Az olasz nem háborúra termett
Népekről szóló közhelyek között mindig is fontos szerep jutott annak a kritériumnak, hogy milyen a viszonya a harchoz, az erőszakhoz, a háborúhoz. Bár jól tudjuk, hogy minden klisé sántít, az olaszokat aligha sorolják a „katonás”, „vasfegyelmű” népekhez, sőt, inkább úgy tekintenek rájuk, hogy lelkük mélyén utálják a drillt, a hadsereg rideg esztelenségét és mindent ami ehhez kötődik.
A közelmúltban két olasz filmet is vetítettek a Duna TV Angyalbőrben című sorozata keretében, mindkettő a második világháború idején játszódik, és mindkettő a fentieket látszik igazolni.
Az első, a Gabriele Salvatores rendezte Mediterraneo, amely 1992-ben megkapta a legjobb külföldi film Oscar-díját, egy Rhódoszhoz közeli kis „névtelen” görög szigeten felejtett olasz egység mindennapjait mutatja be. Miután elszakadtak csapataiktól, elvesztették fegyvereiket és rádiókapcsolatuk is megszűnt az övéikkel, és egyáltalán a külvilággal, többségük szép lassan „beilleszkedik” a sziget életébe (parancsnokuk például egy helyi ortodox kápolnában fest freskókat, egy másik a természeti csodákat fotózza, mások a gyerekekkel vívnak vérre menő focimeccseket, többen szerelmesek lesznek), és az idő múlását, a történelmi széljárás megváltozását sem veszik észre.
Bár elvileg „megszállók”, a helyiek sem tekintik őket annak, és ők is felfedezik ennek az egyszerű életnek a derűjét, szépségét. Amikor eljön a „szabadulás” órája, többségük csak „kötelességből” tér haza, a film végén pedig az egykori parancsnok, az otthoni „szép új világban” csalódott őrmester és a szigetre nősült, megözvegyült katona együtt hámozzák a saját termésű padlizsánt a görög napfényben.
A második, a „nagy öreg” Mario Monicelli mindeddig utolsó filmje, a Sivatagi rózsák (Le rose del deserto, 2006) egy Líbiában állomásozó egészségügyi alakulat sorsát mutatja be. Az orvosok és szanitécek minden porcikájától idegen a háború: miközben inkább érdekli őket otthon maradt szeretetteik sorsa, mint az egész őrület végkimenetele, megpróbálják megőrizni emberségüket, életszeretetüket és humorukat a legtragikusabb pillanatokban is. Egy olasz próbálja komolyan venni a háborút és a katonásdit: egy őrült, karrierista tábornok, de ő is köznevetség tárgya lesz.
Az egyik jelenetben az olaszok némileg „irigykedve” nézik a mindig tiszta, kemény, feszes német szövetségeseket, de ebben az irigységben azért benne van, hogy „a fene akar olyan lenni, mint ők”. Felejthetetlen a Michele Placido alakította káplán figurája, akiben a lelkipásztori hivatás állandóan vegyül egyfajta szerető apai szigorral, és aki bajtársainak a valláson messze túlmutató hitét hivatott megóvni. Amikor Simeone atya a halott katonát „összeadja” otthon hagyott várandós menyasszonyával, hogy a lányt ne vegye a falu a szájára és özvegyi nyugdíjat is kapjon, akkor is tudtam volna, hogy olasz közegben játszódik, ha filmből kiragadva látom és a szövegből, a nevekből sem utalt volna erre semmi.
Ezért is szeretem annyira az olasz lelket.
További olasz tárgyú cikkeinket olvashatják a
oldalon.
