Egy lépést sem kell tennie, ha a 168 Óra legújabb számát kézbe szeretné venni!

A fény szerelmese – Büszke rá, hogy felmenői is Erzsébetváros adófizetői voltak

2020. február 26. 06:00 - szerző: Somfai Péter

Egyike az utolsó mohikánoknak. Csillárkészítő a szakmája, így tartják számon az ipartestületben, de aki fiatalon úgy döntene, hogy erre a mesterségre adja a fejét, azt sem tudná, hol kezdjen bele. Ha nem is mesterfokon, de meg kellene tanulnia a villanyszerelést, a fafaragást, a kovácsolást, a rézművességet, és az sem válna a kárára, ha kicsit belekóstolna az üvegfúvás tudományába meg a művészettörténetbe is. Grünberger Tamás mindebben otthon van. Talán nincs mindenről hivatalos papírja, de kitanulta az élet iskolájában és a családban, ahol nemzedékről nemzedékre öröklődött ez a hivatás.

Aki a budapesti Nagymező utcában, az Operettszínház mellett sétál, nem tudja megállni, hogy ne horgonyozzon le – akár csak néhány percre is – a bolt kirakata előtt. A külföldieknek mintha gyökeret verne a lába, ilyet másutt Európában aligha találnak. A kis boltban csillár csillár mellett lóg, van közöttük sokkaros gyertyaégős, aranyozott, fafaragott lámpacsoda, bronzból és rézből öntöttek, és persze kristálycsillárok, amelyek függői mint megannyi tündöklő gyémánt sokszorozzák meg az égők fényét.

– Kötcséről származunk – idézi a családi legendáriumot, aztán ki is igazítja önmagát. – Csak odáig tudtam levezetni a családfánkat. De az biztos, hogy valamikor a 18. században érkeztek az első Grünbergerek Magyarországra, amikor zsidók is betelepedhettek az országba. Az 1844-es kötcsei almanachban már adófizetőként szerepel a nevünk. A felmenőink mezőgazdasági termékkel és szőlővel foglalkoztak, a szépapám, Grünberger Jakab lehetett az első, aki a családban iparosszakmára adta a fejét. A kötcsei sváb mesterektől tanulta az asztalosságot, kezdetben alighanem sámlikat, hokedliket, székeket, borosládákat készített, aztán – tehetsége lévén hozzá – faszobrász lett.

A kilencszázas évek elején költöztek fel Budapestre. A cégük története a dédpapával, Grünberger Adolffal kezdődik, aki egy Kertész utcai kócerájban faszobrászként kezdte gyártani az első Grünberger-csillárokat, onnan átköltöztették a Klauzál tér 2.-be. Akkoriban az egész népes családnak munkát adott a műhely, mindenki megtalálta a maga feladatát. Viszonylag fiatalon, a múlt század harmincas éveiben halt meg, a legidősebb fia, Jenő vette át tőle a műhelyt. Ő alapozta meg a hírnevünket.

Fotó: Marton Meresz

– Miért éppen csillárkészítők lettek?

– Nem tudom. Akkor sem volt, sem azóta sincs ilyen szakma. Ezt a mesterséget csak az elődöktől lehet ellesni. A Grünberger fiúk közül senki sem végzett nyolc eleminél többet, se Grünberger Jenő, se Manó, se József, se Lajos nem volt tanult ember, de a vérükben volt minden szakmai fogás, ami a csillárosoknak kellett.

– A Grünberger lányoknak is munkát adott a műhely?

– A Klauzál téri üzletben már ők is részt vettek a munkában. Olga néném a házimunkákat végezte, Zsófi és Stefi néném iskolázottak voltak, ők vezették a könyveket, figyeltek az adózásra. Abban az időben Erzsébetváros virilista adófizetői voltunk, tíz-tizenkét mesterember és a családtagok dolgoztak a cégnek, ezzel ott akkoriban komoly iparosfamíliának számítottunk.

– Mi a csillárkészítés titka?

– Meg kell álmodni – mondja. – Le kell rajzolni, a munkatársaknak fél szavakból is meg kell egymást érteniük.

– Ennyi?

– Ha meggondolom, igen.

A felettünk lógó, tekintélyes méretű kristálycsillárra mutat:

– Ha megkérdezné tőlem valaki, miért így vagy miért úgy fűztem egymásba a kristályszemeket, nem tudnék mást mondani, mint azt, hogy csak. Mert így tanulta meg annak idején az apám, így tanultam meg én is az apámtól, és a fiamnak is csak meg tudom mutatni, hogyan kell csinálni.

Fotó: Marton Meresz

A Grünberger-műhelyben a kristálytól a nemesfémekig – a bronzig, a rézig – szinte minden típus készült, egyedül vascsillárt nem gyártanak, mert ahhoz speciális szerszámok, sablonok kellenek. A réz húzható, a vasat kovácsolni kell. Nevetve meséli, az élet fintora, hogy amikor mestervizsgát tett, éppen egy négykaros vascsillárt kapott feladatul. Máig sem tudja, hogyan oldotta meg, de megoldotta.

