórakoztató zene?

Igen, lényegében historikus popzene, én ezt a szót használom a közhasznú, hétköznapi zenére, amelyet egy hegedűsnek úgy kell művelnie, hogy a táncosokat követve másfél órán át fenn tudja tartani az érdeklődést. Kaptam én olyan kérdést is, hogy miben hasonlít Rózsavölgyi Márkék mozgalma a táncházmozgalomhoz. Abszolút semmiben, ugyanis pont az ellenkezője történik, ők föl akarták vinni a zenét és a táncot színpadra, mi meg lehoztuk onnan, hogy újra a mindennapi élet része lehessen.

A táncházak először széki zenével kezdték, hiszen a táncház mint intézmény oda kötődik, másrészt minél elmaradottabb egy terület, annál inkább őrzik a hagyományaikat, ami kincsesbánya a gyűjtőknek.

Nem őriztek ott semmit, egyszerűen megmaradt. A táncházba pedig csajozni jártak, ismerkedni. Egészen más ok miatt választottuk a széki zenét. Építészhallgatóként állandóan rajzoltunk a kollégiumban Halmos Bélával, nem volt időnk koncertekre járni, a rádió viszont állandóan szólt. Így hallottunk egy elő-
adást Sárosi Bálint népzenekutatótól a széki zenéről. Bejátszott egy felvételt is, amelyen egy parasztember énekelt magas hangon, ahogy ott szokás. Le voltunk nyűgözve, úgy éreztük, ez jobb, mint a beatzene. És akkor elkezdtünk utánajárni. Fontos, hogy a táncházmozgalom két részből állt: a zenei revivallel kezdődött. Úgy gondoltam, és Bélát is sikerült meggyőznöm, hogy tegyük félre a gitárt, és tanuljuk meg „egy az egyben” (ez akkor szitokszónak számított szakmai körökben) ezt a zenét, tehát úgy, ahogy van – hegedű, kontra, bőgő. Martin György néprajzkutató, akitől először kaptunk használható anyagot, azt mondta, tanuljuk meg rendesen, mert nem fogjuk élvezni. Ha nem tudjuk megtanulni – tette hozzá –, legalább ne csesszük el. Aztán Szomjas György filmrendező elvitt kocsival Székre, egy igazi táncházba. Ez a zene – a Mezőség hagyományának része – azért különleges, mert a gyökerei nem a 19. század szentimentális, romantikus stílusáig nyúlnak vissza, hanem egy sokkal szikárabb, 18. századi barokk zenének a lecsapódása, amelyben nem léteztek még dinamikai árnyalások. Tetszett nekünk az egyszerűsége, keménysége, „rockosnak” éreztük, nem szentimentális slágerzenének.

Hozzájárult-e a beatkorszak a táncházmozgalom megszületéséhez?

Bizonyára. Mi is beatzenét hallgattunk, én például Illés-rajongó voltam. Volt egy számuk, az Átkozott féltékenység, amelynek a dallama széki volt. A közönségből pedig senki sem tudta, hogy népdalfeldolgozás. Így aztán szerették. De tény, hogy egészen másképp szólt, mint amit akkoriban a népdalról gondoltak. A szikár hangzás, a szentimentalizmus minden jegyét nélkülöző előadás a beathez tette hasonlóvá.

1998-ban azt nyilatkozta, hogy a táncházmozgalom felélte az energiáit.

Úgy értettem, hogy a táncházmozgalom másképp festett, mint az elején. Amikor kezdtük, akkora tömeg verbuválódott az FMH-ban (a Fővárosi Művelődési Házban), hogy többször kijött az URH-s járőrkocsi, mert a vécéablakon másztak be azok a gyerekek, akik nem jutottak be a bejáraton. Ezért kellett később több táncházat indítani. Mondhattam ilyet akkoriban, mert ismét elindult a színpadra törekvés, ami máig tart. Mi azért harcoltunk, hogy legyen egyáltalán zenész erre a szolgálatra. A magyar néptáncegyüttesek sem rendelkeztek megfelelő zenével. Timár Sándor koreográfussal jártuk az országot, ő táncot tanított, mi pedig Halmos Bélával a zenészeket vettük kezelésbe. Később a Kassák Klub nyári táborai tanfolyamokká alakultak, amelyekbe beszállt a Népművelési Intézet is, mert az igazgatója, Vitányi Iván támogatott minket.

