Az élet sava-borsa

Elwood P. Dowd nagybácsi legjobb barátja a hatalmas tapsifüles, akit csak ő lát. Mindenhová együtt mennek. Beszél hozzá, hellyel és sárgarépával kínálja, kocsmázik vele, ráadja a hosszú füleinek kilyukasztott kalapot, él-hal érte. A közönség se látja, ezért a színésznek kell elhitetnie, hogy valóban odaképzeli. Rudolfnak fölöttébb jól áll ez a fura, kettős szerep. Képes olyan koncentráltan belenézni a levegőbe, mintha ott tényleg lenne valaki. Almási Éva jeles mondása, hogy „nézem a levegő egy híg pontját”. Ez arra vonatkozik, amikor erőteljesen, hosszabb időre elmélázik. Rudolf azonban nagybácsiként képes eljátszani, hogy számára nem híg a levegő, hanem ott egy test van. Koncentráltan belenéz a képzelt lény szemébe. Nem följebb, nem lejjebb, nem mellé, hanem pontosan oda, ahová gondolja, és reagál a nem létező mondataira, gesztusaira. Jókedve lesz tőlük, vagy érzékenyen összerezzen, megosztja vele a gondolatait, netán korholja. Megteremt egy emberi tulajdonságokkal teli állatot, akit rajongásig szeret, és velünk is érzékelteti, hogy az valóban szeretetreméltó. Néha rakoncátlan, időnként olyan, mint egy rosszcsont kölyök, aki nem fér a bőrébe, de abszolút empatikus, és ő is rajongásig szereti a barátját.

Nem könnyű eljátszani olyat, aki nincs ott. Valaha Darvas Iván, Gáspár Sándor és jelenleg Keresztes Tamás, az Egy őrült naplója című Gogol-monodrámában például számtalan figurát jelenít meg úgy, hogy Popriscsin kishivatalnokként beszél hozzá, de az illető nincs ott, és a színész sem bújik feltétlenül egyik szerepből a másikba, hanem a főhős beszédmódjából, testtartásából, mimikájából, gesztusaiból következtethetünk arra, milyen is lehet az az ember, akihez szól. A Vidám kísértet című könnyed darabban is el kell hitetni, hogy a szobában túlvilágról visszatérő lelkek garázdálkodnak, akik számunkra nem láthatók, nem hallhatók, egészen addig, amíg meg nem testesülnek, és akkor már valódi partnerekként vannak jelen. A láthatatlan lény elhitetésében persze segíthet, hogy a szobában megmozdulnak a tárgyak. Ez a Vidám kísértetben ugyanúgy megtörténik, mint a Barátom, Harvey-ben, és ekkor minden hitetlenkedő kénytelen érzékelni, hogy valami, valaki csak van ott, akit nem lát. A Budapest Bábszínház egykor külföldön is komoly sikereket elért Aventures című jelenetében emberek már nem is voltak, csak egy női és férfiöltözék elevenedett meg, és Ligeti György hideglelős zenéjére mindinkább nekivadulva, kiadós összeveszés kíséretében szétszaggaták egymást.

A sötétben olykor szinte valamennyien rémeket látunk, de az sem ritka, hogy fényes nappal a világot látjuk rémesnek. Esetleg nemigen találunk benne szerethető embereket, Dowd nagybácsi azonban fantáziál magának egy tőle elszakíthatatlan társat a rakoncátlanul kedves nyúl személyében. Sokan kutyát, macskát, egyéb állatot vesznek/fogadnak örökbe akár emberpótlékul is, a nagybácsi azonban kitalál magának egy olyan lényt, aki megfelel az igényeinek. Így érzi magát komfortosan, lényegében normálisnak.
A családtagjai pedig bolondnak tartják, és ez mind kínosabb nekik mások előtt. Az unokahúga ideggyógyintézetbe zsuppoltatja, hogy kigyógyítsák a rögeszméjéből, de amikor azt meséli, hogy összezavarodva időnként már ő is látja Harvey-t, egy félreértés miatt őt fogják ott, és a nagybácsi ügyesen eliszkol a nyúllal. Ettől kezdve bohózati helyzetek garmadája következik.

Mary Chase 1944-ben, a legzordabb háborús időkben mosolyt fakasztóan kedves, nézővigasztaló történetet írt, amit rögtön abban az évben be is mutattak a Broadwayn, ahol ezerhétszázhetvenötször ment. Henry Koster 1950-ben híres filmet készített belőle James Stewart emlékezetes alakításával. A darab jelentős nemzetközi sikere után, nálunk 1963-ban a Vígszínházban landolt. Legendás produkció lett belőle Várkonyi Zoltán rendezésében, sztárszereposztással: többek közt Páger Antal, Bulla Elma, Bilicsi Tivadar, Latinovits Zoltán és Nádasi Myrtill fellépésével. Most, csaknem hatvan év elteltével ugyanitt vitte színre Valló Péter, évad végi könnyedségként, de nem tartalmatlanul. Némiképp a bérletesek engesztelésére, akik közül sokak gyomrát megülte a kísérletező kedvű, grandiózus látványvilágú, mégis kevéssé sikerült Szerelmek városa, vagy a rendhagyó megoldásokkal teli, de értékes mozzanatokban bővelkedő Sirály.

Valló a néhai vígszínházi stílust visszaidéző, alapvetően hagyományos, bár a történet miatt törvényszerűen groteszkbe hajló előadást rendezett, sok helyzetkomikummal, az eltöprengésre való, már-már filozofikus mondatok kidomborításával, jelentős humánus töltettel. A sok móka közepette hangsúlyos, hogy nem kell robotolva hajtani, másoknak megfelelni, inkább mélyüljünk el egymásban, figyeljünk a környezetünkben élőkre, próbáljuk őket megérteni, és amennyiben ez lehetséges, legfőképpen szeretni.

Rudolf remekel a különös kettős szerepben, amivel hosszú idő után tér vissza színészként a Víg színpadára. Balázsovits Edit az őt Harvey-től megszabadítani akaró unokahúg, aki végül többekkel együtt rájön, hogy ez a derék képzelt nyúl az élet sava-borsa, a lélek kiteljesülése, a szeretet megtestesülése, kár lenne tőle megfosztani a nagybátyját, és vele együtt magukat. Az unokahúg lánya, Veta (Koós Boglárka) igyekszik kiismerni magát a zűrzavarban. Dr. Sanderson (Brasch Bence) balfogások mulatságos sorozatát követi el. Kőszegi Ákos főorvosként iparkodik loholni az események után, a feleségeként Nagy-Kálózy Eszternek úgy tűnik, mintha a férje némiképp megzakkant volna. Az Orosz Ákos által alakított ápoló először rideg smasszernak mutatkozik, majd kiderül, hogy helyén van a szíve, ha az esze nem is mindig. Kisebb szerepekben Fesztbaum Béla, Kútvölgyi Erzsébet, Hullan Zsuzsa, Dengyel Iván, Kopek Janka, Kövesi Zsombor, Kóbor Balázs, Nánási Attila formálnak meg változatos karaktereket. Benedek Mari jelmezei kissé szarkasztikusak. Bagossy Levente jómódú polgári szalont és rideg kórházbelsőt tervezett.

Az előadás viszont humánusan szívmelengető, nem megosztó, egyértelműen kedveli a Víg közönsége. Đ

(Barátom, Harvey, Vígszínház)