Egy kis csillártörténetbe bonyolódtunk. Megtudtam, a templomi megrendelések alapozták meg a szakmát. Kezdetben a régi gyertyás fa-, illetve a gázzal világító rézcsillárokat alakíttatták át villanyra, s ez már egészen más fényt vitt a helyiségekbe. A fellendülés a múlt század húszas, harmincas éveitől számítható, amikor már a régi, magas, belvárosi polgárlakásokhoz csillár kellett. Itt, Erzsébetvárosban számos iparos család telepedett le, mert ezekben a bérpalotákban igényesebb emberek éltek, sokféle szolgáltatásra tartottak igényt. Például csillárra is, amit nemcsak a gazdagok vagy a jobb módúak engedhettek meg maguknak, hanem a szerényebb jövedelműek is. Akinek több pénze volt, kristályt vett, aki kevésbé volt módos, az vas-, réz- vagy bronzcsillárt rendelt, de a spiáterből, a horganyból készült vagy a faragott facsillárok is kelendők voltak. Mindegyikből készülhettek nagyon szép darabok is. Sőt egy időben, ha mást nem, a kiszuperált, több-búrás petróleumlámpáikat alakíttatták át az emberek villanycsillárrá. Elképzelhetetlen volt, hogy ezekben a lakásokban egy szál dróton lógó lámpával világítsanak.

Fotó: Marton Meresz

Nem véletlen, hogy a Grünberger família itt vert tanyát. Nemzedékeken át egész életüket Terézváros-Erzsébetváros valamelyik, egymáshoz közeli utcájában élték le. Itt jártak iskolába, innen nősültek, mindig itt rendezték be a műhelyeiket, üzleteiket, mert majd százötven éven át itt volt a legnagyobb kereslet a termékeik iránt.

– A Grünbergerek hívő emberek, az egész életünk a fényről szól – mondja. – Amikor az istenhívő elmegy a templomba, a fény melegséggel tölti be a lelkét. Vallom, hogy egy szép lámpa nem csak fényt, boldogságot is sugároz.

– Akik ma betérnek a boltba, milyen csillárokat keresnek?

– Manapság legtöbben beérik a lámpagyárak modern termékeivel, de az igényesebbek az antik vagy felújított darabokat keresik. Úgy tíz évvel ezelőtt, amikor visszatértek a koloniálbútorok, a csavart oszlopos faragások divatja, ez a csillárok keresletén is megmutatkozott. Szívesen vették a bútorokhoz illő faragott vagy öntött koloniálmintás csillárokat. Ha ismét erre fordulna a kereslet, bajban volnék, mert öntőt, mintakészítőt is lámpással kellene keresni. Ha majd a mi szakmánkat is eléri a 3D-technika, talán jobb lesz a helyzet. Most a vevőink többsége inkább javíttat, de ha nem volnának a nagyobb megrendelések, nem is tudom, érdemes volna-e a szakmát folytatni.

Néhány éve összeszámolta, ötven-ötvenöt nagy megrendelésük volt. Ezek között már vannak olyanok, mint például a szomszédos operettszínház két nagy csillárja. Ott „csak” felújítást kértek, de egy „igazi Grünberger” nem éri be ennyivel: a falikarokba hangszórókat is rejtettek. Igazán az általuk gyártott tizenkilenc nagy templomi csillárra a legbüszkébb.

Fotó: Marton Meresz

– Az első és talán a legszebb a Dohány utcai zsinagóga két csillárja. Herrer Cézár építész ötlete alapján terveztük meg, a főépítész Katz Kálmán volt. Ma Közép-Európa legnagyobb templomi csillárjaként tartják számon. Meg is kaptuk érte az Európa Nostra-díjat. 1978 óta ezzel ismerik el a kiemelkedő műemlék-helyreállításokat. Az épület mór stílusú motívumait hoztuk vissza a két, egyenként 112 égős csilláron. A nejem hópehelycsillárnak nevezte el a búrái alapján, mert a régi, gázüzemi csillárok, falikarok mintájára készítettük el. A nagy felújításban a tetőszerkezetet is meg kellett erősíteni, hogy a tonnánál is súlyosabb szerkezetet elbírja, hogy égőt lehessen benne cserélni, a mozgatásukat is meg kellett oldani. A csillárok hat és fél méter szélesek, minden karon négy-négy égő van. Másfél évig építettük, az öntés minőségét szigorúan ellenőriztük, ne maradhasson zárvány a vas belsejében, mert száz év garanciát adtam arra, hogy addig az öntvények nem fognak elfáradni, elrozsdásodni.

– A tizennyolc többi templomi csillár?