Vitányi Ivánt elsősorban politikusként, parlamenti képviselőként ismerik, kevesebben tudják, hogy fiatalkorában népzenét tanult és gyűjtött, és a Muharay-együttesnek is tagja volt.

Azt mondta nekem, hogy 1947-ben ők is próbálták ezt a zenét megtanulni, de nekik nem sikerült, és ezzel a NÉKOSZ-ra utalt. Csupán egy évig hagyták őket békén, aztán közbelépett a politika. De benne nem bosszúvágy érlelődött, mint sok kortársában, hogy „akkor nektek se jöjjön össze”, ő 1971-ben drukkolt, hogy nekünk sikerüljön.

A mozgalom alapítói szinte mind városiak, értelmiségiek. Miért pont önök?

Mert ehhez is kellett műveltség. A 150 éves kutatási munka, Vikár Bélától Bartókon, Kodályon, Lajtha Lászlón keresztül Sárosi Bálintig hatalmas értéket halmozott fel, de mindez ott hevert a kutatók szobájában, mert nem érdekelt senkit. Egyszer megkérdeztem Lajtha László egyik munkatársától, Tóth Margittól: „Margitka, maga sokat utazott Lajthával, mondott ő valamit arról, hogy mit kellene ezzel az anyaggal kezdeni? Ugyanis rengeteg munkát fektetett bele, fölvette korszerű gépekkel, lehallgatta, leírta őket részletesen, a tudományos vizsgálódáson túl volt valami célja?” Tóth azt felelte: „Nézze, Ferike, biztos megfordult a fejében, csak őt nem vették körül olyan fiatalok, mint maguk.” Magyarán hiányzott a fogadó közeg. Az akkori Néprajzi Múzeumból azzal hajtottak el, hogy „minek magának népdal, hisz nincs is hozzá végzettsége”. Amikor eljutottunk Martin György lakására, ő megörült nekünk, mert végre találkozott a két törekvés. Éppen három-négy évvel azelőtt járt gyűjtőúton Erdélyben, ahol Kallós Zoltán megkérdezte, miért nem csinálnak táncházat Budapesten. Később mentünk mi is gyűjteni, még később pedig már ott álltak mögöttünk a táncházakban a fiatalabb zenészek, hogy tanuljanak. Még egy fontos dolog, amit a lelkünkre kötött Martin György: vegyük végig ától cettig, ne mazsolázzunk ki néhány motívumot. Akkoriban ugyanis így csinálták még a koreográfusok is, nem néztek végig egy filmet, hanem azt mondták: mutass nekünk valami érdekes figurát, ami még nem szerepelt színpadon, majd biztos kézzel kiválasztották a tévesztéseket, mert azok olyan érdekesnek tűntek. Figyelmeztetett minket arra is, hogy ezt a zenét tánccal együtt lehet megtanulni, csupán kottából nem. Elmentünk a Bartók együttesbe muzsikálni, ott együtt tanultuk a táncosokkal: ők a táncot, mi a zenét, miközben egymást gerjesztettük. Ugyanis beszóltak a táncosok, hogy na, csak ezt a hat dallamot tudjátok? Gyere, mondtam Halmos Bélának, akkor tanuljunk meg még hatot a következő alkalomra.

Az első budapesti táncházak még a szakma – néptáncegyüttesek tagjai, koreográfusok és etnográfusok – zártkörű bulijaiként jöttek létre 1972-ben. A nagy sikert látva merült fel, hogy nyissák ki az ajtót, és engedjék be a civileket is. Igen ám, de akkor tanítani kell, mondta a szakma egy része, mi meg nem érünk rá civilekkel bajlódni, mi művészek vagyunk. Ekkor mondták a táncházmozgalom iránt elkötelezett szakemberek, hogy akkor tanítunk – így kezdődött az igazi táncház. Én azonban úgy érzem, hogy ennek a „civilekkel nem bajlódunk” szemléletnek a nyomai megmaradtak. Személyes emlékem, hogy igen, mindig volt egy óra tánctanítás az elején, de aztán jöttek a bartókosok, és ropták a maguk örömére, a plebs meg csak nézte. A közoktatásban azóta helyet kapott a néptánctanítás, sok amatőr táncegyüttes is alakult, de azt, hogy valaki, aki másutt nem tanult néptáncot, kiteljesedjék ebben, ritkán láttam.

Ezt a szöveget hallgatom a kezdetek, a hetvenes évek óta. Pedig csak a szenzáció múlt el. Én viszont eredménynek tekintem, hogy akkor voltunk tizenöten – Vitányi mindig ezzel jött, amikor mentem panaszkodni: „Hányan vagytok Ferikém, benneteket még meg sem figyelnek”. A Kassák Klubban már nyolcvanan voltunk, ma viszont százezrével csinálják ezt a fiatalok. Nincs akkora nagy hajcihő, hála istennek egyébként, mert az ront el mindent. Ma is mulatnak házibuliban erre a zenére, de erről nem készül riport. Addig jó, amíg ez vissza tud térni közhasználatba, abba a funkcióba, amiben eredetileg is volt. Most már a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem népzenei tanszékén is rajokban végeznek a képzett zenészek, akikre nagyon büszke vagyok. De nem győzöm ismételni nekik, hogy ne felejtsék el: szép, szép a művészet, de ez a műfaj eredetileg szolgáltatás volt, a táncos lépéseihez kellett igazodni, aki nem maradhatott a levegőben ugrás közben, ütemre kellett földre érnie. A zenész anno rendelésre játszott a lakodalomban, és ha nem tetszett, amit húzott, akár fel is pofozták.

A táncházmozgalomnak a születésekor, a ’70-es években annyiban volt politikai jellege, hogy a szovjet érában a nemzeti kultúrát, abban is a népdalt és a néptáncot tette a városi fiatalok szórakozásává.

Mi nem politizáltunk. Támogatni mondjuk nem támogattak. A táncházmozgalom önkéntes volt, az jött, akit érdekelt, senkit nem vertünk bottal, hogy jöjjön. Nagyon jót tett a dolognak, az emberek pont attól akartak szabadulni, hogy állandóan megmondják nekik, hogy mit csináljanak. Apró szabadságnak számított: ha akart, beállt táncolni, ha nem akart, nem. Olyan emberek jöttek össze, akiket ez érdekelt. Nem sok ilyen mozgalom volt akkor még.

Aktív alakítója ugyan nem, de egy ideig résztvevője voltam a táncházmozgalomnak, ezért különösen bánt, hogy olyanok ítélkeznek mások magyarságáról, identitásáról a nemzeti kultúrára hivatkozva, akik nemhogy egy marosszéki zenét és táncot nem tudnának megkülönböztetni egy dél-alfölditől, de szemük sem rebben, ha a Piros volt a paradicsom, nem sárga válik kampánynótává…

Az a tiktakra menő mulatós dallam, amit a tévében lehet hallani?

Az. A táncházmozgalom önkéntes elven működött, mindenkit befogadott, aki érdeklődött, és nem akarta megmondani, mi és ki a magyar. Félő, hogy ha nagyon le akarják az emberek torkán nyomni a trikolórt, akkor az igazi értékektől is elveszik a kedvüket.

Szomorú, mert ez már többször lejátszódott a 19. század óta, és nem értünk el vele semmit. A húszas években azt mondták ennek az országnak, hogy ugyan a területünk kétharmadát elvesztettük, de a kultúrában felsőbbrendűek vagyunk – ez volt az úgynevezett kultúrfölény-elmélet. Láttuk, hogy hová vezet, ezek már lejárt lemezek. Mindent lejáratnak előbb-utóbb, ha ezek nem, akkor azok, érdemes újranézni Hofi Géza felvételeit. De kedvencem egy Illés-számban szereplő Bródy János- mondat is: „A hatalom szeretete nem a szeretet hatalma.” A politika mindent fölhasznál, mert szavazókat akar. Móra Ferencnek, aki egyébként keményen kritizálta a kultúrfölény-elméletet, van egy nagyon aranyos, ironikus kis novellája, az a címe, hogy Kultúrfölény. Hozzá, a szegedi múzeumigazgatóhoz beállított egy mindszenti parasztember, és a ködmönzsebéből előhúzott egy tarka zsebkendőt, abból pedig az asztalára öntött néhány maréknyi népvándorlás kori bronzleletet, amelyet ólépítés közben a földecskéjén talált. Móra – mint afféle tipikus magyar múzeumigazgató – egyből panaszkodni kezdett, hogy szegény az eklézsia, üres a ládafia, ha megvenné is, csak a saját pénzéből tudná. De a látogató megállította: „Tessék elhagyni, kérem, nem várok én ezért pénzt, akármilyen szegény ember vagyok is. Tudom én azt, hogy ebben az országban mindenre van pénz, csak kultúrára nincs.” Đ