– Büszke vagyok, hogy minden vallási felekezettől kaptam már megbízást. Elsősorban itthoni templomok világítását vállaltam el, mert egymástól függetlenül mindegyik különleges feladat volt. Ma már a magyar lakta külhoni területekről is keresnek, mert a lelkészek lehetőleg magyar iparosokkal kívánnak dolgoztatni. Ez egyfajta hagyomány, amelyhez az egyházak ragaszkodnak.

Büszkén mutat egy régi, bekeretezett, 1930-as újságfotót, amely az Uránia, a „világ legszebb” filmszínházának korabeli megnyitásáról tudósít, s a képaláírásban ott van: a csillárokat és a lámpákat Grünberger Jenő készítette. A keret másik oldalán ugyanannak az előtérnek a képe, amelyet a 2002-ben befejezett rekonstrukció után készítettek. Büszke rá, hogy ez a munka a Grünberger unoka kezéből került ki.

Fotó: Marton Meresz

– Nem egyszerűen rekonstruáltuk a régi csillárokat. A falikarokba ott is hangszórókat szereltünk, a pici Bose hangfalak láthatatlanok, de óriási a teljesítményük és tökéletes a hangjuk. – Szenes István és Mányi István volt az építész, akik ragaszkodtak, hogy minden az utolsó elemig az eredeti színvonalán készüljön el ma is, de a csillármester újításától nem zárkóztak el. Ezt is Európa Nostra-díjjal jutalmazták.

A legutóbbi nagy munkájuk a Zeneakadémia volt. Ők tervezték és készítették el az összes tanterem és a kisterem valamennyi csillárját, lámpáit. Nem lehet véletlen, hogy a Magyar Művészeti Akadémiának rajta kívül aligha van másik mesterember tagja.

Fotó: Marton Meresz

Szívének igen kedves témához értünk: nagy álma, hogy Erzsébetvárosban egy iparosskanzent hozzon létre. Ennek része lenne a csillármúzeum is, ahol be lehetne mutatni a Grünberger-műhely termékein kívül mindazoknak az egykori és mai mesterembereknek, a gyakran kihalófélben lévő szakmák képviselőinek a munkáit is, akik az elmúlt 100-150 évben itt éltek, itt alkottak. Valaha a pincékben lakatosok, asztalosok, kárpitosok, műszerészek dolgoztak, ruhaszalonok működtek. Szeretné, ha a fiatalok megismerhetnék, milyen élénk kézművesélet folyt korábban Erzsébetváros utcáiban. Az alapötletet természetesen az adta, hogy a raktáraikban, pincéjükben számos olyan értékes tárgyat, fotót talált, amelyek méltók lehetnének a bemutatásra, s ilyenek más mestereknél is lehetnek. Bár a vészkorszakban az üzletből mindent széthordtak, de a pince mélyén sok különleges darab megmaradt. És ha a kerület támogatásával kapnának a Klauzál tér környékén valahol, az egykori zsidó negyedben egy helyiséget a múzeum számára, akkor a Dob utca sarkára, a házak közé kifüggesztve készítene egy hatméteres, különleges csillárt, amely akár a múzeum és a kerületi iparosság emlékét őrző skanzen cégére is, nézőcsalogatója lehetne.

– Az ötlet onnan származik, hogy az egykor Kötcsén élő zsidó családoknak, amelyek többsége valamelyik koncentrációs táborban pusztult el, néhány éve felállítottam egy emlékoszlopot. Ez egy Dávid-csillagot szimbolizáló csillár, közepén az állandóan világító emlékezés lámpájával. A mi családunk szerencsére átvészelte ezeket a megpróbáltatásokat. A 120 kilós édesapámat elvitték ugyan, de 60 kilósan, ha betegen is, de túlélte a tábor borzalmait. A Jobbikon kívül minden párt képviselői ott voltak az avatáson.

Örömmel meséli, hogy 22 éves Gábor fia eldöntötte, a papa mesterségét viszi tovább. Nem akarta befolyásolni, az ellen sem lett volna kifogása, ha valamilyen másik pályát választ magának. Egy időben úgy nézett ki, a történelem jobban érdekli, mint a csillárosság, de aztán az élet közbeszólt. Néhány éve egy betegség időlegesen ledöntötte a lábáról, akkor Gábor úgy gondolta, besegít a munkába. Megszerette a szakmát, és elfogadta, amit a papa megkövetelt: a legjobbnak kell lenni, a csúcsra kell törekedni. Jól tanult, leérettségizett, de nem az egyetemet választotta, inkább kitanulta a villanyszerelést, következik alapfokon a faszobrászat, az öntés, a fémnyomás, galvanizálás, aztán majd a mestervizsga.

– Amit megtanultam, azt átadom neki. Mindketten tudjuk, hogy a 73 év alatt összeszedett tudásomban benne van a családunk sok-sok nemzedékének minden szakmai tapasztalata. És a nagy titok, amitől olyan különlegesek a mi csillárjaink. De ezt csak neki mondom el.